Itachi gyengéden simított végig az alvó fiú arcán; ajkain egy lágy mosoly ült, és úgy érezte, valami ilyen lehet a lelki egyensúlyozottság. Ujjai az ifjú hajába túrtak, és óvatosan cirógatni kezdték, eljátszadozva a fekete selyemmel, amely oly' tökéletesen illett a hattyúfehér archoz. Sasuke egyszerűen gyönyörű volt, akár egy földre szállt angyal, aki csodaként tért erre a bolygóra, hogy az emberek megcsodálhassák, és némán gyönyörködhessenek benne, a teremtményben, melyhez ujjal nem nyúlhatnak, mert félénken húzódna el tőlük, saját börtönébe. Itachi úgy érezte, neki sikerült megérintenie anélkül, hogy elmenekült volna. És ez boldogsággal töltötte el.

Lassan húzta magához, hogy érezhesse a vékony testből áradó melegséget. Amikor aludt, még az arca is békésebb volt, s ez aranyként terült szét egész lényén, hogy még szebbé tegye. Talán csak a glória és a szárnyak hiányoztak. Apró csókot nyomott a homlokára, miközben testén bizsergés szaladt át, ahogy megérezte a puha bőrt, melyet nem régen még csókjaival borított be. Ezek után, lehet még jövőjük, vagy már tőle is félni fog? Csak nagyon remélte, hogy a börtönt már sikerült lerombolnia úgy, hogy nem lehet többé teljesen felépíteni, s a fiú nem válik ismét egy reszkető bizonytalansággá.

Felült, és a takarót a fiú fölé terítette, majd hangtalanul távozott a szobából. Még az ajtót is csendesebben csukta be, hogy fel ne kelthesse az angyalt, aki békésen aludt. Besétált a fürdőbe, lassan kikötötte a vörös köntösét tartó csomót, így a ruhadarab simogatóan csúszott le először vállain, majd végin a testén, és belépett a zuhanyzóba. Felsóhajtott, ahogy a meleg köd körbevette, és beburkolta, mint valami puha takaró. Kibontotta a haját tartó gumit, így nedves tincsei megborzongatták, ahogy arcához éltek. Felfrissülve lépett ki a zuhany alól, és miután megtörülközött, csak egy boxert vett fel, meg a vörös yukatát, és kilépett, hiányolva a meleget, a nekicsapódó dermedt hidegben.

Beindította a kávéfőzőt, majd pár perccel később már az egyik széken ülve kevergette egy kanállal, és gondolatai valahol nagyon máshol jártak. Illetve, akiről szóltak, kétszobányira volt csupán, mégis annyira távol... Amikor becsukta a szemét, látta a ködös szemeket, a vágytól égő, felduzzadt halvány rózsaszín ajkakat, a puha és forró bőrt, az izzadt tincseket, melyek zavargóan a homlokára tapadtak; hallotta a ki nem mondott szavakat, az elfojtott sóhajokat, és ahogy a nevét kiáltja, olyan hangsúllyal, amire mindig is vágyott. Érezte, ahogy puha bőre az övéhez ér, csókjai beborítják égő testét, s ujjai végigszántanak a hátán, karcolva azt, ahogy vágyaival küzdött Azokban a percekben, és azóta töretlenül, a világ legboldogabb emberének érezte magát, és hálát adott annak az Istennek, aki ezt az angyalt küldte, egyenesen az ő karjaiba.

Ugyanakkor kavarogtak benne a kételyek, hogy ezt a boldogságot pár perc alatt elvesztheti, talán örökre. És... tulajdonképpen szinte kihasználta őt, noha mindketten ugyanannyira élvezték azt. Ha fiú ezek után már képtelen lesz bízni benne, hiába szereti őt akármennyire? Félt. Félt, hogy mi történik akkor, amikor majd felkel. Félt a holnaptól, amelyet talán nem vele tölthet el. Félt a mától, amelyen minden eldől. Félt a hangjától, mert nem akarta tőle azt hallani: viszlát.

Percek, órák, másodpercek... összemosódott az idő, ahogy gondolataiba merült, miközben a kávé már kihűlt, de a csésze még félig tele volt. Vagy félig üres? Újabbat kortyolt belőle, és felnyitotta érzelmektől kavargó fekete szemeit, hogy elűzze a rémképeket. Érzéketlenül meredt maga elé, szoborrá vált arccal, és az óra kattogását hallgatta. Minden apró hang felőle egyre szorosabbra zárta a szívén lévő láncokat. Ha még fél napig így ki kell bírnia, abba belepusztul. Nem bírta ezt az üvöltő csendet...

Felhajtotta a maradék fekete levet is, és megindult a háló irányába. Halkan nyitott be a még mindig békésen szendergő fiúhoz, majd óvatosan lefeküdt mellé, hogy fel ne keltse. Ujjaival a hajába túrt, és a tincseit birizgálta, míg a másik kezével a derekánál fogva húzta közelebb. Arcuk öt centire volt egymástól, így szinte hallotta Sasuke lélegzetvételeit. Fejét a mellkasára hajtotta, hogy hallja a szívének minden dobbanását. Megnyugtatta. A szemeit lehunyta, és beszívta az illatát. Édes volt és... tökéletes. Mindkettőjükön feljebb húzta a takarót, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy gyenge kezet érzett meg a fején, ahogy észrevétlenül kezdi el simogatni a haját, de tudta, hogy a fiú még alszik. Ajkain lágy mosoly terült szét. Itachi remélte, hogy valami igazán gyönyörűről álmodik.

Nem tudta, mikor aludhatott el, de mikor felkelt, a fiatalabb még mindig aludt. Halkan felkuncogott, és kitűrt a szeméből egy oda tévedő tincset. A fiú arca megrándult, de visszarendeződött, és aranyosan szendergett tovább. Mert igazán aranyos volt, ebből a kilátásból.

Itachi levegőt venni is elfelejtett, amikor a pillák enyhén megrezdültek, és a fiú kinyitotta ónix szemeit, majd mikor meglátta a férfit, halványan elmosolyodott.

- Ohayo - viszonozta Itachi kedvesen.

- Neked is - ült fel lassan, a férfi pedig követte. Álmosan dörzsölte meg a szemeit, majd még kissé ködös tekintettel pillantott Itachira. - Sokáig aludtam?

- Nem... - kezdte a rangidős az órára pillantva, de javította - ...vészes. - Sasuke követte a tekintetét, és halvány pír ült ki az arcára, látva a két egyest, és mellette a nullát meg a nyolcast. - Mit kérsz reggelire? - vonta magára a figyelmet az idősebb, elmerengő tekintettel, ahogy tekintete lejjebb vándorolt a fiún - már amennyit a takaró engedett belőle. Mind a hat kockán és a fehér mellkason, valamint nem kerülte el a figyelmét a bőrén szétszóródó pár birtokfolt sem, melyeket rajtahagyott. Sasuke, ahogy észrevette, hogy Itachi tekintete hova vándorolt, paradicsom vörösen húzta feljebb a takarót.

- Ne-em kérek semmit, köszönöm - hunyta le a szemeit zavartan.

- Éhes leszel.

- Nem baj, majd eszek ebédet - rázta a fejét; Itachi egészen halkan felkuncogott.

- Adjak ruhát, vagy a tegnapit veszed fel?

- A tegnapit.

- Összeszedtem, ott van a kis asztalon - bökött egy irányba a férfi, és bár nem akarta, elméje felidézte a tegnap összes elmosódott képét; ahogy egyesével szaggatja le róla a ruhákat, és löki az ágyra... megrázta a fejét, és végül kiment, halkan, és olyan észrevétlenül, ahogy jött. Becsukta az ajtót, és pár pillanatra nekidőlt, hogy meg tudjon állni a lábán. Kellett neki egy kis idő, míg gyengeségéből feléled; akaratlanul is emlékezett a tegnapra, és csak azt nem tudta eldönteni, hogy ez mennyire van a kedvére. Tény, hogy bármit megtett volna, ha ezt még egyszer megtehetné, de mindig kettőn áll, hogy hogyan tovább.

Végül elrugaszkodott a falaptól, és a konyhába sietett. Tudta, hogy a kávé nem lesz a fiú ellenére, és ő is szeretett volna még egyet, mert éppen olyan erőtlennek érezte magát, mint amikor először kelt fel. Beindította a gépet, közben körmeivel kopogott a falapon, majd az elkészült fekete italt csészékbe öntötte. Ugyanolyan ízesítés, tiszta fekete.

A fiatalabbik pont időben lépett ki az ajtón, és némán ült le, biccentve, ahogy Itachi a csészét elé helyezte. Ahol tegnap még végtelen nevetés volt, ma már kínos csend. Mindketten szótlanul kavargatták az italt, és még véletlenül se néztek a másikra, csak lopva; de az embereknek van egy olyan érzékük, hogy tudják, mikor nézik őket, így a másik fél mindig odafordult, ezzel vörösítve tovább egymást. Veszélyes a fehér bőrszín...

- Beszélnünk kéne - törte meg végül a csendet Itachi suttogva, a fiatalabb mégis nagyon jól értette, mit mond.

- Igen - sóhajtott fel zavart kifejezéssel, majd felhajtotta a maradék kávét is. Szinte egyszerre végeztek.

- Menjünk a nappaliba. Csak előbb átöltözöm - mosolyodott el halványan, majd felállt, és a szobájába vonult, míg Sasuke helyet foglalt a kanapén. Nem kényelmesen, mert most minden tüskésnek és durvának, ugyanakkor selymesnek tűnt. Nem érzett semmit. Tényleg semmit. Csak nagyon mélyen belül, elzárva, boldogságot, bár az nem jutott a felszínre, mert elnyomta megannyi kétely.

Ahogy az ülőalkalmatosság besüllyedt, képes volt felfogni, hogy Itachi mellette ül, és őt figyeli komoly tekintettel, mintha várna valamire. Viszonozta a pillantást, de nem szólalt meg, csak küzdött. A játék annyiból állt; aki elveszti, az kezd. Sokáig harcoltak tekintetükkel, míg végül Itachi zavartan elfordult, állát a kezére fektette, és elmeredt. Arca nem rezdült, s hogy rásütött a napfény, szinte megcsillant a bőrén. Sasuke csodálattal nézte. Már maga sem tudta, mióta néz a férfire másként. Többként.

- Itachi... - szólította meg félve, s a rangidős felé fordult. Szégyen... minden porcikája ezt üzente.

- Sajnálom - kezdte lehunyt szemekkel. Pedig Sasuke látni akarta. És tudni, hogy mennyire igaz, amit a férfi mond, és mit érez igazából. - Hülye voltam. Kihasználtalak. Valószínűleg nem fogsz megbocsátani, de igazad van. Szemét voltam.

- Mit kéne megbocsátanom? - szakította félbe szinte dühösen. - Mit? - emelte fel a hangját. - Hogy segítettél? Hogy felhúztál a földről? Hogy nem hagytad, hogy magányos legyek? Vagy, hogy törődtél velem? Esetleg azért, mert te másként néztél rám? Vagy, mert... én úgy éreztem... hogy szerettél? - halkult el egy pillanatra, de elszántan folytatta. - Mit kéne megbocsátanom? - tárta szét a karjait tehetetlenül, a sírás szélén. - Tudom mit? Megbocsájtok mindent. Megbocsájtom, hogy törődtél velem; többé nem kell! Többé már nem terhellek! - rogyott össze erőtlenül.

- Sasuke! - nézett rá hitetlenül, majd az első dolgot tette, ami eszébe jutott. Magához húzta, és szorosan megölelte. - Nyugodj meg. - A fiú félve karolta át, de amilyen gyengén, egyben olyan elszakíthatatlanul. A férfi lágyan kezdte el a fejét simogatni, miközben beletemette arcát a fekete tincsek tengerébe, beszívva az édes illatát. Amikor érezte, hogy a fiú megnyugodott, kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.

- Itachi... . csukta le a szemeit, majd mélyen a másikéba nézett.

- Ha ezzel a kifakadással arra céloztál, hogy csak teher voltál, nagyot tévedsz. Minden perc, amit veled töltöttem, egy külön csoda volt. És féltem, hogy ezt a csodát elveszthetem. Féltem, hogy gyűlölni fogsz, azért, amit tettem.

- Abban mindketten ugyanannyira benne voltunk. Nem csak te, hanem én is. Megtörtént. És nem bánom. És tudod mit? - nyelt egyet. - Újra megtenném. Mert szeretlek. - A kő úgy gördült le a szívéről, mint a halálraítélt fájdalma, mikor a világ elsötétedett. - Nem tudom, hogy hogyan és mikor, csak hogy jó veled lenni. Ilyenkor úgy érzem, hogy van valaki, aki szeret, és nem fog becsapni - húzta magához Itachit, és fejét a nyakhajlatába fúrta.

- Sasuke... - súgta egészen halkan, majd ahogy a szó belehasított a szívébe, úgy ölelte magához, mintha utoljára tehetné. Mintha nem lenne még alkalma az elkövetkezendő években, amiket együtt fognak tölteni. Örökké, és még tovább. - Én is szeretlek - búgta a másik fülébe, aki felkapta a fejét a mosolygó férfira, és kis híján könnyezve viszonozta, majd a szó szoros értelmében ráugrott, és kuncogva dőltek el a kanapén. - És megfojtasz - kapott levegő után, de ahogy a fiatalabb csillogó szemeibe nézett, inkább megfulladt volna, minthogy elengedje. A fiatalabb mégis lekászálódott, eltörölhetetlen vigyorral, és mérhetetlen örömmel a szívében. - Ígérem, hogy nem okozok neked csalódást - simított végig az arcán finoman.

- Tudom. Tudom, hogy te más vagy - fogta meg a másik kezét, és összekulcsolta az ujjaikat. Itachi elmosolyodott, majd előrehajolt, és összeérintette az ajkaikat.

- Próbálok azzá válni, akit te szeretnél - döntötte neki a homlokát a másikénak.

- Te vagy az, akit szeretnék.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés