- Nehogy leess! - figyelmeztetve a fiút félve, mert ő jelenleg közelebb volt a plafonhoz, mint a padlóhoz. Egy létrán állt, festékes ecsettel a kezében, feltekintve, miközben egy motívumon járt az esze. A hangot meghallva elmosolyodott, és a férfire nézett, majd már vissza is fordult.

- Ne aggódj, nem esek le - nyugtatta meg. - Nincs valami ötleted?

- Kettőnk közül nem én vagyok a művészlélek - vonta meg a vállát.

- Más helyzetekben valahogy nagyon kreatív tudsz lenni... - jegyezte meg csípősen rásandítva.

- Az más - bólintott perverzen elmosolyodva. Sasuke hitetlenül megrázta a fejét.

- Akkor most itt is mozgósítsd a tekervényeid.

- Akkor fesd le magad - vigyorodott el.

- Magam? - húzta fel a szemöldökét.

- Azt el tudnám nézni egy ideig... - meredt a távolba elgondolkozóan.

- Baka! - vörösödött el, mire Itachi felkuncogott, és mivel nem érte el teljesen, ezért nyomott a vállára egy puszit. Sasuke felsóhajtott a hízelgésén. Fél év alatt már volt ideje megszokni... és annyira nem is bánta. - Inkább ötletet adhatnál... - jegyezte meg.

- Nincsen - adta át a kormányt lemondóan. - Ez különben is a te műfajod - mosolyodott el, "rád hagyom" arckifejezéssel.

- Kösz... - forgatta meg a szemeit.

- Szívesen. Amíg szenvedsz, csinálok vacsit. És ne ess le! - szólt rá, majd eltűnt a konyhában. Sasukénak már nem sok kellett, hogy utána vágja az ecsetet, de ekkor felizzott a feje feletti villanykörte, és az emlékek is. Már mártotta is bele az ecsetet a fehérbe; keze automatikusan húzta fel a vonalakat, majd miután végzett a plafonnal, a szemköztieket vette kezelésbe. Minden egyes részletet kidolgozott, és saját magát adta bele... kettejüket. Úszott az emlékekben, szemei szinte csukva pihentek... nem volt szüksége rájuk ahhoz, hogy emlékezzen arra a napra. Már bevésődött, és semmi sem tudná kitörölni.

Itachi kíváncsian nyitott be, de mielőtt szétnézhetett volna, Sasuke pár határozott mozdulattal visszataszította a konyhába.

- Csak akkor láthatod, ha végeztem! - szólt rá ellenkezést nem tűrően.

- Értem... ez egy olyan művészi fogadalom?

- Csak nem láthatod és kész! - figyelmeztette, és már fordult volna vissza, de a férfi mosolyogva visszahúzta a derekánál fogva, és futócsókot nyomott az ajkaira, majd csak ezután engedte el. Sasuke lágyan viszonozta a görbületet arcán, de már sietett is vissza, és a biztonság kedvéért becsukta maga után az ajtót, jó erősen. Itachi fejcsóválva nézett rá, de csak kuncogott. Sasuke annyira gyerek volt még... és mégis annyira felnőtt.

A fiatalabb ismét beletemetkezett a festményébe, vagy inkább freskójába, így nem is figyelte, hogy repül az idő, és hogy lesz nyolc óra. Élete mesterművét készítette... és élete leggyönyörűségesebb napját is.

Csak arra kapta fel a fejét, hogy Itachi hívó hangját hallotta meg. Mégsem hagyta abba, hiszen már csak pár vonás volt hátra. Az utolsót húzta meg... és kész lett. Felsóhajtott, nyújtózott egyet, majd művét szemlélte, és elégedett volt az eredménnyel. Szinte meghatódott, bár ezt nem a mű okozta, hanem a jelentősége.

Fáradtan csoszogott be a konyhába, ahol Itachi szótlanul kuncogva egy tálat rakott elé; meg sem tudta állapítani, hogy mi az, csak megköszönte.

- Végeztél már vagy még dolgozol? - kérdezte egy idő után a rangidős.

- Pont most végeztem - mosolyodott el halványan és fáradtan.

- Majd megnézhetem?

- Elvileg ez a te lakásod - vonta meg a vállát vigyorogva. Itachi elmosolyodott. "Azt szeretném, hogy a tied is legyen." - Majd ha mondom, akkor megnézheted - tette hozzá.

- Megnyugtató, hogy nem zársz ki a saját otthonomból - vitte a mosogatóba a tálat, majd a kisebbik tányérjáért is nyúlt, hogy a másikra helyezze. Egy pillanatra lehunyta a szemét, tűnődve, hogy merje-e megkérdezni azt, amit már régóta akart. Fél év után úgy érezte, ez már a következő lépés... és mindent megadott volna azért, ha a kérdésére a válasz az igen lesz. Felsóhajtott, majd reménnyel a szívében a fiatalabb felé fordult.

- Sasuke... - kezdte, miközben helyet foglalt a fiú melletti széken, és finom kezét a sajátjába fűzte.

- Hm? - pillantott fel a fiú halványan mosolyogva. Arca lágy vonásokba rendeződött, mint mindig, amikor a férfi közelében tartózkodott. Egy érintés, egy szó, vagy egy mosoly, és minden dühe elszállt, a lelki béke pedig szétterjedt egész testében.

- Én... mondani szeretnék valamit... - kezdte, mire Sasuke tudata alatt is aggódó pillantásokat lövellt.

- Történt valami? - szorította meg kicsit jobban a kezét a kelleténél. Itachi mosolyogva nemet intett.

- Dehogy...

- Akkor miért vagy ilyen komor? Megijesztesz - kérdezte félve. A férfi gyengéden végigsimított az arcán, így önkéntelenül is közelebb húzódott, és beszívta az illatát.

- Semmi baj sincs. Csak nekem... kérdeznem kell valamit.

- Igen? - vonta fel a szemöldökét biztatóan. Itachi felsóhajtott és mélyen a fekete, érzelmektől örvénylő szempárba nézett.

- Én azt szeretném megkérdezni, hogy... nem akarsz-e hozzám költözni? - nyögte ki végül, vizslatva a másik ónix íriszeit, amik először kitágultak, és érezte, ahogy a másik finoman megremeg. - Tudom, hogy korai, de... mivel amúgy is mindig együtt vagyunk, ezért én azt szeretném, hogy véglegesen ideköltözz - fejezte végül be, tehertől mentesült szívvel, amire azonban újabb kőtömbök érkeztek, ahogy a fiatalabb kicsúsztatta kezeit az övéből.

- Itachi... én... - meredt rá, majd felpattant és kiviharzott a konyhából.

- Sasuke! - állt fel, hogy utána induljon, de már hallotta a csapódó ajtót, ahogy a fiatalabb távozik. Csak remélte, hogy nem örökre...

Tudta, hogy most időt kell adnia, mert Sasuke olyan típus, akinek ezt az ilyet sokáig kell emésztenie; tudta, ezért nem ment utána. Fáradtan sóhajtott, azzal a gondolattal, hogy ezt jól elszúrta, miközben a vaskarmok egyre csak szorították. Lecsúszott a fal mentén, a padlóra...

... és nem sejtette, hogy Sasuke is ugyanezt tette az utcán, pólóban a szakadó esőben, a lépcsőház előtti kis tető alatt, ami éppen csak védte a víztől. Megint esett... halványan elmosolyodott, ahogy az emlékek megszállták őt, így elméje a múltba utazott, elködösítve a jelent, akárcsak a levegőt a köd, ami leszállt a világra.

Szemeit lassan könnyek telítették meg, pedig nagyon boldog volt, csak furcsán mutatta ki. Boldog, amiért egy ilyen férfi szereti, mint Itachi. Egyszer csak előbukkant az esőből, felhívta a lakásába, törődött vele, szerette, és ezt többször hangoztatta bárkinél. Felforgatta az életét, és semmit nem várt cserébe. Ő csak egy egyszerű kis művészlélek volt a saját világában, egy árva, akit senki sem szeret, mert nem hagyja... de a férfi mégis... mégis...

Nyílt az ajtó, és Itachi lépett ki egy kabáttal a kezében, majd némán a kisebbikre terítette és helyet foglalt mellette. Sasuke úgy figyelte őt, mint valami csodát, és elérhetetlennek érezte, távolinak. Egészen addig, amíg Itachi át nem karolta őt, hogy közelebb húzza. Ismerős volt neki ez a melegség, mégis ismeretlen... és pótolhatatlan. Sosem akarta elveszíteni.

A fejét a férfi mellkasának döntötte, és behunyta a szemét. Itachi kezei gyengéden simogatták az arcát és túrtak bele a hajába. A könnyek újra a szemébe szöktek, kár lett volna titkolni.

- Mi a baj? - suttogta Itachi egészen halkan a fülébe, miközben egy kósza könnycseppet törölt le Sasuke arcáról. A fiú csak megrázta a fejét... most nem tudott volna beszélni. Képtelen volt rá.

- Én... - vett nagy levegőt. - Én csak... csak furcsán mutatom ki az érzelmeimet. De nagyon boldog vagyok - mosolyodott el becsukott szemekkel. Itachi viszonozta, és szívéről újabb tömbök gördültek le.

- Akkor miért sírsz? - nyomott egy puszit a kisebbik homlokára, majd fejét finoman rádöntötte.

- Nem értem... nem értem, hogy miért pont én. Hogy miért pont én kellek neked, hogy miért pont engem szeretsz. Még soha senki sem törődött velem. Te pedig... megláttál egy padon az esőben, majd ellenkezést nem tűrően hazavittél, elláttál, gondoskodtál rólam, és semmit sem vártál cserébe. Én pedig nem tudtam adni semmit... Miért? Miért pont én? - nézett mélyen a szemeibe. Itachi egy pillanatig gondolkodott, majd a kezeit a fiúéba fűzte, és felállt, majd felsegítette őt is.

- Sétáljunk egyet, jó? - Sasuke lassan bólintott, és hagyta, hogy a férfi vezesse. Bármit megadott volna a válaszért, de tudta, hogy még várnia kell. Némán sétáltak az esőben, kapucni nélkül... egyiküket sem zavarta az eső, kifejezetten élvezték hűs ölelését, finom hangját. A múlt... fél éve, esőben találkoztak először. Mindketten érezték, hogy ez egy ugyanolyan pillanat lesz... ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen, mint az egyiknek a másik és fordítva. Jobban, mint a levegő, jobban, mint a víz, és jobban, mint az élet; minden egyes együtt töltött nappal.

Sasuke csak akkor fogta fel, hol vannak, mikor már leültették a padra. Már nem "egy" pad, hanem "az" a pad volt... itt kezdődött minden. Itachi gyengéden az ölébe húzta, és hátulról átölelte, majd fejét a vállaira hajtotta, míg Sasuke kibontotta már szinte teljesen átázott haját, és birizgálni kezdte. A szemeit lecsukta, hiszen nem volt rájuk szüksége. Itachi közelségét nélkülük is tökéletesen érzékelte.

- Ironikus, nem? - emelte fel a fejét, hogy egy magasságban legyenek a fiatalabbal, és elmosolyodott, míg a reakció egy viszonzás volt, és egy biccentés. - Amikor fél éve leültem melléd ide, gondoltad volna, hogy ez lesz a vége? - folytatta.

- Hinni sem mertem volna - mondta ki őszintén.

- Van egy olyan érzésem, hogy még mindig nem hiszed el - jegyezte meg, majd egy apró puszit nyomott az arcára. - Pedig ez a valóság.

- Vagy mindjárt felébredek...

- Szeretnél? - Sasuke elmosolyodott.

- Ha ez egy álom, akkor sosem akarok felébredni. - Itachi nekidöntötte a homlokát a kisebbiknek, és ugyan csak centikre voltak egymástól... de a lelkük már egybeforrt.

- Még nem válaszoltam a kérdéseidre. - Sasuke biccentett, reménnyel teli arckifejezéssel. - Hogy miért pont te? Hogy miért nem más? - Lehunyta a szemeit, hogy újra kinyithassa őket, tekintetében letisztultsággal, őszintén, és úgy, mint még soha sem. Megnyitotta a könyvet, mely az érzéseit tartalmazta, és azok örvényleni kezdtek a csillogó feketeségben, melybe, ha egyszer elmerültél, már nem volt visszaút. - Mert amikor megláttalak, tudtam, hogy más vagy, különb a többi embertől. Különleges. Elérhetetlen. És kihívás. - Elmosolyodott. - Azért te, mert... még senkit sem szerettem ennyire. És már nem is fogok. - Csókjukhoz valami hideg és sós is vegyült. Sasuke könnyei, melyek záporként hullottak a szeméből, miközben úgy szorította magához a férfit, mint még soha; és Itachi is ugyanezt tette. Teljes testével hozzásimult, miközben ajkaik gyengéden értek egymáshoz, és simogatták a másikat gyengéden, elszakíthatatlanul. Csak a levegő hiánya tudta megfékezni őket. Itachi a kisebbikhez nyomta a homlokát, és szemeit az övébe fúrta.

- Szeretlek - suttogta halkan. - Szeretlek - törölt le egy könnycseppet a hattyúfehér arcról. - Szeretlek - suttogta az ajkaiba. - Szeretlek...

Sasuke sírt. Sírt, mert egész életében ezt tette. Fájdalomban élt, és bár maszkja golyóálló volt, mégis fizetett érte, az összes könnyével, amibe fájdalom gyűlt. Amikor tépték a szívét... amikor szorították a mellkasát... amikor a tüdejét szaggatták... amikor rossz dolgokat vágtak hozzá... de még sosem sírt azért, mert boldog volt. Soha.

Fejét Itachi mellkasába temette, és zokogott, megállás nélkül, miközben karjai görcsösen szorították a férfit, félve, hogy már többé nem tehetik meg. Hogy már többé nem érezheti, hogy szeretik... nem akarta elveszíteni ezt az érzést. Soha. És leginkább nem akarta elveszíteni az egyetlen embert, akinek a közelében biztonságban érezhette magát.

Lassan emelkedett fel, hogy szemeik egy vonalban legyenek. Az övéiben még mindig csak könnyek gyűltek össze, de Itachiéban is érzelmek vihara játszódott le. Egyik kezét a férfi finom arcára tette, miközben közelebb hajolt hozzá, hogy ajkaik között csak pár centiméter maradjon.

- Én is szeretlek... - érintette az ajkaikat finoman, puhán, gyengéden, törődően. Egy kezet érzett a derekán, ahogy még a lehetetlennél is közelebb húzzák. Egész lényével érezte őt. A lélegzetvételét, a szívverését... mintha az eddig ismeretlen fele lett volna, akit végre visszakapott. Mert összetartoztak.

- Még nem válaszoltam a kérdésedre... - szakította meg a csókot, akármennyire is nem akarta elengedni. Itachi elködösült szemekkel nézett rá; annyira aranyosnak tűnt, mint egy kisgyerek, aki vissza akarja szerezni a játékát.

- Nos? - mosolyodott el. - Mi a válaszod? - Sasuke erőt merített, majd őszintén és gyönyörűen, akár az angyalok, válaszolt rá.

- Igen, hozzád költözöm. Ezek után... már egy percet sem bírnék ki nélküled - simított végig az arcán bátortalanul. Itachi valósággal felragyogott, és magához húzta egy ölelésre.

- Köszönöm - suttogta halkan, majd újra és újra megcsókolta, hiába tudta, hogy mostantól bármikor megteheti. Egy életük van rá, és még annál is több.

Sasuke egy párfős csoportot látott közeledni, így gyorsan próbálta eltolni magától az értetlen rangidőst.

- Itachi... jönnek - nyögte érezve, ahogy a férfi apró csókokkal hinti be a nyakát.

- Engem sosem érdekelt mások véleménye - nézett a szemébe végül. - Téged zavar?

- Nem... engem nem - mosolyodott el. - De őket igen - kuncogott fel, hallva, ahogy a kis csoport észreveszi, hogy nem egy fiút és egy lányt lát, hanem két fiút; és hőbörögni kezd.

- Ne törődj velük - simított végig az arcán, majd egy újabb csókra invitálta, lassan, és kínzóan édesen. Végigsiklott a nyelvével a száján, majd befurakodott, egy percre sem engedve, hogy a kisebbik bármit is észrevegyen a külvilágból. A csoport hangosan, és undorodva távolodott el, míg ők ketten direkt rá is játszottak, taszítva őket minél messzebb. Amikor kiértek egy bizonyos hatókörön, a fiatalabb nem tudta megállni, hogy ne röhögjön fel hangosan. Itachi mosolyogva nézte, majd végül megszólalt.

- Mennünk kéne. - A kisebb bólintott, és pár percen belül már messze sétáltak, kéz a kézben. Itachi nem engedte elszakítani, nem törődve Sasuke édes pírjával, mi végigkúszott az arcán. Szavak nélkül beszélgettek, szimplán tekintettel, néha egymásra pillantva vagy elmosolyodva, egészen addig, míg a meleg lakásban találták magukat.

Sasuke szeme felcsillant, és miután levetette a kabátját, ragyogó szemekkel fordult az érdeklődő Itachihoz.

- Még nem is láttad a freskót! - A férfi elmosolyodott.

- És hajlandó vagy megmutatni?

- Most már igen - kulcsolta össze a kezeiket, és húzni kezdte a nappali felé, de mielőtt benyitott volna, hátrafordult.

- Csukd be a szemed. - És Itachi szófogadóan, látását nélkülözvén hagyta, hogy a kisebb behúzza a nappaliba, és leültesse a kanapéra.

- Most már kinyithatom? - kérdezte, nem leplezve kíváncsiságát.

- Igen - felelte Sasuke, miközben átkarolta a rangidőst, aki immár kinyitotta fényesen ragyogó íriszeit. A szája tátva maradt, és izgatottan fordult körbe, meghatottan és boldogan. A falakon a város egy része volt látható, a padról nézve, míg a plafonon esőfelhők gyülekeztek, és élethűen öntözték a földet, mely kettejük számára egy fényes hellyé változott.

Összeérintette az ajkaikat, majd a füléhez hajolt, és úgy suttogta, hogy csak ő hallhassa:

- Mostantól minden perc olyan lesz, amikor veled vagyok, mintha azon a padon ülnénk, az esőben... megígérem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés