Sasuke elmélyülten temetkezett bele a rajzába, míg a kislány mosolyogva ült a széken, és várta, hogy a rajz kész legyen. A fiú figyelemmel méregette kis modelljét, miközben már az utolsó simításokat végezte. Még pár szembe lógó tincs, pár eltúlzott szín, és végül készen lett. A telefonjával gyorsan lefényképezte, majd mosolyogva nyújtotta oda a hat éves körüli lánynak. Barna szemei felcsillantak, és a képet látva felnevetett. Egyszerre volt gyönyörű, mégis humoros. A szülők a háttérből figyelték mosolyogva, majd indulásra szólították a lányt. A gyermek, úgy, ahogy csak a kisgyerek tud, boldogan átölelte a meglepett Sasukét, aki végül zavartan, de végül zavartan megveregette a hátát.

- Köszönöm! - kiáltott boldogan a kicsi, majd elengedte, és miközben szüleivel elköszöntek, végig mosolyogva integetett az azt viszonzó fiúnak, aki felkuncogott, majd visszaült a székre, és a következő alanyra nézett. Meglepetten nyíltak ki szemei, majd elvigyorodott.

- Jó napot! - köszönt a férfi, majd leült a székre, miközben a fiatal még mindig elfojtva kuncogott.

- Magának is - nyomta meg az első szót. - Karikatúra vagy portré?

- Döntse el ön - viszonozta a magázást szórakozottan.

- Akkor úgy vélem, maga elég hülyén néz ki ahhoz, hogy karikatúrát készítsek. - Itachi felnevetett a fiú látszatakcentusán, ahogy a szavakat hangsúlyozta.

- Úgy véli?

- Úgy - bólintott vihogva, majd kezébe vette a ceruzát, azonban az remegett, ahogy nevetett. - Először le kell nyugodnom.

- Csak nyugodtan - küszködött a rangidős a szavakkal, bár egyre nehezebben tudta őket képezni. Sasuke felállt és közelebb sétált a vigyorgó férfihoz, majd egy rántással kihúzta a hajából a gumit. Annak még reagálni sem volt ideje, csak utólag feljajgatni. - Hé!

- Na így már jobb - vetett rá egy mosolyt, majd helyet foglalt. - És! Ne nevettess, mert elrontom - emelte fel egy ujját.

- Igenis, fiatalember - hangsúlyozta külön a szót, ezzel persze kuncogást kiváltva a Yuuichiból.

- Mondom, ne, baka! - rivallt rá szórakozottan. - Szén, ceruza, festék?

- Fekete-fehér ceruza.

- Rajzolok egy hollót - dünnyögte csak úgy maga elé, de Itachi meghallotta.

- Mondja a sün. - Sasuke válaszként gyerekesen kinyújtotta a nyelvét, aztán már nem szólt semmit. Új lapot vett elő, az ölébe fektette, majd inkább felhelyezte az asztalra, és mikor végre eldöntötte, hogy fektetve vagy állítva legyen, belekezdett. Gyorsan rajzolta fel a vázlatokat, a ceruzák sercegtek a kezében. Néha felpillantott az Uchiha arcára, majd vissza a lapra. Radírt egyáltalán nem használt, inkább csak fehérrel javította ki a kontúrokat, és összemosta a két színt. Itachi viszonylag nyugton volt, főként, ha a gyerekekhez mérjük, akik végigmocorogták az egészet - belőlük csak karikatúrát lehet készíteni, mert nem lehet őket pontosan megfigyelni. Már az árnyékolásnál tartott, amikor érezte, hogy valamit kifelejtett. A következő pillanatban pedig már tudta, hogy a két vonalat a férfi jellegzetes arcáról. Anélkül már nem is lenne ő. Ennyi idő után, amit együtt töltöttek, hogy is felejthette el?

Már hetek óta minden egyes nap látta. Felváltva jártak egymáshoz, és mindig volt egy témájuk, pár gyengébb vagy kínos pillanatuk, de hamar rájöttek, hogy bízhatnak a másikban. Sasukénak sosem volt barátja. Egy sem. Ő mindig csak a sarokban gubbasztott, amíg a többi gyerek játszott, csendesen, átlátszó fallal elkülönítve. Aztán megjelent a férfi, és pár kedves szóval képes volt összezúzni azt az üvegfalat. Azóta pedig egyre nyitottabb lett az emberek felé, egyre többet mosolygott, és a közérzete is javult. Itachi egy új fejezetet nyitott az életében; és ezért nagyon hálás volt neki.

Büszkén emelte fel a rajzot, és vigyorogva adta át a megrendelőnek, aki felsóhajtva mozgatta meg arcizmait. Ugyan csak tíz percet ült egy helyben, de az nagyon kimerítette. Figyelemmel vette kézbe, szemei kritikusan pásztázták. Magában már rég megállapította, hogy Sasuke egy újabb csodát alkotott, de csak azért is húzta az idegeit. Néha furcsa mimikákat erőltetett az arcára, de látva, hogy a fiú egyre csalódottabban szemléli az arcát, hirtelen felnevetett, majd felugrott és átölelte őt. A fiú alig kapott levegőt, de azért viszonozta az ölelést.

- Köszönöm - vigyorodott el Itachi.

- Semmi kritika? - vonta fel a szemöldökét.

- Ezt nem lehet kritizálni. Hiába, én tökéletes vagyok, és rólam csak tökéletes képet lehet készíteni - kuncogott fel a férfi, majd megborzolta a másik fekete tincseit, aki csak annyit jegyzett meg: ego. - Nagyon tetszik, köszönöm. Kiteszem a szobámba, és magamat fogom bámulni órákig - vigyorodott el, Sasuke pedig válaszként belebokszolt a vállába.

- Baka - csóválta meg a fejét szórakozottan.

- És most jön az elszámolás.

- Ismerősöknek ingyen van. Bár nekem te vagy az egyetlen ismerősöm...

- Akkor én duplát fizetek.

- Nem!

- De én...

- Nem! Nem kell, Itachi. Ez a legkevesebb, azok után, amit tettél értem. Nem fogadok el semmit! - keményítette meg a hangját, így végül az idősebb beletörődően felsóhajtott.

- Oké. Akkor megvárlak - állt félre a rajzával, és leült a stand mögötti padra. Bár már november vége volt, szokatlanul meleg és száraz idő köszöntött be Konohába, így nem állt fel a megfázás veszélye.

- Köszi - mosolyodott el, majd visszaült a székébe, és a következő modellje felé fordult. Arcán tisztán látszott, hogy imádja, amit csinál, és ezt Itachi örömmel fedezte fel. Ilyenkor mintha élénkebb és gondtalanabb lett volna, azt téve, amit szeret, miközben kedves emberek veszik körbe. Az pedig feltűnt neki már az elején, hogy imádja a gyerekeket. Ahogy gügyögött rájuk, megnevettette őket, az egyszerűen édes volt. Mint maga a fiú is... Megrázta a fejét. Nem akart mást érezni, mint barátságot, mégis, ahogy egyre jobban megismerte, egy érzés annál inkább fonta őt körbe, s ez a lánc egyre szorítóbbá vált számára. Igen. Többet érzett, mint barátságot, és minden pillanat, amit vele tölthetett, boldogsággal töltötte el.

Mikor fél óra múlva a fiú vidáman felé fordult, viszonozva állt fel, majd segített elpakolni, az asztalt, széket és táblát bevitték a plázába, melynek a parkrészén Sasuke kért engedélyt; és már indulhattak is. Az autóban végig beszélgettek, majd mikor megérkeztek Itachi háza elé, mindketten természetesnek vették, hogy bemenjenek. A Yuuichi otthon érezve magát akasztotta a kabátját a fogasra, Itachié mellé, és bevonultak a nappaliba, lerogytak az ominózus kanapéra, melynek mellékhatása volt a deja vu.

- Hozzak teát? - tette fel a kérdést a rangidős automatikusan. Mindig a teázással kezdik, akárcsak a hatvanéves idősek. Beleolvadt a mindennapjaikba, hogy leülnek a kanapéra, magukra terítenek egy takarót, teáznak, és egyikük a másikat nem engedi el nyolc óránál előbb. Sőt...

- Ez költői kérdés volt? - válaszolt a fiatalabbik, majd a férfi felállt, és a konyhába indult. A kisebbik előrángatott egy takarót, azt magára terítette, és hátradőlve bámulta a gyönyörű plafont. Viccen kívül még ez is szép volt; fekete. Csak valami mintha kellett volna rá.

A lakás kicsit hasonlított egy barlangra, de jó értelemben. Minden a legjobb fából, a szobák sötétek, mint az éjszaka - és ahogy egyszer Sasuke megjegyezte: mint Itachi. A függönyök csak félig vannak felhúzva, és só lámpákkal volt megoldva a világítás, kellemes fényhomályt és meghittséget képezve. Kivéve a konyhában, ami már amúgy is csak narancssárga. A legszínesebb szoba.

Itachi két bögrével a kezében érkezett meg, amiket letett a kis asztalra, ő is bebújt a takaró alá, kissé lerángatva ezzel "vendégéről", aki már szinte családtagnak számított, és újra kezébe véve a teát tartotta az egyiket - megfelelő ízesítéssel - a kisebbik felé, aki vigyorogva vette el. De szép is, ha egy napot többször megélünk...

- Köszönöm.

- Felesleges megköszönnöd - hárított Itachi. - Na, mutasd a képeket. - Sasuke a zsebébe nyúlt, majd megtalálva a telefonját, a képeket nyitotta meg, és közelebb húzódott az Uchihához, hogy ő is láthassa. Egyszerre nevettek fel az első képen, ami egy hetven éves bácsit ábrázolt, nyúlfül méretű fülekkel, és "kicsit" meghosszabbodott két foggal elől. A botja egy répa volt, és egy salátán ült, ami a széket helyettesítette, amin a bácsi modellkedés közben foglalt helyet. A következő egy tizenöt éves lány volt látható, mély dekoltázzsal - és nem, nem Sasuke túlozta el -, szőke hajjal, hatalmas vörös ajkakkal.

- Gondolkoztam, hogy a tangáját is lerajzoljam-e, mert tökéletes volt a rálátásom, de inkább nem tettem - röhögött fel Sasuke, majd inkább gyorsan lapozott. Egy pár kisgyerek képe következett, néha egy felnőtt betévedt, esetenként pár nagyi, egy nagyon édes kisbaba, utána az Itachi előtti kislány, és ennyi.

- Ú, a tiédet nem fényképeztem le! Ideadod? - kérte el.

- Miért? Engem akarsz nézegetni? - kuncogott fel.

- Minden képemet megörökítem, de ha szeretnéd, háttérképnek is beállítalak. Légyszi! - nyújtózkodott, így Itachi kénytelen volt elővenni a rajzot, majd sóhajtva a fényképező alá tartotta, és miután kész lett, Sasuke vigyorogva kezdte el nyomkodni a képernyőt, miközben eltakarta, hogy a férfi ne láthassa, mit művel. Végül nevetve mutatta a képernyőt az Uchiha felé, aki mérgesen próbálta kikapni a kezéből, bár sikertelenül.

- Ez az enyém, nem veheted el! - kacagott fel védekezve, mire Itachi lemondóan sóhajtott.

- Baka.

- Itachi, megijesztesz. Ne beszélj magadhoz!

- Baka Sasuke - javította ki magát szemforgatva, míg a fiatalabb felnevetett.

- Hozzám se beszélj! - kérte ki magának kuncogva, mire Itachi egyszerűen fejbe csapta egy párnával.

- Feljelentelek bántalmazásért!

- Nem benned, hanem magamban teszek kárt, ha veled vagyok... - bokszolta vállon, majd végül abbahagyta a veszekedést, magában feltéve a kérdést, miszerint Sasuke hány évet tagadhatna le... - Kérdezhetek valamit?

- Hm?

- Igazából hány éves vagy?

- Húsz.

- Mondom, igazából.

- Húsz! - kérte ki magának.

- Ne hazudj!

- Baka Itachi, húsz vagyok! - villantak meg a szemei mérgesen, mire Itachi nem tudott nem felnevetni.

- Ha látnád magad... -  Sasuke kisgyerekesen felmorrant, még a kezeit is karba tette, és büszkén a magasba emelte a fejét. - Ilyenkor szörnyen édes vagy, ugye tudsz róla? - mosolyodott el kedvesen, fel sem fogva, hogy tulajdonképpen mit is mondott, így miután elhagyta a száját a mondat, öt másodperccel később egyszerre kezdtek el vörösödni.

- Öö... kösz? - nézett rá zavartan, míg a fiatal férfi inkább lesütötte a szemeit. De végül is így gondolja, nem igaz? Minden nappal, egyre jobban köti össze valami őket, és hiába ráncigálnák azt a kötelet, csak egyre erősebb. Ezenfelül, az Uchiha nem is akarta. Sasuke olyan volt számára, mint az öccse... vagy több. Mióta tekint rá többnek, mint kéne? Maga sem tudta. Talán akkor indult az egész, mikor Sasuke a szüleiről beszélt, ő pedig vigasztalta. Akkor pattant el a szikra, aminek már nem sok kellett, hogy tűzként robbanjon fel. Ez pedig, ez a szó, ez az arc, elindította, és perzselve terjedt szét Itachi testében, majd a férfi ajkain keresztül jutott el Sasukéhez, ahogy az övéihez ért. Maga sem tudta, mit csinál, csak engedte, hogy az érzékei átvegyék felette a hatalmat, és ezt átadta a meglepettségtől mozdulni sem bíró fiatalabbiknak. Nyelvével legjobb tudása szerint cselekedett, finoman kóstolgatva a kisebbik mézédes száját, amit mintha a saját ízlése szerint ízesítettek volna. Óvatosan harapott rájuk, biztatva a Yuuichit, és küldetése sikeresnek bizonyult, amikor ő félénken viszonozta.

- Itachi... - nyögött fel, amikor levegőhöz jutott, majd újra ajkakat érzett a sajátjának nyomódni, miközben a férfi ujjai a tincseit birizgálták, és másik kezével körkörösen simogatták az arcát. Automatikusan húzta még közelebb magához, kilépve szoborszerű állapotából, és beletúrt a fekete selyemfüggönybe, míg átfogta a másik csípőjét. A teste égett a vágytól, és száját szétnyitotta, így Itachi becsúsztatta a nyelvét. A rangidős benyúlt a pólója alá és gyengéden kezdte el simogatni, bár szíve szerint ott kínozta volna, ahol érte. Először csak a mellkasán futott végig ujjaival,  majd a hátát karmolta kínzóan, követve a gerincoszlop vonalát, ezzel egy elfojtott sóhajt hallatva. A fiatalabb teste megrázkódott az érintésre, és még jobban simult a férfi karjaiba. - Hn... - hagyta el ajkait, mire Itachi válaszként rájuk harapott, majd finoman végignyalt rajtuk. A szája engedékenyen nyílt meg, így táncra hívta a nyelvét. A fiú ettől erősebben húzta meg a haját a kelleténél, így Itachi a fájdalom és a kéj elegyétől felnyögött. Egy pillanatra kinyitotta égő szemeit, így pont farkasszemet nézhetett egy fekete, ködös párral. Talán éppen emiatt hasított bele a felismerés, melynek következtében ijedten lökte el magától a fiatalabbikat, és a lehető legtávolabb húzódott tőle. Sasuke értetlenül nézett rá, és még kicsit nem is ebben a világban tartózkodott, amit Itachi arra használt ki, hogy összeszedje magát. Hogy tehetett ilyen őrültséget?

- Ita... chi... - hallotta a rekedtes hangot, így felé fordult, noha szemeit lesütötte.

- Bocsáss meg - kezdte el, de nem tudott Sasuke szemeibe nézni. Félt, hogy olyat lát bennük, amit nem akar. Csalódottságot. Valószínűleg éppen most vesztette el a bizalmát. Ő is csak ugyanúgy kihasználta, mint mindenki más. - Én... nem tudom, mi van velem - folytatta keserűen, majd lassan a másikra pillantott.

- Én sem... csak annyit tudok, hogy azt akarom, hogy folytasd. - Itachi felkapta a fejét e szavak hallatára, és mélyen Sasuke vággyal teli szemeibe nézett. Őszinték voltak, és tiszták, mint a legátlátszóbb víz. Mágnesként vonzották őt egyre közelebb, míg ajkaik újra össze nem értek. Az Uchiha mégis megszakította a csókot, kezével végigsimított  a hattyúfehér arcon, és a másik szájába suttogta:

- Biztos vagy benne?

- Még sosem voltam ennyire biztos semmiben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés