Úgy meredt az ajtóra, mintha kísértetet látna. Szemei 'o' betűket formálva, pislogás nélkül hipnotizálták a tárgyat, hátha az újra kinyílik, és a személy, aki távozott, visszajön. Nem tudta, miért akarta ezt, csupán befejezetlennek érezte a beszélgetést. A szavakat, az ejtést, és azt a tekintetet, amit már látott, mikor tükörbe nézett. Fájdalmas emlékek, megtört lélek.

"Engem hiába törsz meg. Nincsenek érzéseim. Nincs bennem semmi."

És lám, mégis vannak. Ugyanolyan érző lény, csak jól burkolja. Mint egy álarc, ami mögött, belül sír. Naruto egyre jobban érezte, hogy tévedett vele kapcsolatban. Csúnyán félreismerte. Ez az énje különbözött az összes eddig látottól. Talán nem is ő volt, csak szellemet látott...? De a melegségre, a gyengéd ölelésre emlékezett. Sosem gondolta volna, hogy az Uchiha képes ilyenekre is. Képes érezni...

Ahogy egyre inkább közeledtek egymáshoz - mert ez egy hatalmas mérföldkő volt -, annál kiismerhetetlenebbé vált. Melyik az igazi Sasuke? Esetleg ezek robotok, amik rövidzárlat miatt megváltoznak egy időre, míg nincs erejük felépülni és folytatni azt, amit mindig?

Nagyot nyelt, és nem pásztázta tovább az ajtót, ami láthatóan nem mozdult. Nem bizonyította, hogy igen, ez tényleg megtörtént. Elképzelhetetlen volt számára, hogy igazak voltak az elmúlt percek, mondatok, tettek. Mintha csak egy álom lett volna, ami a valóságból eredt. Nem igaz, de nem is nagy hazugság. Valahol a kettő között.

Tekintetét elkapva a laptopon állapodott meg. Ekkor döbbent rá, hogy ez tényleg igaz volt. Az a levél... hogy tehetett ilyen őrültséget? Miért akart meghalni? Hirtelen ötlet volt, amikor már nem bírta. Tényleg képes lett volna rá (?). Megszabadulni minden rossztól és jótól? Tényleg léteznek őrangyalok? Mert ha igen, akkor az övé Uchiha Sasuke. Aki iránt, ebben a pillanatban rengeteg hálát érzett; mindenért. Mintha minden hangja új erőt öntött volna belé. "Ha te vagy az őrangyalom, Ők sem fognak bántani."

Felsóhajtott, teste végleg felmondta a szolgálatot, így önszántából úgy döntött, hogy eldől, és minimum egy napig fog aludni. Ebből persze nem lesz semmi, ezt tudta, de tervezni jó lenne. És valósággá váltani... Szemei jó ideje vártak már a kellemes lecsukott állapotra, teste pihenésért könyörgött, és most már nem is tudott ellenszegülni neki, így csak hagyta, hogy egy képzeletbeli ár távolabb sodorja a valóság partjaitól, ő pedig a folyamon fekve engedte, hogy a hullámok megcsapják. Nem emlékezett, hol ért partot, de azt tudta, hogy vissza akar majd oda menni... ott minden békés és nyugodt. Neki pedig pont erre van szüksége.

 

*_*_*_*
 

Rótta a folyosókat, egymás után, ugyanazokat az utakat megjárva. Már az egész épületet felderítette, újra és újra, de nem bírt erőt venni magán, hogy visszamenjen a szőkéhez. Ő alszik már biztosan, de attól még ugyanolyan kártékony. Ugyanolyan gyengítő hatású.

Fejéből nem tudta kiűzni a gondolatait... és a szőkét sem. Ahányszor felejteni próbálta, beitta magát az agyába, a lelkébe. Látta Narutót... és mellette azt a kétségbeesett kisfiút is, aki homályos szemeivel bámult ki az ablakon elkülönítve, érezve, hogy senki sem érti meg. Fekete tüskés haja csapzottan és ápolatlanul lapult le, könnyei folytak az arcán. Könyörgő nyöszörgései senkit sem hatottak meg. Senki sem segített neki, a bátyján kívül. De ez még nem volt elég... neki ennél többre lett volna szüksége. A szüleire, az egész családjára.

Összeszorítva szemeit, úgy rázta meg a fejét. Nem akart visszagondolni arra az időszakra. Ki akarta zárni. De mégis, amikor belenézett abba a könyörgő kék szempárba, saját magát látta, gyermekként. Az emlékek eszébe jutottak, és az érzések, tettek is. Amikor bátyja az utolsó pillanatban mentette meg az öngyilkosságtól, ami akkor a legegyszerűbb megoldásnak tűnt. Talán az is volt.

Léptei kopogtak a márványpadlón, szemei átláttak a fekete sötétségen. Lehetett már kettő óra körül az idő; de neki korán volt a lefekvéshez. Túlságosan is. Ösztönei vezették végig a boltíveken át, folyosókon keresztül. Nem bírt volna pihenni sem... egy olyan személy mellett, mint Naruto. Ha alszik, ha nem, energikus. Nem is a fiún van a hangsúly, hanem a vére csábító illatán. Túl veszélyes és vonzó; neki pedig muszáj nemet mondania rá, még ha így el is kell kerülnie őt.

Felsóhajtott, miközben úgy járkált fel, s alá, mint egy idióta. Hát idáig jutott? Elvesztette volna az önuralmát és képtelen irányítani a testét? Lehetetlen! Őt nem verheti le saját maga! Lemondóan hagyta gondolatait, és hallani vélte, ahogy tolakodva esnek egymásnak, párharcot vívva. Ki az erősebb? Nem tudta eldönteni.

Hogyan tovább? Menjen megint ki arra a helyre, esetleg vissza a szobába? Legszívesebben ott maradt volna a folyosón, egymagában, de az idő lassan legyőzte, és a percek peregtek, megállíthatatlanul. Erőt véve magán eldöntötte, hogy esélyt ad személyének a bizonyításra. Elindult a szobája... a szobájuk irányába, miközben az első hullámok megcsapták. Szívesen elmerült volna abban a tengerben, de nem lehetett. Pedig a vonulatok egyre gyorsabbak voltak, érezte a habokat nekicsapódni merev testének, de ellenállt, talán a lehetetlennek.

Benyitott a szobába, és megdöbbenve tapasztalta, hogy ég a villany. A hirtelen fénytől pár másodpercre elvakult, de lassan minden élesedett. Az első, amit észrevett, egy szőke hajkorona volt, ami kilógott a takaró alól. A paplan időközönként emelkedett és süllyedt, az alóla kilógó földig érő kéz esetenként megrándult. Ő már minden bizonnyal az igazak álmát aludta. Kicsit irigykedve nézte őt. Gondtalannak látszott és tehermentesnek. Pedig ő maga volt a teher mások számára; ezt az Uchihának el kellett ismernie. Ha nem lenne itt, minden nyugodtan és szokásosan folyna tovább a medrében, és egy újabb unalmas év telne el. De így...! Érezte, hogy nem fog unatkozni.

Erőt véve magán lekapcsolta a villanyt és a saját ágyához tett instabil lépéseket; de minél közelebb ért, annál inkább elvesztette az eszét. "Nem!" Igyekezett magabiztosan odaérni, de nehéznek bizonyult nem hangosan venni a levegőt. Légszomja volt, noha egyáltalán nem ez számított a valós problémának. Mint mentőkötélbe, úgy kapaszkodott meg az ágyában. Miközben próbálta rendbe tenni légzését, levette a fekete pólót, és elhajította. Nem érzett elég erőt ahhoz, hogy elsétáljon a szekrényig. Fehér bőre szinte világított a sötétben, kidolgozott mellkasa egyre lassabban emelkedett meg; kezdett lenyugodni. Idegesen túrt bele fekete hajába, majd levette a cipőjét, és a takaró alá bújt. Többre nem futotta. Megkísérelt elaludni, de szemei pár másodperc után automatikusan nyílt ki. A fal felé fordult. A hold még látszott a horizonton, de már kezdett világosodni, ami még ennél is jobban akadályozta. Reménytelennek találta az egészet, de mást nem igen tehetett. Visszafordult a másik oldalára, fejét karjára fektette. Tincsei idegesítően lógtak homlokára, de már nem foglalkozott velük. Csak egy kis nyugalomra vágyott, és semmi másra. Szívének ritmusa a bőrén át is adta az ütemet, de úgy döntött, elég volt, nem akar ezzel foglalkozni. Talán legyőzte saját magát? Mindenesetre egyre távolabbinak érezte az egész világot, ami fokozatosan sötétült szemei előtt. A fekete semmi végül felülkerekedett rajta, az álom lepkéjének szárnya beterítette a szemeit, így mint valami varázs, kénytelen volt őket lehunyni, minden próbálkozása ellenére. Sasuke vs. Álmok. Az eredmény megdöbbentő. A vendégcsapat nyert.
 

*_*_*_*
 

Egy fehér angyal... ennyit vélt felfedezni egész környezetéből. A világ még ködben állt mind lelki, mind egyéb szemei előtt, nem volt világos pont, amire támaszkodhatott volna. Fekete fellegek gyülekeztek, minden forgott körbe, az érzékei elvesztek. Aztán valami fehér és biztató csillant meg mellette. Halvány volt és homályos, mégis békés. Mint valami megnyugvás, békét teremtett cikázó gondolataiban.

Szemei előtt egyre inkább tisztult a kép, míg végül minden összeállt. Kibontakoztak a bútorok, a fal, az ablak, melyen fény áramlott. És kibontakozott az Uchiha, melynek bőre virított az éjben. Pólója már nem volt rajta, mellkasa így láthatóan emelkedett meg, kidolgozott teste már biztosan sokakat megrontott. Naruto egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, aztán rögtön összezárta a szemeit. Mégis miért bámulja egy másik fiú izmait, miért issza magába a látványt, és miért képtelen levenni róla lelki szemeit, amik már így is túl sokat láttak, és megőrizték a készített képeket az agya legmélyén? Szíve szerint megrázta volna magát, hogy minden kiessen a fejéből, de ezzel elárulta volna, hogy még nem alszik. Nem tehetett mást, mint szoros szemekkel feküdt mozdulatlanul, miközben magából magyarázatokat keresett az imént történetre, míg arra az elhatározásra jutott - talán magát is becsapva ezzel -, hogy csak irigy volt a másikra. Igen, biztosan csak irigy volt, és nem utolsó sorban még nem látott ilyet... ilyen tökéletes izmokat, amik se nem body builder alkatúak, de nem is fapálcák. Mondhatni tökéletes; be kellett ismernie. Mint maga a fiú is... kívülről.

Megoldva az ügyet nem akart rá több figyelmet szánni, így igyekezett eltompítani érzékeit, de képtelen volt, hallva a mozgolódást maga mellett. Nem tudta megállni, hogy ne nyissa ki a kék medencéit, és ne irányítsa az ébren lévő fiúra. Sasuke egy helyben feküdt, feje éppen felé fordult. A fekete tincsek szétterültek a párnán, még jobban kivívva a tiszteletet. Éjsötét szemei már lecsukódtak, de tudta jól, hogy nem alszik. Karja feje alatt pihent, ezzel szinte aranyossá téve a most angyali képet. Az arca néha rezdült, mintha csak küszködne valamivel.

Tudni akarta, mire gondol.

Naruto gyönyörűnek találta ebben a pillanatban. Elfogta a deja vu, és eszébe jutott a reggeli incidens, a szikla, amin ült. Akkor is egy angyalt látott, egészen addig, amíg nem kezdett el beszélni. Mert akkor az aranyos és szép arc ördögi vigyorba ment át, az éneklő bársonyos hang pedig nehézsúlyú kövekké, melyek az ember szívére telepedtek.

Még maga is meglepődött saját gondolatain. Hogy találhat gyönyörűnek egy fiút? Ilyenekre még csak gondolnia sem kéne! Mégis, ahogy ránézett, majdnem elmosolyodott. Most olyan békésnek tűnt; egészen másnak, mint ami valójában. Két énje lenne? Ez lenne a másik, ami csak akkor jön elő, mikor öntudata elszáll, és az aranylakat kulcsa megtalálja a zárat?

Végül tényleg nem tudott megállni egy mosolyt, majd félve, hogy az Uchiha észreveszi, arcát visszarendezte, tengeri ragyogását pedig lecsukta. Nem akar több piszkos gondolatot. Még magát is megrémisztették.
 

*_*_*_*
 

Arca fekete keretét csapkodta a szél, halvány szája már enyhén lilulni kezdett; ő mégsem fázott. Nem érzett semmit a napfelkelte meleg sugarain kívül, melyek egészen idáig értek. Az arany folyók mind kiömlöttek az azonos színű tengerből, hogy szétszóródjanak, szanaszét a világban, és mindenhova fényt hozzanak, ezzel csinálva boldogságot ott, ahol addig csak fekete bú volt.

Nem akarta, hogy vége legyen. Hogy elmúljon a varázs, és egy újabb siralmas nap kezdődjön. Miért is szereti ő a naplementét? Hiszen azzal kezdődik maga a nap is. Ha nem lenne, sosem kezdődhetne. Az idő megállna mindenki számára. Néha nagyon szép gondolatnak tűnt. Mégsem állt meg, míg lassan az az aranyló tenger teljesen szétfolyt, és csupán emlék maradt. Nagyot sóhajtva állt fel. Most nem volt kedve itt maradni. Most leginkább sehol sem akart lenni. Egy újabb siralom, újabb kínzóan lassú órák folyamata. A fenébe kívánta.

Lábai gyorsan vitték, szinte szelték a levegőt, így hamar beért a kollégiumba. Megcsapta a számára hideg és ismeretlen melegség, de egy gondolatnál többet nem pazarolt rájuk. Nem ért rá, hogy érdemtelen dolgokkal foglalkozzon. Hiszen ő Uchiha. Egy márványszobor, ami szemmel néz, de szívével ne érez. Vagy ezt tartják róla, látva a felszínt. De mi is az igazság?

Léptei szaporák voltak és gyorsak, célzottak. Még senki sem kelt fel, ezzel elhagyott érzetet biztosítva; és ezt nagyon kedvelte. Amikor csak ő az úr. De amikor mindenki ébren van, akkor is ő az úr, ha úgy vesszük...

Gondolkodás nélkül lépett be a máskor üres, de most szinte zsúfolt szobába. A vér szaga hatalmába keríthette volna, de makacsul ellenállt neki. Leplezte remegését, leplezte gyors szívverését, és úgy ment be egyre csak a sűrűbe. Az első órájuk ugyebár tesi lesz, így csak felugrott a felszerelésért. Többet nem akart és nem is bírt volna a szobában maradni.

Ahogyan jött, úgy ment is, és nemsokára már semmi sem maradt belőle, semmi emlék vagy bizonyíték. Csak egy ködös kék szempár, ami a csukódó ajtót figyelte... Igen, Naruto látta jelenetet. A szellemszerű alakot, akinek léptei nem hallatszottak, tettei nem látszódtak, kilétét nem tudták. Őt érte volna a megtiszteltetés, hogy kiismerheti..? Nem, ez még viccnek is rossz.

Kezeivel söpörte ki a maradék álmosságot is szemeivel. Amikor az Uchiha beviharzott, már kezdett ébredezni, vagy legalábbis valamit látott, noha nem fogta fel, mi is az. És mikor bejött, minden kitisztult. Miért van rá ilyen hatással? Félne tőle, így muszáj mellette ébernek maradnia? Tegnap világossá vált számára, hogy nem - annyira - veszélyes, de jobb vigyázni.
 

*_*_*_*
 

Pár órával később már egy öltözőben találta magát, későként, nyakán egy szintén lihegő Kibával, aki volt szíves elkísérni őt; a szőkék sajnos túl gyorsan felejtenek, így fogalma sem volt, hogy hol is lehet a sportcsarnok. Viszont szerencsésen belebotlott egy későbe, aki megmutatta neki. Így már együtt futhattak.

- Vészes az edző? - fordult a másik felé, miközben még pólóját vette olyan sebességgel, amit még nem tapasztalt magán.

- Mire gondolsz? - nézett fel a barna hajú, két cipőkötés közben.

- Sokat fog ordítani? - magyarázta el kérdése mivoltát grimaszolva, és reménykedve a jó válaszban. De válaszát nem szavak, hanem nevetés formájában kapta meg.

- Nem. Inkább fejleszti a tempónkat, hogy gyorsabbak legyünk. De többet nem árulok el - vigyorgott sejtelmesen. - Gyere - indult meg a csarnok fele, majd benyitott a kétszárnyú ajtón, így teremtve hirtelen világosságot. Naruto hunyorogva követte. Osztálytársaik már sorakoztak, fekete-fehér ruhában, az előírásnak megfelelően... illetve bocsánat, csak a fiúk. A lányok, mint már mondták, külön edzenek egy másik tanárral külön órán. Nekik ilyenkor infó van. Ha jól jegyezte meg... A lényeg, hogy fiú osztálytársai, kereken hat, ha nem számoljuk Kibát, aki már elindult feléjük. Shikamaru, Chooji, Lee, pár ismeretlen, és legvégül Sasuke. Nem kell magyarázni, miért utolsónak hagyta. Szemei kikerekedtek, ahogy meglátta magát a tanárt, de nevezhetnénk inkább Lee-másolatnak. Talán Lee-nak van egy nagyobb testvére? Mert az egyforma hajból, ruhából kiindulva szinte biztos. Sajnos az arcát még nem látta, mert az csupán hátát mutatta neki. Eddig minden egyezett. Aztán megfordult, gyorsasága mérhetetlen volt. Mosolya szó szerint villant, mint valami hülye reklámban. És igen... ugyanolyan bozontos szemöldöke volt, mint az osztály sportemberének. Mert miért is ne...

- Áhá, az újfiú! És Kiba! Kiba beáll a sorba, az újfiú bemutatkozik. -  Szemei szinte vonallá húzódtak a cseppet sem erőltetett vigyortól. Naruto már kezdte úgy érezni, hogy homályosodik a látása, mint valami vakutól. De ez a furcsa valóság volt. - Kit tisztelhetek benned? - lépett közelebb a zöld ruhás levakarhatatlan fogsorvillogtatásával.

- Uzumaki Naruto vagyok - nézett a szemébe ugyanannyira vigyorogva. Félúton állt ez a mozdulat a parodizálás és az őszinteség között.

- Az én nevem - mutatott magára hüvelykujjával, mint ha csak azt mutogatná, hogy "ez oké" - Maito Gai! - Naruto meg mert volna esküdni rá, hogy még konfettik is hullottak a levegőből a kijelentés hatására. - De mindegy is. Te csak hívj Kék Bestiának!

- Nem zöld idiótának? - mormogta az orra alatt, halkan, hogy ne hallja. - Igenis - vágta magát haptákba újranőtt mosollyal.

- Na ezt a hozzáállást szeretem én! Amikor az ifjúban túlárad az erő és a bátorság! Amikor olyan, mint egy felhúzott játék! És mit kell csinálni az ilyen játékkal..? - Arca vicsorba fulladt, villámok cikáztak a háta mögött képzeletben. - Összetörni! - ordította átszellemülten, Naruto pedig megrezzent. Egy őrült lenne a tesitanára?! Viszont a következő pillanatban felhangzó röhögéstől megkönnyebbült; ahogy a ZÖLD Bestia térdére támaszkodva közölte a világgal csilingelő nevetését, miközben Narutóra mutogatott. Idióta barom - röhögte gondolatban ki. "Hova kerültem?" - Viccen kívül - folytatta, mikor már abba tudta hagyni a fuldoklást - fel szeretném mérni a képességeidet; azokat a fiatal erőket, amik benned vannak. Szóval kétszemélyes futóversenyt rendezek! - Ki tudja, miért, de osztálytársai mind elvigyorogtak, egytől egyig, gúnyosan vagy éppen egyetértően. Sikerült elkapnia Sasuke pillantását, amiben káröröm csillogott. "?"

- Kérlek, állj fel oda! - mutatott egy irányba, egy vonalra a ZÖLD... akármi. Naruto szófogadóan odasétált, de szemei értetlenséget tükröztek. - Most egy hivatalos beavatáson veszel részt. Valakit kiválasztok az új osztálytársaid közül, hogy fussatok versenyt! 4 kör az egész termen keresztül körbe, a bójákon kívül. Van kérdés?

- Ja... - vakarta meg a tarkóját zavartan - kivel fogok versenyezni?

Naruto nem izgult, hogy esetleg nem nyer, mert kiváló futó volt, de azért nem ártott tudni az ellenfelet és annak előnyeit. Sok versenyt nyert már meg, mindenki sajnálatára - még saját iskolájára is! -, így volt tapasztalata benne. Szinte biztosnak vélte a győzelmet.

- Sasuke - hívta az edző a fekete démont. Naruto biztosra vélte, hogy kihagyott pár ütemet a szíve. Pontosított... biztos a győzelem, ha nem az Uchihát kapja. Tegnap látta az edzettségét, jobban is, mint kéne - a gondolatra erősen vörösödni kezdett -, nem lehet kezdő. Akkor ezért a somolygások! Kezdte érteni. Közben a fekete is felállt a rajtvonalhoz, nem szakítva meg a szemkontaktust a szőkével, ajkai gúnyosan vigyorogtak rá. És még őt találta szépnek! Biztosan csak félálomban gondolkodott...

Arca mélyebb színt öltött fel, zavartságát már képtelen volt leplezni. A francba is, nem akart vele versenyezni! Bárkivel, kivéve őt!

Mikor a fekete elhelyezkedett, gúnyosan odasúgta neki:

- Bocs, hogy veszteni fogsz! - Szemeiben már lobogott az a tűz, amit aligha nem győzelemérzetnek lehetett volna betitulálni.

- Várd ki a végét! - horkant fel, és már tudta, hogy muszáj nyernie. Nem veszthet ellene!

- Hn. Még sosem vesztettem. És ez most sem lesz másként.

- Úgy látom, izgalmas versenynek nézünk lébe! - tapsolt Gai önfeledten, majd ujjaival hármat mutatott.

- Három... - Egy ujját lecsukta, miközben Naruto koncentrált. - Kettő... - Megfeszült. - Egy... - behunyta szemeit és nagy lélegzetet vett. - Rajt! - És elrugaszkodott.

Izmai húzódtak és nyúltak, lélegzeteit már nem is érezte beáramlani a tüdejébe, annyira kapkodott a levegő után, mikor a harmadik kört fejezték be, szinte fej fej mellett. Naruto fél méterrel volt lemaradva, de Sasuke értette a dolgát. Mindig úgy helyezkedett, hogy lehetetlen legyen az előzés. És egyre inkább érezte, hogy életereje elpárolog és ő lassul. Még sosem volt ilyen komoly ellenfele, mint most. De nem veszthet! Még nem adhatja fel!

Hidegen hagyta, hogy teste esedezik a pihenésért, gyorsabb tempóra kapcsolt. Talán még sosem száguldott ennyivel, mint most. Látta, hogy egyre inkább beéri a másikat, de az mégis egy kicsivel előrébb tartott. Már a pálya első felét hagyták el, mikor kiáltozás hangzott fel. Mégpedig annyi, hogy "Hajrá, Sasuke!" Naruto egész életében szerette volna, ha csak egyszer neki szurkolnak, és nem az ellenségnek. De ez még sosem történt meg vele. Egy pillanatra lelassult az elméjébe tóduló emlékfolyó első cseppjeinek hatására, de ekkor fülét egy másik szó érte el.

- Naruto! - Kibáé volt. - Gyerünk!

Elfelejtett levegőt venni már amúgy is üres tüdejének, majd mintha villám csapott volna ki az égből, tudatosultak a szavak. Kiba. Szurkol. Neki. Először életében. Önszántából.

Semmi más nem kavargott az agyában, ahogy egyre gyorsabbá vált, mint a győzelem édes íze. Új tempóját valószínűleg a fekete is észrevehette, mert már ő is kezdett minden erőt kipréselni magából. Hiába. Naruto tört előre, mindent hátrahagyott. Elmosódott a kép, elmosódott a hang, elmosódott az emlék. Egy maradt meg. A győzelem.

Hirtelen nyilallt bele a fájdalom lábába, majd teste előre bukott egy méterrel a cél előtt, és zuhant a föld felé. "Nem!" A csapódás és a kellemes találkozás következtében fájdalmasan nyögött fel. Először csak fájt. Aztán fokozatosan semmi. Kedve lett volna sírni, amiért nem sikerült. Káromkodhatott volna, mert elszúrta és vesztett. De különös módon semmi ilyesmit nem érzett. Csak hogy megcsinálta. Hogy legyőzte saját magát. Hogy kitört!

Győztesen nevetett fel, és amíg mások azt hitték, saját magán nevet, ő tudta az okot. Nem ért be a célba... de a szalagot maga előtt, azt a kötelet, ami fogva tartotta, már majdnem elszakította. És érezte, hogy nem sok tartja már, és robbanhat. Mert azt akart. Vulkánként törni ki a falak mögül.

Fáziskéséssel mérte fel a terepet. Sasuke a cél után öt méterrel lihegett térdeire támaszkodva, és a tábor megoszlott. Az egyik Sasukét ajnározta, de a másik elismerő pillantásokkal méregette a szőkét. Küldött feléjük egy "minden rendben" mosolyt, majd felült. Óvatosan, lassan, és némileg szenvedve; ennek az esésnek még lesznek következményei, ezt tudta. Az oldalát csúnyán beverte, a térde javát felhorzsolta, de ez mind mellékessé vált számára. Nem érdekelte.

Látóterét hirtelen két láb takarta el. Kékségeivel követte, találgatva a hova- és kihez tartozását, hogy végül egy fekete démonnal nézhessen farkasszemet. Pontosítva; egy olyan Sasukén, aki éppen felé nyújtotta a kezét. A fekete mindenségben pedig némi kétség, némi elismerés tükröződött; mint aki nem hiszi el a történteket. Gondolkodás nélkül viszonozta a kézfogást, és engedte magát felhúzni. Noha a nagy Uchiha nem mondta, ő mégis érezte, hogy némiképp csodálja. Csodálja, mert talán még senki sem ért a közelébe. Még.

Mikor szilárdan érezte magát a talajon, boldogan elvigyorodott, és visszahúzta a kezét.

- Tényleg nem vesztettél. De már nem kellett sok! - adta a másik tudtára boldogságának okát.

- Hn. Valóban. De akkor sem vagyunk egy szinten - villantak meg kihívóan a fekete szemek, melyeket beleegyezően lehunyt egy pillanatra.

- Még - vágott vissza. - Még. - És boldogan elvigyorodott. - De már nem sokáig. Egyszer úgyis legyőzlek.

- Legyen úgy - viszonozta a vigyort gúnyosan.
 

*_*_*_*
 

- Te vagy az első, aki majdnem legyőzte. Sajnos csak majdnem. Megnéztem volna a képét - mosolygott Kiba az öltözőből kifelé menet.

- Majd legközelebb - viszonozta mindenre elszántan, ámde bekötött bokával. Világossá vált az óra további részében; kibicsaklott. Felfrissültnek és újnak érezte magát, mindenre készen állt. Ha ahhoz nem kell mozogni, persze. Egy ideig legalábbis biztosan feltételnek számított. - Kösz, hogy szurkoltál.

- Ha nem estél volna el, szinte biztos, hogy megnyered. Esküszöm, nem láttam embert ilyen gyorsan futni még!

- Szerintem te nem nézel Olimpiát - felelte röhögve, de büszkén a dicséret miatt. - Milyen óránk lesz?

Kiba láthatóan felszisszent.

- Asszem', biosz.

- Azzal mi a baj?

- Az egész úgy, ahogy van. A tárgyat még elviselném, de a tanár, khm...

- Mi van vele?

- Heheh. Feltételezhetően pedofil - vakarta meg a tarkóját zavartan, míg Naruto szemei szinte tökéletes "o" betűt formáltak. Nagyot nyelt, hogy lenyerje torkában keletkezett zavarát, amit valaki hányingernek nevez. "Fantasztikus."

- MIVAN?!

- Nem ismétlem meg, elég volt egyszer is kimondani. Váh - borzongott meg, és nem, nem jólesően. - Szerintem jobb lesz, ha elkerülöd. Sasukéra is rá akart mászni a hülye kígyó, csak valamivel valószínűleg megzsarolta. Mindenesetre leszállt róla - vonta meg vállait nemtörődöm módon.

- Ezen nem tudok meglepődni.

- Mármint hogy lekoptatta, vagy, hogy rámászott?

- Egyiken sem.

- Áhh...

Aztán hosszú csend. Ők voltak az elsők, akik kijöttek az öltözőből, mivel Narutot a lába miatt el kellett kísérni a suli dokihoz. Kiba természetesen önként jelentkezett a feladatra annak reményében, hogy sikeresen ellóghatja. Nagyjából sikerült is, mert mire beléptek volna a terembe, csengettek, így vettek egy gyors fordulatot, és öltözni kezdtek, majd már siettek is ki. Kiba, mert fel akart lelkiekben készülni, Naruto pedig mert más elfoglaltság híján unalmában követte. Valahogy ilyen ütemben jutottak el a szobák folyosójához, ahol elváltak útjaik. Első óra tesi, minek arra vinni az egész táskát benne a nehéz könyvekkel alapon csak tornazsák volt náluk, ami viszont nem felelt meg a többi óra elvárásainak; hacsak nem izzadságból készült tintával akartak írni fehér pólóikra.

- Akkor majd találkozunk órán - indult meg a boldog kutyatulajdonos a saját "élőhelye" felé; mert bizony ott minden uralkodott, csak rend nem.

- Oké... várj! Hol van a biosz terem?

- Kérdezd meg a szobatársadtól - kacsintott vissza, majd nem törődve a szőke értetlen és kissé dühös arckifejezésével, becsapta maga után a vékony falapot.

"... idióta!" Felsóhajtva indult meg ő is, majd belépve a helyiségbe az ágyához lépett, hogy felemelje a táskáját. Hogyan tovább? Passzolta. Megtörten szakadt rá az ágyra. Nem volt kedve zuhanyozni, és semmi máshoz sem. Most csak itt akadt maradni. Még egy kicsit...

Az ajtó kicsit nyekkenve nyílt meg, ezzel figyelmeztetve, hogy a szoba másik lakója is itt van. Unottan emelte rá addig csukva tartott szemeit - eddig észre sem vette, hogy nyugalmi állapotba helyezkedtek szemhéjai. Csak mikor a hirtelen fény pár pillanat erejéig megvakította, melynek következtében megdörzsölte, jobbulást várva. Végül, a gyógyulás varázsát megérezve hajlandó volt észrevenni a fekete démont. Haja kissé kócosan meredezett szét, de még mindig nem volt "megviselt" kategóriába sorolható. Inkább rosszfiúsba. Ha zselézte, akkor elég jó munkát végezhetett, bár ha ennyit gyakorolja... napi szinten... El sem tudta képzelni, hogy a haj magától meredezzen ennyire. A hülye kérdés már a száján volt ezzel kapcsolatban. Sosem volt gondolkozz, mielőtt megszólalsz típus.

- Teme, napi hány flakon zselét használsz el?

- Hn. Nem használok zselét. Ellenben neked kéne - célzott a szőke madárfészekre Naruto fején, a fiú azonban leragadt ott, hogy "nem használ". Akkor hogy...? - Egyéb hülye kérdés? - Szívesen visszakérdezett volna, hogy "Miért vagy ilyen tapló?", de most mégis visszafogta magát. Természetesen csak azért, mert volt egy értelmes kérdése, és választ várt rá, szóval nem állt szándékában felidegesíteni az Uchihát idő előtt. Az már csak plusz bónusz lesz a tetejére.

- Hol a biosz terem? - tette fel újabb gondolatmenését angyali mosollyal, és enyhén vissza kellett fognia magát, hogy ne röhögjön fel az Uchiha unott fejét látva, amin tisztán tükröződött: Mit tettem?!

- Hn - hagyta annyiban, válasz nélkül, amivel Naruto nem volt megelégedve. A fehér bőrű felkapta a táskáját, és már távozáshoz készülődött, mikor nem tudta már visszafojtani sértéseit.

- Kérdeztelek, teme!

- Nem áll szándékomban válaszolni. Dobe - felelt kimérten. Ez beosztja magának a nyugalmát, hogy egész nap kitartson?

- Akkor muszáj téged kényszerítenem! - Gúnyos nevetés harsant fel a másiktól. Megnyugodhatott volna, hogy nevetni tud, de elszomorította, hogy nem boldogan. Várjunk csak... mióta is törődik vele?! Mikor egy nagy tapló!

- Mégis mivel? - támaszkodott neki a szekrénynek, várva a zsarolásra, és roppant mód jól szórakozott.

- Hát öö... - Az agya nagy betűkkel írta ki: ERROR. Megint kellett neki rögtönöznie!

- Várom...

- Mondjuk...

- Usoratonkachi, még ma kinyögöd végre, vagy mehetek?

- Fogd be, teme! - lobbant láng új neve hallatán.

- Hm - fordult még utoljára felé, majd szó nélkül kisétált a szobából. A francba! Már utána akart rontani, mikor valami gyulladt elméjében. Minek támadja le, ha követhetné is? Teljesen logikus! Még várt egy kicsit, csak hogy biztos távolságban legyenek, majd óvatosan kilépett. Az ajtót saját, kapott kulcsával bezárta, és körülnézett. A fekete már nem volt a folyosón, de árnyékát még pont elkapta, így utána iramodott. Igyekezett halkan lépkedni, de szerintem mindenki tapasztalta már, hogy amikor sietünk, nem is próbálunk halkan. És ezt elnézve, az esély, hogy az Uchiha nem veszi észre közeledtét, lejjebb csökkent. De követte.
 

*_*_*_*
 

... még szép, hogy észrevette. Hogy ne, amikor egy fél kilométerről is pontosan be tudja azonosítani, hol tartózkodik? Emellett hegyezett füle is sokat segített benne, hogy minden lépést felerősödve éljen meg. A vérnyomása a fellegeket verdeste, vágyai pedig követték őt. A francba már, miért ilyen tökéletes a vörös nedű ereiben a szőke barbie-utánzatnak?

Természetesen nem a terem felé ment, ahogy kellett volna. Úgy döntött, egy lecke senkinek sem árt, hogy megmutassa, mi az, amit nem csinálhat. Ez még úgy érezte, belefér. Csak ne veszítse el addig el a fejét, amíg véghez nem viszi... Mert teste egyre inkább jelezte, hogy szüksége van Narutóra. Szüksége van a testét éltető cseppekre.

Egyre beljebb haladt az épületben, a világítás pedig egyre gyérebb lett. Aztán már véglegesen megszűnt, ahogy szelte a folyosókat. Valahol az alagsor legvégénél lehettek, belül, szinte koromsötétben. Sasuke csodálta, hogy a szőke nem fordult még meg, hogy elfusson; mert világosan érezte a jelenlétét, és sajnos azt a kevés húsz métert is. De ugyebár ő akart bújócskázni...
 

*_*_*_*
 

Fogalma sem volt, hol lehetnek. Egyre beljebb, egyre messzebb egyre sötétebben. Már alig látott valamit, és hangok sem igen voltak. Az a nyomasztó csend szinte fájt, és csak az bizonyította, hogy nem süketült meg, ahogy az Uchiha léptei halk léptei kopogtak a padlón. Talán az alagsorban lehetnek, a föld alatt. Mert nem fény közelében, az biztos. Nem egyszer botlott meg, szerencsére elég csendesen, de azért reménykedett, hogy nem hallotta meg az, akit követett. Sőt, most már inkább... nyomozott utána. Világossá vált számára, hogy a bioszterem az nyilván nem itt van; mert lehetetlen itt kialakítani. Hacsak nem ezer éves csontvázakat vizsgálnak az órán, amiket kiásnak a falból, mely minden bizonnyal élt jobb időket. Ki tudja... azonban talán még ez is jobb volt, mint egy pedofil óráján ülni. Első bemutatkozásnak nem a legjobb, de nem is szeretett volna megfelelni egy olyan embernek.

Hogy hova megy az Uchiha, egy nagy rejtély volt számára. Vagy lehet, hogy már el is vesztette? A léptek elhaltak, minden hang megszűnt létezni. Csak az ő egyre szaporább légzése hallatszott halkan, ahogy tépte a levegőt. Ha Sasuke még itt van, biztosan hallja, de ha nincs, akkor baj van. Magának már bevallotta: fél. Az egész rémisztő volt és horror... hol van a fekete démon? Talán a démon valóban találó név rá?

Nagyot nyelt. Úgy érezte, mintha figyelnék. Mintha látnák minden mozdulatát. A tetteit. És a lelkét, benne pedig azt a félelmet. Idegesen rezzent össze. "Hova kerültem?"

Automatikusan jutott eszébe a tegnapi halott fiú. Lehet, hogy vele is ez fog történni? Hogy neki is ez lesz a sorsa? És talán még az is lehet, hogy Sasuke lesz a kaszása? Talán minden álca volt?
 

*_*_*_*
 

A terv már napvilágot látott; vagy inkább sötétséget. Öröm volt nézni a reszkető szőkét, ahogy lassan beéri, míg ő a falnál lapult. Sőt, már előtte tartott pár lépéssel. Lélegzete egyenetlen volt, és remegő, vére adrenalinnal körülfogva száguldott. Tudta, hogy fél. Hogy retteg. És ettől hatalmas mennyiségű gúny kapott helyet arcán. Kárörömet érzett. Szadista? Meglehet.

Lassan tápászkodott fel, akárcsak egy árnyék. Ruhái enyhén suhogtak, ez már hallhatóvá vált. Naruto megremegett.

- Ki van ott? - A kérdés szelte a levegőt, bármilyen magyarázat után kutatva, de nem találta a megfelelőt. A választ. Helyette milliónyi kételyt és veszélyt.

Sasuke közelebb és közelebb került a félős rókaarcúhoz, szinte már csak egy méter maradt hátra. Teste vért követelt. Akarta.

Ajkaira mosoly kúszott, élvezte az előtte elterülő látványt. A fejét idegesen forgató szőkéjét, aki kereste azt a személyt, ki szívbajt hozott rá. Ha tudná, hogy belecsöppent a kész átverésbe...

Az aranylóhajú fel sem fogta még, ahogy erősen nekicsapta a falnak, és rátámaszkodott. Arca árnyékban, csak teste látszott, bár homályosan a ködszerű sűrű levegőben, a félhomályban. A barna csuklókat megfogva emelte a magasba a másik kezeit, csupán egyik végtagját használva ehhez. Egy pillanatra meginogott, ahogy megérezte a másik illatát, de tartotta magát, és próbálta elűzni megrontóját. Kevés kellett, hogy nem röhögött fel, látva a másik tapintható remegését, ideges kutató szemeit, melyeken szinte már könnyek csorogtak le... az azért nem, de valószínűleg nem sok kellett. Túl messze lett volna? Lehetséges. Mégsem hátrált meg.

- Utolsó kívánság?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés