Az eső monoton ütemben kopogott, s áztatta a földet, elüldözve mindenkit, mint valami vészmadár. Cseppjei elől menekült, aki csak látott. Az emberek mérgesen húzódtak le valami száraz vagy kevésbé vizes helyre, de ha erre nem volt lehetőség, esernyővel a kezükben követték az utat futva; mintha a víz árthatna bárkinek is. Mintha égetne, mint a tűz, vagy szúrna, mint a kések.

Egy fekete hajú fiú lehunyt szemekkel ült egy padon, és nem zavarta, ahogy tincsei az arcára és homlokára tapadnak, eltakarva az amúgy is sötét, mérgezett világot. Éjsötét szemei zárva pihentek, de nem aludt. Nem. Ő csak élvezte az apró simogatásokat. Hiszen neki már csak ennyi maradt. Fehér arca merev volt és élettelen, ajkai belilultak a hidegtől, de nem érdekelte. Ugyan hová mehetne? Van egy kis albérlete, vagy, ahogy ő hívja: börtöne; ahol semmi más nem várja, mint a fagyasztó hideg szobák, és a néha elalvó villany, melyet használni szinte felesleges. Nem várják sem ölelő karok, sem egy meleg kályha takaróval, ami mellett forró tehát ihatna, és egy percig is, de érezhetné azt a békét, ami számára lehetetlen. A szép illúziókon felsóhajtott. Nem számít, bármennyire szeretné. Az az idő számára sosem jön el.

Egy fiatal férfi sétált ráérősen. Nem volt kedve esernyőt elővenni, így csak kapucnival védte sikertelenül éjfekete haját. Péntek este, letudva a hetet, már csak a pihenés várta őt, így nem kellett határidőket kergetnie loholó léptekkel, és gyors embereket figyelnie maga körül, ahogy mappákkal a kezükben járkálnak, miközben a telefont már le sem lehet hámozni a fülükről.

Mindig is szerette az esőt. Talán mert ilyenkor minden más volt, és ismeretlen, ámde nyugtató hatású. Egyedül érezte magát a selymes békében, rohangálók nélkül, akik elsuhantak az idő mellett, és csak azzal törődtek, ami számukra fontos, de senki másnak nem. Békét keltett benne a hiányuk.

Tekintete fáradt volt és nyugodt, ahogy lépteit lassan szedte, kikerülve a pocsolyákat. Kissé álmos fejjel nézett végig a szürkébe öltözött utcákon. A záporfüggönyben egy fiút pillantott meg. Egy padon ült, annak karfájára támaszkodva. Fehér inge nedvesen tapadt rá, fekete tincsei az arcába hullottak. Itachi szíve azonnal összeszorult. Talán árva lehetett, vagy hajléktalan. Nem tudta elképzelni, hogy egy fiatal ifjú önszántából ázna, minden nélkül, mozdulatlanul. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, már mellette állt, de lépteinek hangját elnyomta az eső. Sokáig csak nézte őt. Bámulta, és őszinte szánalom szállta meg. Ha itt hagyná, akár meg is halhatna a hidegtől. Novemberben, egy ingben kabát nélkül csurom vizesen fagyni... Tudta, hogy nem hagyhatja csak úgy itt.

- Hé. - A fiú lassan mozdult meg, szemeivel végigpásztázta a fiatal férfit, aki már azt is meg tudta figyelni, hogy hasonlít rá. Fekete szemek, fekete haj, hattyúfehér bőr. Még az öccsének is elment volna. De.... azokban a hideg íriszekben nem volt semmi fény, semmi hasonlóság. Üresen meredtek Itachira, mintha csak egy mozdulatlan tárgyat látnának benne. Nem válaszolt, nem nézett rá kérdőn, és végig tartotta a szemkontaktust. Akár egy jégszobor, melynek szíve van. - Leülhetek?

- Nem az enyém a pad - felelte rezzenés nélkül. Az idősebb ajkain egy halvány mosolyféle futott át - bár inkább volt szomorú, mintsem kedves -, majd szótlanul leült mellé, hagyva egy kis távolságot. Sokáig ültek csendben. Nagyon sokáig. A fiúnak nem volt mondanivalója, Itachinak pedig olyan sok volt, hogy nem tudta őket megfogalmazni. Érdekelte őt. És nagyon megsajnálta, hisz' csak rá kellett nézni. Beesett arc, megtört tartás, és üres szemek, melyek szinte üvegként meredtek a világra, megrepedve és a l. Mintha mindegy lenne neki, hogy élve vagy halva.

- Nem fázol? - Végül csak ennyire tellett. A fiú felé sem fordult, úgy válaszolt.

- De. - Valami mosolyféle futott át ajkain. Nem volt kedves, csak arcmimika.

- Hn.

Nem tudta mire vélni a viselkedését. Büszke volt, de fáradt. Mint a haldokló katona, aki végigvonult a dicsőítő ünnepségen, amiért megmentette a hazáját, de amint elszakította a vörös szalagot, összeesett, s vérével öntözte a földet, átadva az életet jelentő folyadékot a por és homok sáros elegyének.

- Miért ülsz itt egyedül? - bukott ki a kérdés meggondolatlanul, de már késő volt. A fekete hajú felé fordult, és lemondóan sóhajtott.

- Mintha érdekelne... - válaszolt végül lassan, lehunyt szemekkel.

- Érdekel. - Látta, hogy a fiatalabbik nem hisz neki, így folytatta. - Érdekel, hogy egy fiatal fiú miért áztatja itt magát, kabát nélkül egy padon esőben, mínuszban.

- Itt jobban érzem magam, mint egy hideg albérletben - felelt rá szomorúan.

- És a családod? - folytatta a kérdezősködést egyre kíváncsibban, fittyet hányva az illemre, valamint arra, hogy már indiszkrétbe csapott át.

- Árva vagyok. - Még saját maga is meglepődött, hogy milyen közvetlenül beszélget egy vadidegen férfival, aki még nyomozónak is elmehetne a kérdéseivel.

- Sajnálom.

- Inkább csak szánsz - felelte keserűen. - De nem a te bajod, miért is foglalkoztatna...?

- Mindenkivel szemben vannak előítéleteid, vagy csak engem tisztelsz meg vele? - mondta az idősebb végül, pár pillanatnyi szünet után. A fiú nehéz esetnek bizonyult, de nem számára.

- Senki sem különbözik a többiektől.

- Nem gondolod, hogy túl bizalmatlan vagy? - kérdezte elmosolyogva a férfi, akinél körülbelül négy évvel lehetett fiatalabb.

- Mondták már mások is - biccentett. A válasz egy elfojtott kuncogás volt rá.

- Egyébként a nevem Itachi - mutatkozott be a rangidős, várva, hogy a másik is megtegye. Néma könyörgését végül meghallgatták, amikor a fiú beletörődve abba, hogy nem fogják békén hagyni, válaszolt.

- Sasuke.

Őrjítően kínzó volt a csend, amit csak a kopogás tört meg. Fájdalmas és kiábrándító. A fiatalabb talán ezért döntött úgy, hogy megtöri.

- És te miért ülsz itt az esőben? - nézett rá érdeklődően. Itachi halványan elmosolyodott.

- Mert megszántam egy fiút, aki úgy ült egy padon, mint valami koldus, és segíteni akarok neki.

- Nem vagyok koldus, csak szabad akaratú ember, akinek kevés pénze van, és máshogyan viselkedik, mint a legtöbben.

- Értem - mosolyodott el Itachi kedvesen. - De ha ennyire szabad akarsz lenni, a végén még tüdőgyulladást fogsz kapni.

- Nem érdekel - jelentette ki őszintén.

- De engem igen - állt fel, majd tiltakozást nem tűrő tekintettel húzta fel a padról az e mozdulatra meglepődött fiút. - Szóval most velem jössz.

- Hova? - bukott ki belőle a kérdés.

- Egy meleg helyre, ahol meg lehet menteni a betegségektől. - nézett rá komolyan, de lágy arcvonásokkal.

- Nem tehetem.

- Miért nem? Mert ha az a gond, hogy idegen vagyok... - vetett fel egy elképzelést, de a fiatalabbik közbe vágott.

- Nem. Csak nem fogadhatom el - rázta meg a fejét keserűen, miközben ajkait beharapta.

- Én megengedem, hogy elfogadd, sőt, kötelezlek rá, mert itt meg fogsz fagyni. - A fiú szívesen visszaszólt volna valamit, de már nem volt ideje, mert Itachi megragadta a karját és húzni kezdte maga után. Hideg kezeire vékony ujjak tapadtak, amelyek úgy szorították, mintha az életük múlna rajta. Halkan fel is szisszent, és hagyta magát vinni, különben csak még jobban fájt volna. Az idősebb talán megérezhette az engedelmességet, mert elengedte és bevárta őt. Sasuke nem tudott megszólalni, olyan hirtelen érte a sokk, amit a férfi megjelenése okozott neki.

*_*_*_*
 

- Érezd magad otthon - nyitotta ki az ajtót halványan mosolyogva, és elállt az útból, hogy a fiatalabbik is be tudjon jönni. Sasuke félve lépett be az előszobába. Meleg csapta meg, amitől önkéntelenül is felsóhajtott. Már tényleg nagyon kezdett fázni kint, így a forróság selyemként ölelte körül a testét, ahol csak érte. Levette a cipőjét, majd kérdőn tekintett Itachira, aki csak intett, hogy hagyja ott, majd jöjjön, és bement a lakás mélyebb részeibe. Pulóverét letette egy székre, és a haját fogó gumit kihúzta, így fekete sörénye fátyolként vette körül hófehér arcát. A kisebb tehetetlenül ácsorgott az ajtóban állva, miközben tekintetével végigsiklott a szobán. Az ízléséhez nagyon hasonlított. Fekete falak, és fehér vagy vörös bútorok, de ízlésesen, és nem olyan össze-visszaságban.

- Szép lakás - felelte végül, mert mást nem igazán tudott mondani. Itachi felkuncogott.

- Nem sokaknak jön be a morbid stílusom - vont vállat mosolyogva. - Ülj le nyugodtan - intett a fotel felé, majd látva Sasuke ellenkező arcát, még hozzátette: - Majd megszárad. - És eltűnt, hogy aztán rövidesen egy melegítővel és egy fekete pólóval térjen vissza, nem meglepődve azon, hogy a másik nem ült le. A ruhadarabokat odadobta a kezébe.

- Ott a fürdő, fürödj meg, törülközőt találsz - biccentett fejével egy irányba. - És ne ellenkezz - olvasott bele a fiatalabb agyába, aki már nemet akart rá mondani.

- Köszönöm - felelte végül biccentve, és eltűnt az ajtóban. A helyiség fala itt is fekete csempékből állt össze, a bútorok fehérek, a törülközők pedig vagy vörösben, vagy az emlegetett másik két színben pompáztak. Rátette a mosdó kagylóra a ruhákat, majd a sajátjait lehámozva magáról ledobta a földre "nekik mindegy" alapon, és belépett a zuhanyzóba. Fáradtan sóhajtott fel, ahogy megérezte a forró vizet a bőrén, ahogy végighullámzott hideg testén, majd eltűnt a lefolyóban. Jól esett neki a meleg. A sugarat arcába is irányította, majd hajára, hogy kimossa belőle a hideget, végül elzárta a csapot. Nem akarta elfogyasztani a tusfürdőket, mert már így is pofátlannak érezte magát, amiért egyáltalán belegyezett az ajánlatba, hiába volt kicsi a beleszólása. Akkor is szörnyen frusztrálta a helyzet.

Lekapott a fogasról egy vörös törülközőt, és azzal simította végig fehér testét, végül pedig haját dörzsölte meg. Ezek után a kapott ruhákhoz nyúlt, és enyhe pírral küszködve húzta fel az egy mérettel nagyobb fekete, egy együttes logójával ellátott pólót, valamint fekete melegítőt. Itachi eltalálta az ízlését, az biztos.

Félénken lépett ki a fürdőből, szinte hangtalanul. A kanapén ülő Itachi halványan mosolyogva fordult meg, kezében egy bögrével, melyben meleg tea gőzölgött.

- Majdnem jók lettek rád - mérte végig az egy helyben álló Sasukét. - Nem szeretnél leülni? - invitálta meg a kanapéra, visszafojtva kuncogását, amit a kisebbik tett benne. Miután már maga mellett tudta őt, egy másik bögrét nyújtott felé.

- Tessék.

- Ne... nem fogadhatom el - utasította vissza. Itachi felsóhajtott.

- Figyelj. Tegyünk úgy, mintha tíz éve ismernénk egymást, te eljöttél volna hozzám egy baráti beszélgetésre, és fogadd el - tolta az arcába Sasukének, aki ettől csak hátrább húzódott.

- Ha tíz éve ismernénk egymást, velem együtt nőttél volna fel egy árvaházban - felelt rá fáradtan elmosolyodva, de a hangsúlyban volt némi keserűség.

- Megitatlak - figyelmeztette dorgáló, ám csillogó szemekkel. Nem viccelt. Tényleg közeledett hozzá, míg a fiatalabb egyre távolabb ért tőle, így másik kezével kénytelen volt megfogni a vállát, amit a kisebbik felmorranva fogadott. Itachi a szájához tartotta a bögrét, és "nem viccelek" stílusban megdöntötte, de a kisebbik még így sem nyitotta ki szorosan összezárt száját, így a tea egy része a pólóján végezte, és nem sok kellett hozzá, hogy a másik fele is, köszönhetően Itachi nevetéstől remegő kezének. A kisebbik először elszégyellte magát, de végül elmosolyodott.

- Udvariatlan vagy. Engem nem lehet elutasítani, mert úgyis én győzök.

- Lassan magam is felfedeztem volna. Azért vagyok most itt.

- Hát igen - bólintott Itachi, majd a kezébe nyomta a félig már kiürült bögrét. - Idd meg! Addig hozok egy szalvétát - állt fel, míg a fiú kénytelen volt inni, ha már ennyit fáradtak érte. De miután megérezte az első forró cseppeket a szájában, már bánta az elpazaroltakat. Kezeivel is átfogta a bögrét, hogy felmelegedjen. Jól esett neki.

Miután a fiatal férfi visszatért, egy szalvétát nyújtott felé, amit biccentve fogadott el, és mentette a menthetőt. Mire felpillantott volna, a férfinak megint hűlt helyét találta, utána pedig a fürdőből jött kifelé, turbánnal a fején, mellyel a haját szárította. Lehuppant mellé, és hátradőlt, majd gyerekes mosollyal méregette a zavart Sasukét.

- Ízlik? - A fiú csak bólintott. - Ugyebár ha elsőre elfogadtad volna... - húzta össze a szemöldökeit huncutul.

- Sajnálom - sütötte le a szemeit, míg a hosszú hajú felkuncogott.

- Nem nekem veszteség - tárta szét a kezeit. A fiú halványan elmosolyodott. - És most mesélj magadról - kérte, vagy inkább jelentette ki.

- Mit? - nézett értetlenül a fiatalabb.

- Bármit, ami eszedbe jut.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert bármi, amit mondok, felhasználható ellenem. - Itachi felnevetett, és még a másik is elmosolyodott, bár igazából nem viccnek szánta.

- Titokban tartom. Kérlek - húzta el a végét csillogó szemekkel, kíváncsian. A másik felől egy sóhaj érkezett, majd kérdőn tekintett rá. - Hány éves vagy, hol élsz, mi a neved, mit dolgozol, satöbbi - segített neki. Sasuke zavartan a hajába túrt, nem leplezve frusztráltságát.

- A nevem Yuuichi Sasuke, de még azt sem tudom, hogy csak az árvaházban adták, vagy ténylegesen ez az igazi. Húsz éves vagyok, ebben a városban élek, csak a másik végén. Nem járok egyetemre. Albérletben lakom, nincs fűtés, így még az eső is tetszetősebb. Nincs senkim, se barátaim, se családom, se kutyám, se egyebem. Szabadúszó karikatúrás- és portrérajzoló vagyok, kint ülök az utcán egy asztalnál, egy tábla van előttem, és várom, hogy valaki megszánjon és kérjen egy képet. És még ez is csak éppen elég ahhoz, hogy megéljek. Nincsenek hobbijaim, általában csak járkálok a városban, és öngyilkos kísérletet hajtok végre azzal, hogy belesétálok mások cigijébe, mert allergiás vagyok a füstre. Ha kíváncsi vagy a vértípusomra, AB-s. A hajam magától áll így fel, nem zselézem, és nem hipóztam ki a bőrömet sem. Egyéb kérdés? - kérdezte végül a vigyorgó Itachit, aki helyenként felkuncogott, másszor szomorúan sütötte le a szemét.

- Egyszer megmutatod a rajzaidat?

- Miért? Fogunk még találkozni? - vonta fel a szemöldökét.

- Ha rajtam múlik, akkor igen. Szóval, ha még találkozunk, megmutatod őket? - javította ki magát Itachi mosolyogva.

- Ha még találkozunk, akkor igen - bólintott végül, jól megnyomva a "ha" szót.

- Örülök - bólintott. - Lehet még három kérdésem, ezzel együtt?

- Lehet. Maximum nem válaszolok rá - mosolyodott el.

- Miért nincsenek barátaid? Ahogy eddig megítéltelek, nem vagy vészes.

- Kösz - vigyorodott el. - Senkiben sem bízom. Túl sokszor vertek már át - vonta meg a vállát.

- Értem - bólintott. - Bennem sem bízol?

- Elég nehéz valakinek a szemébe mondanom a véleményem, amikor kedves velem. És őszintén szólva, nem tudom, mit gondoljak. Nem értem, hogy mit miért csinálsz, sem az okát. Olyan vagy, mint egy könyv, ami lakattal van lezárva.

- Szeretek titokzatos lenni - vigyorodott el. - Tehát bennem sem bízol - értette meg.

- Igazából te vagy az első ember, akiben megbízom - felelte őszintén és zavartan, halványan elvörösödve. Itachi szemei felcsillantak.

- Tényleg?

- Ez már négy kérdés volt. - A rangidős válaszként gyengéden meglökte a fiú vállát, aki felkuncogott. - Tényleg - fejezte végül be.

- Megtiszteltetés - hajolt meg udvariasan, miközben szemei végig ragyogtak, akár a gyerekeké. Sasuke még sosem látott ilyen szeretetteljes és önzetlen embert, eddigi tapasztalatok alapján. Sőt... egyáltalán nem látott még ilyen embert, amilyen Itachi volt. Ajkaira önkéntelenül is egy lágy mosoly kúszott, miközben észre sem vette, csak bámult valahova elgondolkodva. Ebből egy kéz rántotta ki, aki előtte legyezett. Kérdőn rázta meg a fejét, majd elvörösödött.

- Elgondolkodtál? - kérdezte mosolyogva. A fiú bólintott.

- Hn.

- Min gondolkoztál? - kérdezte szórakozottan. Sasuke kapásból rávágta az első gondolatot, ami eleve frusztráltságát okozta.

- Hogy miért vagy különb a többi embernél. - Itachi zavartan meredt rá. - Semmi - legyintett lesütött szemekkel. A másik is elmosolyodott. - Azt hiszem, mennem kéne - állt fel hirtelen, megszakítva a szemkontaktust.

- Nyugodtan maradhatsz. Inkább ez, mint egy albérlet, nem igaz? - célzott kicsit szomorúan.

- Nem, köszönöm. Így is... itt sem kéne lennem - hunyta le a szemeit keserűen.

- Akkor elviszlek. - Sasuke meglepetten nézett fel a céltudatos fiúra, aki már pattant is fel.

- N-nem kell, köszönöm - dadogta zavartan.

- Baka. Minek hoztalak volna ide, ha utána úgyis elázol? Elviszlek, és nem fogadok el kifogást - nézett rá szigorúan, noha a nevetőráncok kiültek az arcára. Sasuke tudta, hogy nem tiltakozhat ellene, így végül bólintott.

- Köszönöm.

Pár perccel később már a kényelmes sportkocsiban autókáztak a szakadó esőben; Sasuke pillanatokig meg sem tudott szólalni, látván a gyönyörűséget. Itachi csak büszke tulajdonosként mosolygott nekidőlve.

Az út csendesen telt. Az utcákon pár szerencsétlenen kívül senki sem mászkált, azok is szembelógó vizes tincsekkel takart arccal, esernyővel a kézben, kapucnival a fejükön igyekeztek biztonságos helyekre, reménykedve, hogy elkerülhetik még a betegséget, noha az esélye kevés volt. A víz függönyként takarta el a földet, és a homályos köd paplanként terült szét. Talán az anyatermészetet takargatták...

Az autó lefékezett a kért helyen, aztán a csend már zavarttá is vált számukra. Sasuke szedelőzködött volna, mikor belehasított a felismerés, miszerint még mindig Itachi ruhája van rajta, azonban a sajátját jól ott hagyta. Itachi valószínűleg ugyanabban a pillanatban gondolhatott erre, mert egyszerre fordultak egymás felé, Sasuke vörösen, az idősebb pedig higgadtan. Az ellentétek vonzzák egymást.

- A... ruháid? - túrt bele zavartan a hajába. Ebben a pozícióban a fiatalabbik kifejezetten aranyos volt. Pírral az arcán, zavartan és tehetetlenül...

- Mi lenne, ha holnap eljönnék értük, meg a tiedet is elhoznám? Legalább megnézhetném a rajzaidat - vigyorodott el ravaszul.

- Oké - bólintott elmosolyodva, majd kezeit a fogantyúra fektette. - Akkor holnap. És köszönöm... mindent - szállt ki, majd eggyé vált az esővel.

"- Egyszer megmutatod a karikatúráidat?
- Miért? Fogunk még találkozni?"

Hamarabb, mint gondolta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés