Ő tényleg próbálkozott, igazán. Igyekezett kizárni a gondolatokat a fejéből, csillapítani vére áramlását, és egyáltalán, megnyugodni. Mégsem sikerült elterelnie figyelmét a helyzete abszurditásáról, és hogy valami, de inkább valaki mennyire kínozza őt, tudata alatt. Hacsak belegondolt, milyen lehet a vére ízét érezni, megborzongott, és teste felizzott, csak hatalmas önuralmán múlott, hogy nem támadta le. Órákig nézte a plafont, miközben néha erősen megszorította a paplant, azzal a céllal, hogy megszabaduljon a szenvedéstől. De tehetett ő akármit, a vonzódás nem akart elmúlni, és belül tudta, hogy soha sem fog. Ezentúl ezzel kell élnie?

Fekete szemei hosszú ideje vizslattak egy pontot, de az álmosság, az az édes szürke köd nem nehezedett rá, hogy kicsit elterelje a figyelmét. Minden egyes porcikája a szobában lévő másik fiúra koncentrált; a pulzáló vörös folyadék az ereiben, sápadt és fehér a bőre - mely most forrón égett -, ritmikátlanul doboló szíve. Teste megrándult a fiú mozdulataira, kezei ökölbe szorultak nagyobb lélegzetvételei nyomán. Elkeseredetten harapta már-már véresre fehér ajkait - mintha ezzel elűzhetné a rémképeket -, képtelen volt. Ereje elszállt, érezte, hogy nem bírja tovább. Ha most innen nem jut ki azonnal, már nem is fog.

Elszántan ült fel, miközben megborzongott egy hidegebb fuvallatra, és gyorsan a szőkeség felé nézett. Az azonban, nem tudva, mekkora tornádót kavart az Uchihában, édesdeden szuszogott, megfeledkezve magáról. Gyorsan lekapta róla tekintetét, mintha a látványa égetne. De nem, ez így nem teljesen lenne igaz, ugyanis inkább, ami testet élteti, az okozott neki ekkora katasztrófát, mint talán még semmi.

Hangtalanul állt fel, és egy pillanatra látása az ablakra, vagyis inkább az azon túli világra esett, elmélázva, hogyan lehet valami ennyire szép, és ez a csoda hogyan szállhat el pár perc alatt. Most még az első sugarak égették a földet, megvilágítva és felperzselve azt.  A felhők, mintha csak egy kérésre tették volna, szétnyíltak, akár a király őrei, hogy előreengedjék a Napot. A fák különös, ember számára érthetetlen fényben virítottak, leveleiken könnyen szűrődött el ezer meg ezer helyre a fény. Lassan minden ébredezni kezdett, hogy készen köszönthesse a siető embereket, akik azonban nem képesek gyönyörködni a csodákban - melyek pár pillanat alatt eltűnnek -, és élni a pillanatnak. Így belegondolva, az emberek hálátlanok, és jobbat akarnak annál, mint amijük van, de mikor elérik, rájönnek, hogy előtte jobb volt. Azonban akkor már sajnálhatják; késő.

Sasuke szemeiben megvillant a földöntúli fény, de nem pazarolt több időt rá. Dolga volt. Sürgős és halaszthatatlan; emberéleteket menthetett vele. Illetve, igazából csak egyet, de azt nagyon.

Szíve szerint becsapta, és kettőre zárta volna az ajtót, de lévén, hogy más is tartózkodott bent, inkább hanyagolta, és elnyelte a bosszúságot. Sietős léptekkel indult meg, maga mögött hagyva egy láthatatlan vihart. Léptei üresen koppantak a folyosón, halkan és gyorsan, akárcsak egy szellem. Senki sem kelt még fel, egyedül ő, és ez valahogy megnyugtatta. Minél kevesebben vannak, annál jobb. Ezzel a gondolattal lépte át a kastély küszöbét, és megnyugodva sóhajtott fel, fejében pedig átvitt értelemben egy mondat vert visszhangot: nincs veszély. Fokozatosan lelassítva indult meg óvatosan, automatikusan egy hely felé véve az útját. Hivatalosan is ősz volt, és talán utoljára érezheti magát ilyen szabadnak. Miért ne élvezné még egy kicsit, mielőtt visszacsöppen a való világba?

Gyönyörű terület volt, a kedvenc helye, ahol mindig elbújhatott, ha gondolkozni akart, és egy kicsit egyedül lenni. A fák árnyéka elrejtette, a Nap mégis megtalálta fehér arcát, a szellő csiklandozta. Előtte a messzeség, és a város, a távolban hatalmas hegyek. Beláthatta az egész helyet, de ebben pillanatban úgy érezte, a világot is. Tőle nem messze egy meredekebb lejtő, ami láthatatlan kerítésként védte a várt, de mégis veszéllyel fenyegetve őket; hiszen aki közel megy, nincs esélye megbánni. Az ő élete ott ér a végére.

Ajkai szigorúan össze voltak zárva, íriszei mégis csillagtok, és csak azért nem mosolyodott el, mert... ő ilyen volt. Megtanították, hogyha felszínre törnek érzelmei, mások csúnyán visszaélnek vele. Ezért nem érdemes megmutatni, kik is vagyunk igazából.

Némán lehuppant a fűbe, és lassan hátradőlt. A fű félénken simogatta az arcát, és ebbe a végeszakadatlan játékba bekapcsolódott az a semminek mondható szél is. A messzeségben látszott a vörös horizont, és lassan bukott fel a most még aranyos-vörös Nap is. Sasuke szerette volna, ha van a közelben egy tenger, hogy kipróbálhassa, az aranyhíd járható-e, de ez egy gyermeki álom volt, semmint valóság, így el is űzte fejéből a nevetséges gondolatot.

Beszívta a friss levegőt, miközben pólóját kissé áztatta a harmatos fű - noha ezt egyáltalán nem bánta. Hálával tartozott minden őt körülvevő tényezőnek, hogy itt lehet. Azon tűnődött, az emberek hogy lehetnek ennyire ostobák, hogy nem élvezik azt, ami van. Amikor már nem lesz, csak sírnak azért a dologért, amit tulajdonképpen soha sem próbálhattak ki; az oka pedig csak annyi, hogy nem volt rá idejük. Ezzel azonban csak magukat csapták be; aki akar valamit, az mindig belefér az időbe. És aki nem él ezzel, az csak bánhatja. Nem jön vissza a pillanat. Legalábbis amíg nem találják fel az időgépet.

Nehezen sikerült gúnyos nevetését magába fojtania, ahogy a szánalom megjelent a szívében, de elnyomta. Nem tudta, ki elől rejtegeti, egyszerűen csak megszokta: akkor beszél, és cselekszik, amikor kell. És nem akkor, amikor szeretne.

Talán elaludt, nem emlékszik már. Annyira elnyomta az édes tudatlanság, hogy még az egyre közeledő léptekre sem lett figyelmes. Csak akkor, amikor valami nedves végigsiklott az arcán. Undorodva nyelte el a bosszúságot, és lassan kinyitotta a szemeit. Az első, amit megpillantott, egy fehér kutya izgatott pofája volt. Ha a kutyák tudnának mosolyogni, e példány éppen ezt tette volna, és szeme így is aranyosan csillogott. Sasukét azonban nem hatotta meg a kedveskedő állat, mert igyekezve túltenni magát a dühön tolta ki személyes szférájából az állatot, majd mikor elég messze tudta, elégedetten felsóhajtott.

- Akamaru? - szólalt meg, miközben agyába bevillant, hogy amennyiben nem téved, valahol a közelben egy bizonyos idiótának is itt kell lennie. És végszóra, olyan ironikusan, ami csak filmekben létezik, ropogó zajt hallott meg, egy nevető hanggal kórusban.

- Áh, Sasuke! Régen találkoztunk! - a fiú az utolsó lépéseket már futva tette meg, és egy kicsivel az Uchiha mellett foglalt helyet, a szokásos és levakarhatatlan mosolyával, miközben szeretett állatkáját magához húzta. - Akamaru előbb észrevett téged, mint én!

- Inuzuka - biccentett alig hallhatóan, nem szakítva meg a szemkontaktust. Kiba csak felnevetett.

- Szinte már hiányzott az az idióta fejed! Ugye neked is hiányzott, Akamaru? - a kutya vakkantott. - És én hiányoztam?

- Szörnyen. Már régen hallottam a hülyeségeidet - gúnyosan elmosolyodott, de Kiba tudta, hogy igazából mit gondol; túlságosan jól ismerte, és megszokta a modorát. Igazából annyit jelentett: 'egy kicsit. Megszoktam, hogy mindig itt vagy.' Persze tudta, hogy Sasuke a világért sem mondana ilyeneket, de őt ez nem is zavarta. Sőt, örült, hogy nem, mert akkor biztosra vehetné, hogy valami baj van az agyával.

- Tudom! De most itt vagyok! Ölelj meg - nevetett fel, és játékosan széttárta a karjait, de látva a gyilkos tekintetet, inkább összezárta azokat. - Vagy inkább ne.

- Egyetértek. - Az Inuzuka tekintetével követte az Uchiha pillantását, amik a távolba meredtek. Szépnek szép volt, de sosem értette, hogy egy ilyen kívül hideg-belül rideg embernek miért tetszik ez ennyire. Nem mintha valaha is értette volna a feketét...

- Ez miért ennyire érdekes? - szólalt végül meg két perc múlva, mikor már elkezdte unni a véleménye szerint 'semmi'-nek a nézését.

- Kiba. Bármennyire is szeretnéd, te ezt sosem fogod megérteni. Félő, hogy megdolgoztatná az agytekervényeidet - vezette látószervét a barna hajúra, egy újabb gúnyos mosollyal az arcán, csendesen felkuncogva.

- Chh. Egyébként... hol voltál a nyáron? - arcáról egy pillanatra sem tűnt el a jókedv.

- Unod magad?

- Őszintén? Igen. Nem tudom, mit szeretsz ebben a helyben annyira - halványan elmosolyodott, szemei vonallá húzódtak össze. Sasuke csak felsóhajtott.

- Ha tudni akarod, nem voltam sehol.

- Te antiszoc! - röhögött fel. - Hidd el, nem árt meg, ha egy kicsit - mutatott három centimétert az ujjaival - jól érzed magad.

- Veled lenni már önmagában szórakoztató, másra pedig nincs szükségem. Ezenkívül le vagyok foglalva, Itachi jóvoltából - nézett mélyen a másik szemeibe.

- Ezt bóknak veszem. Én is annyira szeretek veled lenni, annyira izgalmas nézni a... felhőket! - és megint felnevetett, de ezen Sasuke már nem tudott nem mosolyogni, habár igyekezett leplezni. - Gyorsan eltelt a nyár, nem?

- Túl gyorsan. Most egy évig megint el kell viseljelek.

- Engem öröm elviselni!

- Biztosan. - Magában csak mosolygott, de valahol be kellett ismerni, hiányzott neki ez az idióta. Egy kicsit.

- Várjunk csak... neked nem most végzős a bátyád véletlenül? - Kiba arcánál megjelent egy kérdőjel. Vagyis megjelent volna, ha filmben lennénk.

- De... sajnos őt is el kell még viselnem egy ideig.

- Hé, szerintem tök jó fej. Jobb a nővéremnél, hidd el! Az egy akkora idegesítő liba, el sem tudod képzelni, mennyire! Annyira, hogy... nagyon! - bólogatott hevesen, mintha pontosan ezt akarta volna mondani.

- Cseréljünk.

- Oké, benne vagyok!

- Azt gondoltam. És a legszomorúbb, hogy te képes is lennél erre - csóválta meg a fejét szórakozottan, és hallotta, ahogyan a másik felnevet. Nem volt könnyű megsérteni, az biztos.

- Na jó. Azt hiszem, én megyek - állt fel. - Gyere, Akamaru! Még találkozunk, Sasuke! - nézett hátra, majd megfordulva a kollégium felé vette az irányt, első léptei szokatlannak tűntek a csendben. A fekete élvezte, hogy újra egyedül van, bár Kibával lenni valahogy olyan... lekötő volt, és addig sem unatkozott.

Nem tudta, mit hoz a ma, vagy a holnap. Elméjébe újra visszatértek a szőke fiú képei, és az illatok az orrába kúsztak, habár több száz métere voltak egymástól. Nem akarta tudni, milyen lesz a jövő, jobb addig, míg nem is tudja. Megnyugtatóbb az édes tudatlanság. Azonban azt érezte, hogy ez az év más lesz. Nagyon más. És ma ... iskolakezdés. Megborzongott, arcára grimasz ült, és magában csak egy gondolat tört utat: hajrá.

***

Egy álmos sóhajtással köszönt a világnak, majd félig-meddig kinyitotta kék szemeit. Egy pillanatra elmerengett, hogy hol is van pontosan, de ahogy bevillant a megoldás, elvigyorodott. Hát tényleg elérkezett ez a pillanat, amikor új lappal kezdhet. Végre.

Körülnézett a szobában, csak hogy képben legyen. Még emlékezett, hogy levágta az ágy mellé a táskáját, és egész egyszerűen bedőlt az ágyba, de utána fekete lyuk. És előtte is rendesen kihagyott a memóriája, bár nagyjából tudta, mint s hogyan. Az órarendjét eltette, a tankönyvei megvannak. Aztán eszébe jutott, ahogyan haladt visszafelé emlékeiben, hogy egy szobatársat is kellett volna kapnia, de a szobában senki sem tartózkodott. Pedig milyen részletes jellemzést is kapott róla az igazgatónőtől, akit egyébként Tsunade névvel áldottak meg.

'Kicsit furcsa fiú. Alapjában rendes, bár elég elutasító, és főleg első találkozáskor ijesztőnek tűnhet. De szerintem jól meglesztek.'

Naruto azt azonban nem tudhatta, hogy Tsunade magában hozzátette: 'remélem'.

Tekintete az órájára siklott. Hat múlt nem is olyan régen, átkozta is magát rendesen, amiért izgatottsága nem hagyta, hogy kipihenje az utat. Azért nem volt kis távolság busszal eljutni ide, el is fáradt. Mindegy. Visszaaludni valószínűleg nem tudna, hiába próbálná meg, így egy nagy sóhaj kíséretében felállt. Kezeit megtámasztotta tarkóján, majd elégedetten nyújtózott egyet. Szemei az ablakra siklottak, és le sem lehetett volna őket szedni onnan. Gyönyörű volt és magával ragadó. Naruto már most nem bánta, hogy eljött. Ilyen szépet Konohában még nem látott. Ott a Nap a ködön és füstön átsikló apró sugarakat, a levegő a dohányt, a tájat a járdaszigetek és betontömbök jelentették. Viszont legalább állatok voltak - az embereken kívül -, zebrák. Belefestve az útba.

Vontatottan guggolt le táskájához, hogy előrángassa a ruháját. Természetesen a legalján találta meg, amit keresett - egy sima fekete farmert, és egy zöld pólót, amin egy tál ramen díszelgett. Ez volt a kedvence, és egyben a szerencsepólója. Elégedetten nevetett fel, és ha valaki látta volna, talán őrültnek hiszi. De ő tudta magáról, hogy egyszerűen csak... boldog. És örül, hogy egy új életet kezdhet. Olyan régen érezte már ezt a kellemes melegséget a mellkasában, el is felejtkezett, milyen érzés. Mosolyát még fogmosás közben sem tudta levakarni, izmai nem engedelmeskedtek. Csak mikor végzett, akkor vette észre, hogy meg sem vizsgált különösebben semmit. Amikor valaki boldog, ilyen köd ereszkedik rá, amitől se lát, se hall? Tulajdonképpen nem bánta ezt túlzottan, az ilyen árak olcsónak számítottak.

Így jobban megszemlélve, egész jó hely volt. A fürdő csempéi kékek és fehérek, polcokkal és delfinmintákkal díszítve. A világítást egy kör alakú lámpa biztosította a plafonon, és ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy mellette szétszórva apró kis fehér csillagok tündököltek a sötét háttéren. Csak a plafon volt sötét, így eléggé kirívónak hatott, de egyben misztikusnak és gyönyörűnek is. Naruto elképzelte, hogy a lámba kialszik, és körülötte minden sötét, csak fent, akár az égbolt, világítanak az apró pontok. És akkor lesz nappal, mikor felkapcsolja a világítást biztosító tárgyat, vagyis úgy is mondhatnánk, a Napot. Kíváncsian kapcsolta le a lámpát, hogy vajon esetleg tényleg világítanak-e, és ragyogó mosollyal állapította meg, hogy igen, így van. Teljesen elvarázsolta a szoba, amit eddig szinte észre sem vett, csak automatikusan elhaladt a pillanat mellett... Érezte, hogy ide, ebbe a szobába fog bejönni, ha ideges lesz. Megnyugtató hatás lengte körbe. Aztán Narutonak eszébe jutott, hogy lesz még ideje gyönyörködni benne, viszont a többi szobát nem látta még. Szórakozottan megvakarta a tarkóját, mintha rejtegetné valaki elől a zavarát, és szinte kimenekült a fürdőből.

Ez a szoba már nem töltötte el akkora melegséggel, de el kellett ismerni, hogy a szobák nem hasonlítottak arra a kísérteties, mégsem ijesztő aurára, amit a kastély külseje biztosított. A falak narancssárgák, a bútorok fából készültek. Az ablakon túl pedig egy másik világ bontakozott ki. Minden éledezett, a Nap elhagyta a búvóhelyét, és újra felfedte magát - ahogy minden egyes napon ebben a végeláthatatlan körforgásban.

A hely nem volt olyan nagy, de el lehetett férni. Az egyik ágy az ablak előtt állt, míg a másik - ha az elsőt vízszintesnek hívjuk - függőlegesen. A fejnek szánt hely egy sarokba érkezett mindkettőnél, csak egy kis szekrény választotta el őket. A teremben még egy kétajtós szekrény is volt, saccra valószínűleg elférnének benne ketten. Remélhetőleg. Csak kíváncsiságból kinyitotta mindkét ajtót. Az egyik üresen tátongott, és feltételezhetően a szobatársa cuccai a jobb oldalon voltak összehajtogatva. Naruto szemei végigsiklottak rajtuk. Fekete, kék, fekete, szürke, kék... Elég egyhangú színekben pompáztak. Egy pillanatra eltöprengett, hogy vajon milyen lehet a fiú viselkedése, de végül úgy döntött, inkább nem találgat. Majd meglátja, előbb-utóbb. De azért reménykedett benne, hogy jól meglesznek, mert nem szeretne egy olyannal egy szobába kerülni, mint például... az előző sulijából, Pein. Az a fiú gyakran bukkant fel az álmaiban, és nem pozitív szereplőként. Máskor könnyek szöktek volna a szemébe, ha rágondolt, hogy mennyi szemétséget követett el vele.

Félt iskolába menni. Reggelenként egyszerűen megragadták, megverték, és elvették minden pénzét. Ez egész nap folytatódott, mindenki hangosan mutogatott rá és nevetett rajta, ő pedig könnyekkel küszködve tűrte ezt. A holmijait mindig valahol máshol találta meg... a kukában, vagy a tetőn lógva, nem számított. A padján díszelgő feliratok megrémisztették, ahogyan különféle sértéseket hozzávágtak, és csúnya szavakkal illették. Ő volt a suli kiszemeltje, akit mindenki kedvére kínozhatott, amikor akart. Ő pedig csak tűrt.

Naruto szabályosan remegett, ahogyan az emlékek utolérték. De ezúttal... a dühtől. Sós cseppek áztatták az arcát, amiért úgy ment el, hogy nem olvasott be Peinnek. Már bánta. Csak egy kis részét vissza szerette volna adni, amit ő kapott. Mindenkitől. De már mindegy volt. Normális esetben, Konohában menekült volna. Viszont most biztonságban tudta magát, védő falak között, amik kívül tartják a rosszakaróit. És neki pontosan erre volt szüksége.

Megrázta a fejét. Nem akart emlékezni. Százszor tisztázta magában, hogy itt, új életet fog kezdeni, és nem akarta megszegni. Belsőjét váratlanul érte, de arcán egy bátor és vakmerő mosoly villant meg. Ő azért van itt, hogy boldog legyen és felejtsen. Semmi másért.

Ez az elszántság még akkor is látszott az arcán, mikor holmijait pakolta be a szekrénybe. Úgy döntött, jobb előbb túlesni rajta, és még bőven volt ideje. Fél hét... mit fog ő nyolcig csinálni?

Emlékezett, hogy az igazgató annyit mondott, nyolcra menjen le az aulába, ahol az újoncoknak tartanak rövid bemutatót, és segítenek kiigazodni az épületben, majd bekísérik őket az osztályukhoz. Na igen, ez az a másik dolog, amitől félt. Mi van, ha az osztálya nem akarja majd őt befogadni, mint idegent, és ugyanaz lesz, mint... nem! Ő nem akart erre gondolni. Itt parancsolta meg az agyának, hogy állj, törlés, újrakezdés. Elege volt.

Tehetetlenül feküdt az ágyában, miközben azon töprengett, vajon a szobatársa hol lehet. Vagy egyáltalán valahol a környéken tartózkodik-e. Nem tagadta, hogy kíváncsi volt rá, és egyben ideges is egy kicsit. Első benyomás... Nagyon fontos és szükséges lesz.

Hirtelen ült fel, szemeiben elhatározással. Egy percig sem bírt tovább itt maradni egyhelyben, azzal a túl sok energiával, ami szétáradt benne. Miért ne tehetne egy kis felfedezést a környéken és az épületben? Még hasznos is lehetne. A memóriáján úgyis volt még mit fejleszteni, és ez pont rásegített.

Az ajtó csendesen záródott be mögötte, bár szíve szerint becsapta volna, úgy jó erősen, hogy mindenki meghallja - maga sem tudta, miért. Talán, ezzel azt akarta jelképezni, ahogyan elkiáltja magát: 'Uzumaki Naruto megérkezett!'

Ereje egészen addig tartott, amíg agyáig nem ért el egy kósza gondolat - merre is van a kijárat? Idegesen harapta be ajkait, és próbált visszaemlékezni valamire a tegnapból. Bármire. A legkisebb felfedezésére, emlékképre. De semmi. Most vagy ennyire üresfejű volt, vagy egyszerűen fáradt. Már maga sem tudta, hogy melyik - talán mind a kettő.

Tehetetlenül vakarta meg a tarkóját, a mai napon már sokadikra, és bármilyen segítség után kutatott. És régen volt már ekkora szerencséje, de balra tőle egy barna hajú, vörös csíkokkal díszített arcú fiút pillantott meg, nyomában a barnának legalább a derekáig érő hatalmas és egyben szörnyen aranyos fehér kutyával. Szemei megcsillantak, és elindult a fiúval szemben, aki ezt észrevéve mintha egy pillanatra megtorpant volna, de ezt jól rejtve sétált tovább nyugodtan, egyre nagyobb meggyőződéssel, hogy a fiú valószínűleg el fog menni mellette. Tévedett.

- Szia! A nevem Uzumaki Naruto! - egy hatalmas és szinte már lehetetlenül széles mosollyal köszönt rá az ismeretlenre, aki egy kicsit meglepődött azon, hogy megszólították, de halványan elmosolyodott, és szóra emelte a száját. Naruto, mintha érezte volna, hogy ez egy nagy lépés lesz, még izgatottabb lesz. A fiú vagy lenézi, vagy - ennek örülne a legjobban - a barátja lesz. Csak reménykedett, hogy ez a mosoly nem gúnyos, hanem inkább őszinte. Nagyon akarta, hogy így legyen.

- Én lenni Kiba. Inuzuka Kiba - szemöldökeit kétszer gyorsan felhúzta, és mintha egy kicsit megdöntötte volna a fejét, hogy a nem létező napszemüvege alól nézzen rá a szőkére, akinek a szívéről egy hatalmas kő esett le, és szája halvány mosolyra húzódott. - Még nem láttalak erre. Új vagy?

- Öhm, igen, tegnap érkeztem, három óra körül, de ez most mellékes, és igazából azért szólítottalak le, mert elfelejtettem, hogy merre kéne menni tulajdonképpen... - egy kicsit elpirult, de a másik csak elmosolyodott.

- Részvét. Az újaknak mindig nehezebb. Melyik osztály?

- Tizenegyedik bé.

- Akkor egy osztályba fogunk járni! - Kiba szemeiben valami megcsillant, mintha egy kedves régen látott ismerős állt volna előtte.

- Tényleg? - vigyora csak még szélesebb lett.

- Aham. Szóval... ha adok egy térképet, kitalálsz? - nevetett fel a barna.

- Amennyiben van térképed, talán. De sosem volt az erősségem a tájékozódás...

- Akkor ez közös. Én például nem tudnám neked lerajzolni, ezért kénytelen leszek téged kikísérgetni, és felesleges métereket megtenni - hangjában érezhető volt a vicc, de igyekezett mérges lenni. Nem ment. - Na, gyere! - fordult meg, és elindult, de fejét oldalra biccentette, hogy lássa a szöszkét, vajon követi-e. És igen, követte, akár egy kíváncsi és jól nevelt kutya. Naruto szemei vadul falták a folyosót, arcán izgalom ült; leírhatatlan. Aztán kék és végtelen szemei megállapodtak az eddig alaposabban meg sem vizsgált kis - vagy inkább nagy - állaton, és el kellett mosolyodnia rajta. Megkettőzte lépteit, így beérve Kibát, majd kérdő tekintettel felé fordult. A barna, aki ezt észrevette, kérdőn viszonozta a pillantást, és nem maradt el a várt kérdés.

- Ő a te kutyád?

- Igen. A neve Akamaru. - Az állat, meghallva a nevét, csaholásba kezdett, és kidugta nagy nyelvét, akár a kígyók. - Két éves koromban kaptam.

- Nem tiltják, hogy kutyát tarts itt? - fordult körbe, kezeivel végigmutatva a termen, vagyis jelképesen az egész iskolán.

- Hm. Kikönyörögtem, hogy maradjon - vidáman elmosolyodott, és megsimogatta a kutya fejét. - Amíg nem szaggatja szét a bútorokat, maradhat.

- Értem - viszonozta a mosolyt. Egy rövid csend következett, amit a szőke arra használt ki, hogy mindent alaposabban megvizsgáljon és elraktározzon. Azonban fejét visszafordította, amikor egy nem várt és egy kicsit fájó kérdés hagyta el a barna ajkait:

- Honnan jöttél? - szemeiben kíváncsiság érződött, és Naru nem kételkedett benne, hogy igazi. Szimpatikusnak találta a fiút, és máris megkedvelte. Egy kicsit, mintha gondolkodna, elhallgatott, akaratlanul jelezve Kibának, hogy komolyabb témát érintett, aki ezt észrevéve kissé elszégyellte magát, holott fogalma sem volt szavai súlyáról.

- Konoha.

Kiba érezte, hogy a határt feszegeti, száján mégis kicsúszott egy kérdés, amit rögtön meg is bánt.

- Miért jöttél el onnan? - legszívesebben pofonvágta volna magát, de jobbnak látta, ha gyorsan helyesbít - ... ha nem vagyok indiszkrét.

Naruto lehunyta íriszeit, de egy pillanat múlva már bizonytalanul elmosolyodott. - Semmi, csak... utáltam azt a helyet, és ő is utált engem. Mindenki. Ezért jobbnak láttam, ha egy új életet kezdek... - a végén már boldogan ejtette ki a szavakat, és Kiba egy kicsit megkönnyebbült.

- Ha én a helyedben lettem volna... már nem azért, de nem egy ilyen rémisztő helyet választottam volna - ujjaival apró idézőjeleket mutatott.

- Hát igen, én sem tudom, hogy miért választottam. Egyszerűen... szimpatikus volt a hely. És eddig nem bántam el, hogy ide jöttem. - A vörös csíkokkal tarkított arc boldogan biccentett, és folytatta a kérdezősködést.

- És... hiszel a vámpírokban? - csendesen magában felnevetett.

- Őszintén? Igen... - Kiba harsányan felnevetett, mire ő 'kikérem magamnak' nézéssel oldalba bökte, nem mintha ez annyira zavarta volna a másikat, bár kissé begörnyedt.

- Oké, abbahagytam - fojtottan még mindig kuncogott, de igyekezett abbahagyni. Bár, nem igazán sikerült, de az már egy más tészta. - Ki a szobatársad?

- Fogalmam sincs. Akkor sem volt bent, amikor megérkeztem, és ma sem, mikor felébredtem - vonta meg a vállát, mint akit hidegen hagy a téma, de belsője felmordult, reménykedve, hogy a fiú tud újat mondani.

Amaz pedig magában szélesen elvigyorodott, és némi sajnálat, vagy inkább szánalom vegyült az érzéshez.

- Van egy tippem... de reménykedj benne, hogy nincs igazam.

- Miért?

- Mert amennyiben tippelésem beválik, megkaptad a suli legantiszociálisabb, csendesebb, bunkóbb, gúnyosabb, ijesztőbb lényét. Még csak ember kategóriába sem tudnám sorolni, mert ilyen hideg és érzéketlen embert még nem láthattál.

- Akkor megszívtam?

- Akkor megszívtad. Megérkeztünk - biccentett egy nagy ajtó felé. A mi szöszkénknek eddig fel sem tűnt, hogy már megérkeztek, annyira elmélyült a beszélgetésben. Jó volt a fiúval lenni, és valahol belül bánta, hogy elválnak útjaik. Másrészt viszont szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, és elemezgetni az eddig befogadott információkat. - Majd találkozunk! Hali! - fordult meg, és lassan, de biztosan távolodott a szőkétől.

- Oké. És kösz! - kiáltott utána, mire alig láthatóan a barna biccentett egyet, és továbbállt. Naruto pár pillanatig szemeit rajta tartotta, majd megfogta az ajtó kilincsét és lenyomta. Kellemes hideg levegő csapta meg, enyhén felborzolva szőke tincseit, és egy rezgéshullámot megindítva a gerincén. A hűvös, mégis kellemes levegő átszáguldott rajta, majd beáramlott a nagy aulába. A fiú gyorsan kilépett, és egy pillanatra elámult a látványtól. Csak egyszerűen... gyönyörű volt. És fejében egy boldog gondolat futott be: ősz van. Sosem szerette a nyarat, hiszen eddig mindig egyedül töltötte magányosan, magába zárkózva. De idén más lesz, ebben biztos volt. Nagyon más.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés