Ha nem érhetlek el, emésszen hát a láng, hogy ne lássam többé a csillagokat, hogy az üvöltés ne szaggassa tovább a torkomat!

Elégedetten nyalta meg száját, majd letörölte álláról az odaragadt vércseppeket. Legszívesebben vágyaktól telve sóhajtotta volna el magát, de ez nem volt Uchihához méltó. Szinte már csalódottan engedte el áldozatát, mikor érzékelte, hogy ennél többet nem fog tudni belőle elszívni. Azonban nagy volt az esélye, hogy megtalálják; ezért ne bízzuk a véletlenre alapon nyakánál fogva felemelte. Hidegen nézett a merev, sápadt arcra, a lila foltokra, majd kicsit alaposabban is megvizsgálta a sebet, melyet fogai okoztak. Meg kellett állapítania, hogy egy kicsit túlzásba vitte a vérvételt, de legalább egy felesleges világboldogítótól szabadult meg. Egy pillanatra, mintha vérvörös szemeiben érzelmek csillantak volna meg, ahogy felidézte a fiú múltját. Egy energikus, gúnyos idióta volt, akinek mások szenvedése nyújtott örömet. És bár minden ember 'elviekben' értékes, nála ezt nem tudta elmondani; csak kár tett, így érdemtelen az életre. De még a gyors halálra is.

Gúnyosan elmosolyodott. Halványan még hallotta, ahogy áldozata szuszog, nehezen véve az éltető levegőt, mégsem hagyta a véletlenre, nehogy esetleg eljárjon a szája... ha túléli. Egy apró kis csuklómozdulattal, hidegvérrel roppantotta el nyakát. Áldozata felnyögött, még így, ájultan is. Undorodva végignyalt a seben, még utoljára; aki nem tudta volna, a vámpírnyál gyógyító hatású. Milyen érdekes, hogy a szájüregükben található a gyilkoló és a védő eszköz is.

Pár másodperc alatt beforrt - így nem lehetett mivel magyarázni a halált, maximum az apró horzsolásokkal, foltokkal - és elégedetten dobta le a földre. A test halkan puffant a bokrok között. Egyel kevesebb - vigyorgott a vámpír.

A Hold halvány fényekkel ékesítette testvérbolygóját, sugarai mindenhová eljutottak. Egész valójával a föld felé fordulva világított, és élvezte, hogy a fekete ében réten egyedül ő az úr; míg a Nap nem érkezik meg. Bizony, telihold volt. Különleges éjszaka; a vámpíroké. Ilyenkor teljes mértékben ők az urak, és senki más. Vadászösztöneik felélednek, és ilyenkor semmi sem gátolhatja meg őket, hogy öljenek. És ha mégis, azt a pillanatot senkinek sem kívánom; halálnak hívják. Ráadásképp kellő szenvedéssel jár.

Sasuke igazán sajnálta, hogy csak havonta egyszer van ilyen. Ő el tudta volna ezt képzelni minden héten; amikor hatalma még a megszokottnál is erősebb, le nem írható érzés. Bőre bizsereg, vére tombol, vérben fürdött szemei a legélénkebb árnyalatokat veszik fel; egészen addig, amíg nem érték el a beteljesülést, vagyis magát a vért. Mindegy, hogy kié, csak legyen. És nem nyugszanak addig, míg nem kapják meg, nem számít, mi lesz a következménye, sem hogy megláthatják őket. Nem számít ilyenkor semmi.

Érezte, ahogyan karmai körmökké alakulnak, szemei megnyugodva fénylenek immár eredeti ózon színükben; bár látása még mindig emberfeletti maradt. A Hold is elmerengett benne, s kicsit elmerült a fekete tengerben, amibe ha egyszer mélyen belenézel, örökre elmerülsz.

Fogainak nyúlványai átalakultak, és csak kicsit voltak hosszabbak az átlagosnál. Vére pezsgett, de lassan minden vágy kiszállt belőle; csalódottan vette tudomásul, hogy itt a vége. Mégis elégedetten gondolt vissza az éjszakára.

Íriszeit végigvezette a tájon. A nemrég elállt eső illata még mindig terjengett a levegőben, elvegyülve minden mással. A vár messze volt, a felfelé vezető út szintén. A gimnázium szinte virított a sötétben, ahogy büszkén állt a hegy tetején, méltóságteljesen. Látása azonban elsiklott felette, az eget szemlélte. Léptei a friss avarban halkan suhogtak, nem kapta el fejét semmilyen zajra, ahogy felfelé indult, ám nem az annak kijelölt ösvényen. Megbűvölte az égitest kisugárzása, mintha magához ragadta volna valami erő egy másik dimenzióba. Valami vonzotta oda, éltette, mintha ettől függne. És valamilyen értelemben így is volt, a Hold döntötte el, mikor vérengzzen, és kivel.

Ijedten kapta el a fejét, amikor nem olyan messze, az igazi úton egy jármű dübörgését lehetett hallani; fényszórói a fákon át is látszottak. Sasuke kicsit távolabb ugrott, szemeit zavarta a hirtelen fény, így kezeit azok elé emelte. De tagadhatatlan volt, hogy érdekelte, hogy mi vezérel valakit arra, hogy éjjel két óra körül vak sötétben közlekedjen egy nem éppen biztonságos és sima úton. Kíváncsisága felülkerekedett rajta, és nem habozva kezdett gyors futásnak, felfelé. Ha 'normális' is lenne, akkor sem okozott volna gondot neki feljutni, még az autó előtt, ami egyébként - menet közben megfigyelte, sőt le is előzte -, mint kiderült, busz volt, utasai mind elfogytak. Csak egyetlen sötét alakot tudott megfigyelni, ahogy az ablaknak dőlt, de azt már nem volt ideje eldönteni, hogy alszik, vagy csak néz ki a fejéből.

Rekordidő alatt jutott fel, magát is megdöbbentve azzal, mennyire kíváncsi is volt egy idegenre, akiről az égvilágon semmit sem tudott. De... valami láthatatlan lánc nem engedte elszalasztani, és ő már csak akkor eszmélt fel, mikor nyakig benne volt.

A levegőt kifújva támaszkodott neki egy fának - ami elég árnyákot nyújtott ahhoz, hogy ne legyen látható - és várt. Hogy mire vagy inkább kire, még maga sem tudta. Aztán bevillant, hogy Tsunade valami szobatársat emlegetett neki, nem mintha nagyon figyelt volna rá. De ha jobban meggondoljuk, mikor figyelt egyáltalán? A legpontosabb szó talán a soha. Egy kicsit mégis megrökönyödött, és legbelül sajnálta az egyelőre még ismeretlen személyt, amiért a Sors iderendelte, pont az ő szobájába - csak hogy fokozzuk a dolgokat.

A busz lefékezett, kerekei csikorogtak az apró kövekkel borított úton. Fényszóróihoz ezer meg ezer bogár sereglett, a villany a jármű belsejében is felkapcsolódott. Alaposan megfigyelve, egy szőke zombie-arccal rendelkező barbie-babát látott a fekete árny helyett; sárga sörény és villogó kék íriszek. Mégsem tartotta őket hidegnek, annál inkább ködösnek, mint akit most ébresztettek. És ez jogos is volt, noha a mi vámpírunk ilyenkor még sosem aludt, így érthetetlen maradt számára ez az álmosság. Maradjunk annyiban, hogy éjszakai 'lénynek' illett be.

Fekete gömbjeivel követte a szőke minden mozdulatát; ahogyan felállt és levette a csomagjait, ahogy magára kapta a kabátját; és azt is, amikor kilépett a buszból. Megszédült. Tévedés ne essen, nem a látványtól, de a vámpírok szerencsétlensége, hogy meg tudják különböztetni a vérfajtákat akár egy kilométeres távolságból. És bárki is volt ez a fiú, a vére illata... kivételesen jó volt. Mondhatni, túlságosan is. A mi drága vámpírunk alig tudta megállni, hogy ne támadjon rá, és valami láthatatlan húzóerő vonzotta testhez, hogy minden cseppet kiszívjon belőle. Csak nagy önhadakozások árán volt képes megállni, hogy ne támadja le a fiút, és tudta, hogy szerencsésebb lenne távolabb állni tőle. De úgyis megfogalmazhatjuk, hogy lépteit csendesen emelve futott több száz méterre, hogy a kísértés enyhüljön, s talán a srác egyetlen szerencséje az volt, hogy ő maga az előbb tartott vérvételt. Különben nem garantálta volna, hogy életben marad, alighogy megérkezett. Hatalmas akaraterőre volt szüksége a másik érdekeiben, de a végén győzött önmaga ellen. És ez már dicséretes.

Szorosan egy fának passzírozta magát, és imádkozott, hogy a srác kerüljön már ki a érzékelt köréből. Ilyen erős vonzódást talán még soha sem érzett, mint vele. És máris átkozta magát ezért, hogy egyáltalán láthatta. Ajkait apró sóhajok és enyhe lihegés hagyta el, szíve eszeveszettül és ritmikátlanul dobolt. Fejét hátravetve várt, és talán egy kicst... élvezte is. Felizgatta jelenlegi állapota, fantáziája gúnyos játékokat űzött vele, és automatikusan elképzelte, ahogyan belemélyeszti fogait az érzékeny barna nyakba.

A vér szagát még mindig érezte a levegőben, remegett a tehetetlenségtől, és csak pár perc elteltével tudott lenyugodni. Hallotta, ahogyan távolodik, és erre még szaglása is rásegített, így megkönnyebbülve sóhajtott egyet, majd megfordulva leült a fa tövébe. A kéreg kissé nyomta a hátát, de nem foglalkozott különösebben vele. Megpróbálta kizárni a külvilágot; egyedül környezetére összpontosított. A szellő finoman dörgölőzött az arcához, megborzongatva hideg testet, és belekapva a fekete kincsekbe, összeborzolva azt. Nem olyan messze állatok óvatos zaja jutott fülébe, elméje elködösült, akárcsak az őt körülvevő táj. Pontosan tudta, hol helyezkednek el a fák, az ég milyen szürke árnyalatban pompázik. Mint egy lassított felvételt, úgy érzékelte a pillanatot, érzékei kiélesedtek, és mindenre készen vártak, holott veszély nem volt a közelben. Aztán újra minden felgyorsult, ahogy kinyitotta a szemét. A Hold lágy fénybe burkolt mindent, az avar fölött vékony ködréteg húzódott meg, a gyökereket láthatatlanná téve. Az ősz tipikus illata mindenhonnan érződött, a szél vitte magával útitársul, körbe az egész világon, kis darabkáit - akárcsak vetéskor a magokat - szétszórva. Emiatt hullatták leveleiket a fák, az éghajlat ezen oknál fogva változott. Megérkezett az ősz, minden tulajdonságával, és a nyár utolsó lábnyomait is eltakarította.

Sasuke még emlékezett a strandokon történő nyüzsgésre, a gyors kaják illatára. A zeneszámokra, amiket nem akartak megunni az emberek, és bár ő maga rettentően nyálasnak és idegesítőnek gondolta őket, most mégis hiányoztak, hiszen megszokta őket. Unalmas napjaiban nem igazán járt semerre, inkább, mint egy csendes szemlélődő, nézte az eseményeket az ablakon keresztül. Gyűlölte, amiért más, bár magának sem vallotta be, és bármit megtett volna, hogy csak pár napra is, de 'normális' lehessen. Ne kelljen rejtegetnie az igazi arcát, adni az ártatlant, és egy árnyként meghúzódni hátul. Fájt neki, amiért nem lehetett más. Vagy önmaga, de teljes mértékben.

- Figyelmetlen vagy. - Megrezdült, ahogy hátulról meghallotta a hangot, és testén borzongás futott végig. Tényleg elgondolkodott, ez igaz, de hogy ennyire kikapcsolt? Szégyennek számított.

- Nii-san. - A megszólított immár egész lényével a fiú felé fordult, egy mosoly kíséretében, amiről Sasuke nem tudta eldönteni, hogy gúnyos, vagy inkább érdeklődő. Bátyja szótlanul leült mellé, és lehunyta a szemeit, hogy átadja magát a pillanatnak. Aztán vörös íriszeit az égre emelte, kissé összehúzva, és koncentrált. Sokáig ültek csendben, csak a Hold adott halvány fényt sápadt arcuknak. Nem a beszéd hívei voltak, különösen nem most, de a kisebbik oldalát mégis fúrta valami, ami bár bátyja könyöke is lehetett volna, de én az átvitt értelemről beszélek.

- Végeztél?

- Nem. Nem akarom elpazarolni az alkalmat. Ritkán nyílik rá lehetőség, nem igaz? - engedett meg egy szemtelen mosolyt Itachi, majd felkuncogott.

- Igen. - Nem nézett bátyjára, egy pontot bámult az égben elbűvölten, megbabonázva. Egy kis csillag volt, az egyetlen szabad szemmel látható az égen. A többit eltakarták a szürke felhők, és ebben a pillanatban éppen a Hold sem mutatta a földnek egész alakját.

- Lassan indulok. Te pedig feküdj le! - nézett parancsolóan, olyan nagytestvéresen öccsére.

- Ne mondd meg, hogy mit csináljak. - Sasuke hangja nyugodt volt, mégis éles, holott tudta, hogy tényleg kezdd elálmosodni, és mégis... ez a hely gyönyörű volt, és nem akarta magát megfosztani a látványtól. Egy olyan terület volt, ahol szabadnak és boldognak érezhette magát, láncok nélkül, amik tartották, hogy ne vehesse le a maszkját. Szerette ezt az erdőt.

Itachi kuncogására felkapta a fejét, de az alaknak már csak hűlt helyét találta. Így is tudta, hogy meghallja, ezért utána vetette:

- Sok szerencsét. - Hangját halkan súgta szél, Itachi értette, hogy miről beszél. Libabőrös lett, ahogyan eljutott hozzá a lágy hang, és elmosolyodott Sasuke kettős személyiségén. Hideg, mégis... kedves. Már ha volt rá ereje. Megrázta a fejét, és koncentrált. orrát teleszívta levegővel, majd szeme hirtelen kinyílt, és már csak a felkavart port lehetett látni lábai nyomán.

Sasukénak el kellett mosolyodnia, ahogy meghallotta a gyors lépteket. 'Itachinak ezek szerint elég sürgős volt. Sietnie is kell... már csak pár órája maradt hajnalig'.

Még - szíve szerint - maradt volna, de lassan ideje volt a cselekvésnek. Ha belegondolt, hogy holnaptól minden újra kezdődik, megborzongott. Nem akarta érezni maga körül a kapkodó és idegesítő embereket, az ostoba tanárokat, és a bezártság gondolata is felidegelte. Ő egy szabad... lény volt, nem is ember. Utálta az őt szorító láncokat és korlátokat, a ketrecet, ahova bezárták, és a bilincset, amit nem törhetett fel, hogy önmaga legyen. A kastély számára nem palota volt, de még csak nem is olyan vár, mint a vidámparkokban, ahol riogatták az embereket. Végül is... lehet, hogy mégis el tudná képzelni. De akkor az ő szobája lenne a várbörtön, az emberek a porkolábok, a tanárok az uralkodók. És itt már minden értelmét vesztette. Neki nem parancsolhatnak! Talán mégis maradjunk a börtön kifejezésnél. Az jobban illik rá.

Nagyot sóhajtva állt fel a helyéről, majd kinyújtóztatta görnyedt és már fáradt végtagjait. Még egy vámpírnak is van szüksége egy kis alvásra - a 'kis' szócskán van a hangsúly. Párszor megcsavarta csípője felett lévő törzsét, és úgy érezte, készen áll. Még utoljára, felnézett a Holdra, magába szívva az emlékét, és ajkaira egy mosoly kúszott fel. Nem a szívéből jött, csak arcmimika volt, mégis, ő így fejezte ki csodálatát. Ideje volt elbúcsúznia az éjszakától, ami egy ember halálát is jelentette. Gúnyosan gondolt vissza arra a fiúra, név szerint Sai-ra. Igyekezett visszatartania nevetését, ahogy a - mások számára rémképek, de neki a legédesebb álmokat jelképező - kockák átjárták memóriáját. Az üvöltés, a vér látványától libabőrös lett, és újra, mintha még mindig érezné a vas ízt, végignyalt száján, majd  fogain, mint eszközökön, ami a beteljesülés útjára vezette. Nagyot nyelt, és kizárta fejéből a gondolatokat. Neki most csak azzal kell foglalkoznia, hogy feltűnés nélkül visszaérjen saját rácsai mögé.

Léptei szelték az avart, kisebb zajt csapva, mely ugyan nem sértette a normális fület, de egy háromszorosan jól hallót már igen. Mintha érzékszerve mellett reccsentek volna meg, de igyekezett nem foglalkozni velük. Csak ment egyenesen, gondolataiba temetkezve. Sikeresen jutott el a várhoz, aminek legtöbb ablaka már sötét volt, csak itt-ott szűrődött ki halvány fény, elárulva a lakóit. Benyitott a hatalmas kétszárnyú ajtón, és egy hosszú aulába érkezett. Ebből három boltíves alagút vezetett különböző helyekre; a középső a szobákhoz, a másik kettő a tantermekhez. A mennyezeten csicsás aranycsillárok égtek, a falakat szürke minta borította, különféle absztrakt motívumokkal. A kis ablakokon bevilágított a Hold, a padló fehér márvány fekete szőnyeg helyezkedett el, három irányba nézve. Gondolkodás nélkül ment egyenesen tovább, bár szemét szinte csukva tartotta, védve a világosságtól. Kettesével szedve a lépcsőfokokat sietett a szobája felé. Felérve a lépcsőn kétfelé nyílott meg a nagy helyiség, és ő automatikusan jobbra kanyarodott. Újabb folyosóra érkezett, és szinte már futva tette meg az első lépéseket, fokozatosan lassítva tempóját. Elérve saját ajtaja elé - ami egyébként 328-as számot viselte -, benyitott a sötét szobába. Valami megcsapta bentről, mint valami légáramlat, de tudta, hogy ez nem az, mert orra érzékével játszadozott éppen. Ugyanazt érezte, mint nem olyan régen, a szőkénél. Már éppen felkiáltott volna, hogy 'nem lehet!', mikor mozgolódást látott a legutoljára még üres ágyról. Ezek szerint nem tévedett. Tényleg ő a lakótársa. És ő máris a pokolba kívánta,
 
Ugyan a vonzódás lassan csökkent, mikor megszokta a helyzetet, de térdei remegtek, hátán a hideg futkosott. Percekig állt az ajtóban, míg nem érezte, hogy ereje talán elbír pár lépést. Igyekezett halk maradni, de eszeveszett szívverése eléggé betett neki. Valahogy mégis eljutott oda, és pillantását az egyébként teljesen nyugodt és békés szőke fiúra szegezte. Nem volt szüksége villanyra, hogy megállapítsa, nem okoz neki nagy gondot az alvás. Ha akkor ott nem csaltak íriszei, a srác kék szemei, melyek rikítottak, most le voltak csukva. Háta enyhén emelkedett minden levegővétel után, arcát furcsa csíkok tarkították. Amennyire meg tudta figyelni, napbarnított bőre nem azért keletkezett, mert sokat volt napon, hanem mert természetéből adódóan ilyen. Ha lett volna rá ereje, elmosolyodott volna az - ismerjük be, aranyos - látványon, de visszafogta magát. Testében csörgedező vér még vadul száguldott, de érezte, ahogyan kezdi befogadni a helyzetet, és nem okozott akkora gondot nem remegni, ha már teljesen nem tudta elnyomni. Vonzódott... hozzá. Noha ezt semmiképpen nem vallotta volna be. És nem, nem volt szerelmes - aki esetleg úgy gondolta, hogy az Uchiha meleg lenne, súlyosan tévedett, a vámpíroknál ez egészen mást jelent. Egy olyan fogalom, amit ember sosem érezhet. Amikor nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne támadják le az áldozatukat. Az a vámpír, aki meg tudja állni, szerencsés.

A fekete nem tudta eldönteni, hogy melyikük a szerencsétlenebb; a szőke, mert ilyen vérrel rendelkezik, és egy vámpírt kapott szobatársnak, vagy Sasuke, amiért ezentúl ezzel az érzéssel kell élnie. Olyan volt, mint... vágyódni valami után, amit sosem kaphatunk meg. Csak rosszabb. És éppen emiatt, sokkal, sokkal izgalmasabb is.

'Nem tudom, ki vagy szöszke. De el van döntve a sorsod. Mostantól, amíg a közelemben vagy... rettegned kell. És nekem is... magamtól.'

***

Naruto egy hangos fékezésre ébredt. Feje nagyot koppant az ablakon, amin addig támaszkodott, és aludt is. Szemeit álmosan nyitotta ki, miközben egyik kezével a dudort tapogatta ki, amit a csodálatos busznak és a csodálatos vezetőnek köszönhetett. Mégis, mikor feleszmélt és eszébe jutott, hogy hol is van, minden fáradtsága eltűnt. Kérdőn nézett ki az ablakon, de nem látott mást, mint sötétséget. Mindenhol.

Felállt, hogy levegye a tartóról a csomagjait, majd szó szerint kirobbant a buszból. Kérdőn kémlelt körbe, pillantása megállapodott az iskolán. Nem tudta eldönteni, hogy félelmet kelt-e benne, vagy csodálatot. Viszont az a büszkeség, ami körülölelte az épületet, megborzongtatta. Valami különleges aura lengte körbe, de azt nem sikerült volna megmondani, hogy örült-e ennek, vagy sem.

Csak félvállról figyelte, mert igyekezett vele nem foglalkozni, de az álca ellenére, izgatott volt, és a rettegést átvette egy másik érzés, amit talán reménynek hívnak. Mást nem tehetett. Mert a remény hal meg utoljára, és amíg képes volt erre, kitartott.  Az emlékek megtanították, hogy sose adja fel, mert nem érdemes. Egy hasonló pillanatról álmodott, ami ad egy esélyt, hogy boldog legyen. Neki nem jutott semmi, magányon kívül. Talán ez most megváltozik. Nem... minden, ami körbelengi. El akarta felejteni, honnan jött, s miért, csak a jelenre koncentrálni, előretörni, és boldognak lenni. Ezek voltak a céljai. És úgy érezte, képes belőlük valóságot csinálni. Muszáj volt sikerülnie.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.03.12. 22:05 Mii-chan Ez nagyon jóóóóó! És SasuNaru áááá! A vámpírós sztoriknál mindíg attól féleg, hogy nagyon Twilight szagú lesz (utálom!) szóval amég Sasuke nem kezd csillogni a napon minden rendben lesz. xD :D  Sajnos ma csak eddig bírtam, de legalább megvan, hogy mit olvasok holnap egésznap a suliban... amióta okostelefonom van sokkal szebb az élet. ^^