Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (...) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.

Mosolya akkor sem fagyott le, amikor már árkon-bokron túlsétált a napfényben; az árkon-bokron-t szó szerint kell érteni, hisz' amilyen ügyetlen volt és 'ködös', nem igazán vette észre az akadályokat.

Minden csendes volt és nyugodt, össze sem hasonlítható Konohával. Beleszeretett ebbe a helybe, noha tudta, hogy ez még csak egy bevezető álom, ami hirtelen majd rémálommá fog alakulni. Semmi sem lehet annyira zökkenőmentes, hogy ilyen simán menjen - hiszékeny és naiv természete ellenére még ő is pontosan tudta, hogy lehetetlen. Ezért inkább hagyta a kételyeit, és élvezte a vihar előtti csendet, amit csak a madarak törtek meg, azonosulva lépteivel is. Kicsit meglepte a korai levélhullás, és az avar, de tetszett neki az összeférhetetlen időjárás és a természeti tényezők. Tűz és víz - nem érhetnek egymáshoz, mégis kellenek a másiknak. Nem sejthette, mikor gyülekeznek majd a szürke felhők a feje fölött, hogy aztán villámaikkal belecsapjanak, de könnyebb is volt így, édes tudatlanságban.

Valószínűleg, e gondolata közben nem nézett az égre. Az azúrkékségben egy, ugyan távoli, de már jól látható szürke felleg sietett. Ha ebben a pillanatban felnézett volna, talán megfordul, rosszat sejtve - mindig is hitt a babonákban. De nem nézett fel, lekötötte a jelen, így nem érezhette az előjeleket sem, amik arra sarkallták, hogy állj. Most. Azonnal.

Kedve lett volna hangosan felkacagni, hogy mindenki láthassa, milyen megkönnyebbült. Egy pillanatra, remélte, hogy a konohaiaknak tényleg van egy kristálygömbje, aminek régen a segítségével mindig olyan pontosan tudták, hol tartózkodott. Bárcsak láthatnák, milyen boldog most... hogy nem sikerült a tervük, miszerint tönkreteszik az életét, a földbe tiporják, és amikor a sok feszültség teljesen körülöleli, egy utolsót löknek rajta, hogy ő örökre elmerüljön. Nem sikerült - gondolta örömittasan.

Fogalma sem volt, hova tart, de nem félt attól, hogy eltévedhet. Bár igazából azt sem bánta volna; szeretett itt lenni. A tegnapi horror ház látvány ma inkább egy kastélynak illett be, ahol hercegnek érezhette magát. Vagy szolgálónak... a herceg(nő) az igazgató, és sajnos ő fog parancsolni.... de nem neki, ebben biztos volt. Mindig is hidegen hagyta, mit mondanak neki, csak ment a feje után, és őszintén szólva nem is akart megválni eme tulajdonságától.

Léptei nyomán a talaj megzördült, a bokrokból kisebb-nagyobb levelek szakadtak le, hisz' már így is csak a 'haláltól' való félelem lehelt beléjük életet, hogy a cserjén díszelegjenek; egy kisebb széllökés is megtette volna ugyanezt. A fák lengedeztek, árnyékot adva vidám arcának, amelyről - mondanom sem kell - nem hiányozhatott a vigyor. Ő tudta, hogy ez nem egy szimpla mosoly, inkább közlés a világ felé, miszerint semmi és senki nem akadályozhatja meg abban, hogy jól érezze magát. Teste automatikusan hajolt el a hajló ágak elől, melyek - ha kezeivel nem véd és hárít gyorsan - akár a szemét is kiszúrhatták és eggyel több csíkkal is ékesíthették volna a fiú arcát. Utálta azokat a be nem gyógyuló sebeket, valamint hogy ezektől mindenki gyerekesnek nézte.

Nem emlékezett már rá, hol szerezte és mikor, talán még két éves sem volt. A 'körülmények' mappánál is - mit elméje titkos irodájában rejtett el - kettőre volt zárva a lakat, sőt, ráadásképpen még egy széfbe is zárták azt a bizonyos információt. Nem érdekelte volna különösebben, de a baj nem is itt kezdődött, hanem a 'mit szólnak hozzá mások' résznél, amit legszívesebben átugrott volna. Derengett neki az első nap... ami talán mindent megbélyegezett. Még az óvodában történt az egész. Sosem tudta eldönteni, hogy megátkozták, és az oka annak, hogy mindenki utálja, vagy vele van a baj. De a fájdalom emléke beleégett szívébe, ahogyan eszébe jutott társai reakciója. 'Szörny...' - zengett fejében egy egyszerű szó, amit a személy, aki kimondta, még fel sem fogta, így nem érezhette a fontosságát sem a tehernek, amit hordozott. De Naruto érezte, és piszkosul fájt neki a megkülönböztetés. Az, hogy másnak tekintik.

'Miért? Miért utáltok?' - egy gyermeki mondat, ami átgondolatlanul hagyta el a száját. Pedig nem akart megalázkodni. Nem akart sebezhetőnek látszani. De támaszok, biztos pontok nélkül lehetetlen volt, és neki, csak és kizárólag neki nem adatott meg. Nem voltak barátai, csak ellenségei, utálói. Sosem értette az ellenszenvet, ami az emberekből áradt, iránta. 'Miért vagyok más, mint a többiek?' Gyermekként e gondolattal aludt el minden este, ahol saját kis démonjai újra a boldogsága útjába álltak. Még akkor sem nyugodhatott meg a lelke, mikor egyedül volt. Félt, hogy találkozik valakivel, aki újra kineveti, és elismétli azokat a szavakat, amiket oly' sokszor hallott már. 'Téged mindenki utál...' Nem számított, hányszor ismételték el, a régi emlékek, és érzések, melyeket akkor érzett, mikor elhangzott, előtörtek. Szoríthatta össze a száját, haraphatta véresre, pisloghatott felfelé, nem ért semmit. Könnyei minden alkalommal ugyanúgy törtek a felszínre, mint mindig.

Merengéséből egy nagyobb gödör rántotta ki. Felszisszent, ahogy teste nekicsapódott a földnek - köszönhetően, hogy lába a másfajta szilárdságtól kicsavarodott, dőlni kezdett -, és kis mennyiségű homok-víz-harmatkeverék került a szájába. Fel sem eszmélt, amikor gurulni kezdett lefelé, egy kisebb lejtőn, éppen ezért nem is igazán érdekelte, hogy végül finoman egy tölgyfához csapódott. Számtalan bokor karcolta végig, de nagyobb kárt nem ejtett. Felsóhajtva tornázta magát ülő helyzetbe, hogy feldolgozza a hirtelen sokkot, ami kizökkentette pillanatnyi lelki békéjéből. Kezei sárosak voltak a harmatos talajtól, így jobb híján beletörölte őket kopott farmerjába - ami, nem, nem direkt volt koptatott, és bizony megélt már jobb időket is. Először óvatosan kihúzta a hajába gubancolódott kisebb gallyakat, leveleket, majd megdörzsölte a szemeit, mivel addig porfelhő nehezedett rá, homályosítva látókörét. Végeztével próbált megnyugodni és lassítani eszeveszett szívverését, miközben a területen jártatta szemeit. Gurulhatott jó öt métert egy síkabb lejtőn, ahova fel is tudott volna kapaszkodni bármilyen gond nélkül. Nem fájt különösebben semmije, kivéve enyhén feldörzsölt keze, de a lüktetés pár perc alatt alábbhagyott. Átkozta magát rendesen, amiért ennyire nem figyelt, és azért is, amire figyelt. Már megint a múltján járt az esze! 'A francba is, másra nem tudok gondolni?' Megrázta a fejét. Nem akart emlékezni az emlékeire, melyek újra és újra felbukkantak; reménykedett, hogy ez egy idő után abbamarad, mert finoman szólva elege volt már belőlük. Sőt, gyűlölte őket, és ha létezne ilyen, venne egy emléktörlőt. De lehetetlen, így szembe kell szállnia velük. Előbb-utóbb.

Lassan tápászkodott fel, mintha fájna valamije, holott ilyenről szó sem esett. Feltornázva magát megnyújtóztatta tagjait, egyesével, és mindent maga körül alaposabban megvizsgált. Bokor, fa, bokor, fa... mindenhol. Ám ekkor pillantása egy bizonyos pontra esett, amelynek levelei egy részen mintha különösen vörös színben díszelegtek volna. Szinte olyan volt, mint... 'Nem lehet! Ez nem egy horrorfilm, ne képzeld be magadnak azt, ami nem igaz!'

Kíváncsisága azonban mégis tettre sarkallta, győzött az önuralmán. Leguggolt, hogy 'szemet tudjon nézni' a növénnyel, és egy ilyen levelet letépett. Érezte a ragadós anyagot rajta, ami már kezdett feketedni. Megremegett. Tudta, hogy mit tart a kezében. 'Vér.' Itt volt az a pont, ahol próbált magának megálljt parancsolni, de sikertelenül. Elriasztotta a látvány, és a félelem, hogy még ennél is többet láthat. A millió lehetőség, mely agyához érkezett, megborzongtatta, és azt akarta, hogy ez csak egy álom. Félt megnézni, honnan származhat, de egy másik része próbálta nyugtatni, miszerint valaki csak elesett itt, pont, mint ő maga nem rég. Remegő kezekkel ugyan, de széthúzta a bokrot. Ujjai először csak félénken nyúltak be, de ahogy egyre több levelet találtak, fokozatosan feloldódott, és bízott az illúzióban, miszerint semmi fontos, csak egy félreértés az egész. Felsóhajtott, és már húzta volna vissza kezeit, mikor íriszei valami vörösen állapodtak meg. Megállt mozdulat közben, majd újra, bátorságot öntve önmagába megismételte.

Ereiben megfagyott az éltető folyadék; szinte már szilárd halmazállapotúvá változott. Légzése elakadt, szíve kihagyott egy rövid, de annál hosszabbnak tűnő pillanatot, míg az agya feldolgozta, mit is lát tulajdonképpen. Vér, vér, és még több vér. Egy fiúé, aki élettelenül, üres szemekkel feküdt az ágak között. Fehér, természetellenesen sápadt arca semmit sem tükrözött, merev volt, akár egy hulláé. Mert ő egy hulla volt, kétségtelenül. Egykor fekete szemei nem pislogtak, csak hidegen meredtek a semmibe. Arcát kisebb lila és vörös foltok borították, kisebb karmolás nyomok futottak végig. Állkapcsára rászáradt a vörös nedű, szinte kínálva magát... Narutoban valami meghalt, és valami feléledt. Ez a fiú már nincsen itt, csak a teste. Kapcsolatba lépett egy teljesen más világgal, egy megoldhatatlan rejtéllyel... a lélekhordozója már csak egy jel, ami annyit tett: itt volt, távozott...

Naruto szabályosan lesokkolt. Mindent el lehetett mondani róla, csak azt nem, hogy nem félt a vértől. Kiskora óta elgyengült és szédelgett a látványtól, ahogyan eljutott a tudatáig, hogy miért láthatja ő ezt, és hogy mit jelent. Szemeiben a fájdalom, a szenvedés megtestesítője volt, talán pont azért, mert annyira sokszor érezte már ezt. Most azonban... ez nem a sajátja. Hanem egy idegené, akit bár nem ismert, mégis teljes szívéből szánt. Sőt... a szánalom egyenlő azzal, hogy valakit lenézel. Ő azonban csak sajnálta őt. Nem tudta elképzelni, hogyan került ide, mi az oka a halálának, és hogy milyen ember volt. Csak annyit, hogy még a leggonoszabb ember is megérdemli, hogy éljen. Mindenkinek meg lehet bocsátani... biztosan neki is. Fogalma sem volt, miért szánta neki a Sors ezt az életet - talán megvolt az oka.

Óvatosan hátrálni kezdett, és próbálta rémképeket kizárni elméjéből, de minél jobban igyekezett, annál jobban bevillant a fiú élettelen arca. Számára felfoghatatlan volt. Sosem látott még halott embert, éppen ezért a hirtelen sokktól megszédült. Próbálta elképzelni, hogy ez csak egy rossz álom, melyből felébredni, de... egyszerűen nem ment. Az arc... tudta, hogy az egész életét végig fogja kísérni, nyugtalanul hagyva őt. Eddig a pontig úgy érezte, ez egy álom. És a valóság ismét bebizonyította, hogy senki sem lehet örökké tehermentes, csak pár pillanatra, hogy aztán újra visszacsöppenjen a való világba.

A félelemtől térdre esett, de összeszedve magát, lépteit meggyorsítva elfutott, mintha ezzel minden megoldódna. Rejtély volt számára az egész helyzet, és érezte, hogy nem tudja megoldani. Inkább elmenekült a problémák elől. Szemeit szorosan összezárta, csak egy kis rést engedett be szeme világába, hogy ne rohanjon neki a fáknak, bokroknak. Fogalma sem volt, merre s hogyan, csak futott, és futott. Egy könnycsepp félénken gördült le az arcán; fel sem fogta igazán, mi történik körülötte. Tetteivel nem volt tisztában és nem korlátozta őket; szimplán ösztöneire hallgatott, és tette, amit helyesnek vélt. 'Ennyire gyáva lennék?' De most már ez sem tudta érdekelni, a lényeg, hogy megússza az egészet, de tudta, legbelül, hogy már rég késő. Nem futamodhat meg azután, hogy valami véget ért; előbb kellett volna gondolkodni azon, hogy megéri-e kíváncsinak lenni.

Összeesett; már maga sem tudta, hogy a félelemtől vagy a fáradtságtól. Hangosan zihált, mellkasa levegő után kapkodott, de ő nem érezte. Semmit sem érzett. Szemei üresen meredtek a semmibe, képtelen volt érzékelni, hol is van. Minden érzéke tompult, főként tudata. Mintha álmodott volna, ébren. Remegett, fázott, és fájt a feje. Úgy érezte, nem bírja tovább. A pánik elborította az elméjét, és lehetetlennek tűnt gondolkodni. Felébredni.

Maga sem tudta, meddig feküdhetett ott, az idő megállt a számára, még ő kimerítően soknak látta. Már rég nem arra a fiúra gondolt. Nem. Csak a vérre. Arra az anyagra, amit már annyiszor látott. Érezte a fájdalmat, amit hordozott. Lejátszódott előtte egy jelenet, amit már annyiszor próbált elfelejteni. De... nem ment.

- - -

Az üvöltés visszhangot vert a sötét éjszakában, és úgy érezte, ezt mindenki hallotta. A férfi fájdalmas hangja sokáig vergődött a levegőben, elpusztítva a csendet, de végül abbamaradt. Léptek távolodtak, és elfojtott nevetés harsant fel, messze innen. A férfi örült, hogy megmenthetett egy számára fontos embert, még ha ezzel fel is kellett áldoznia magát. 'Megérte' - gondolta. És a veszély már távolodott. Sikeresen volt a terv. Nem szúrták ki, hogy nem azt lőtték le, akit akartak. Ha erejéből tellett volna rá, megkönnyebbülten felsóhajtott volna. De nem érzett már mást, mint fájdalmat, amibe egy kicsi büszkeség és boldogság is vegyült. 'Sikerült.'

  Lélegzett bár, de lassan egyre inkább átadta magát annak az illúziónak, ahova csak azok kerülhetnek, akiknek itt a vége. Azonban egy máskor mindig olyan édesen zengő, most viszont szánalmasan félő és kiáltó gyermekhang visszarántotta őt, még egy időre. Pontosan tudta, hogy még nem mehet el, köszönés nélkül. Kényszerítette magát, hogy kinyissa szemeit, amik azonnal megtalálták a mélykék íriszeket. Most... minden csillogás kiveszett belőlük, szinte ködösen olvadtak a sötétbe. A fiú alig volt több négy évesnél, de már születésétől fogva ismerte. Ha azt kérték volna tőle, mondja ki az első eszébe jutó szót, gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy 'Naruto'. Ő volt a családja. Emlékezett a fiú első szavaira, amiket boldogan selypítve mondott ki: 'Iruka!' Ő jelentett neki a mindent. Az örömöt, a megnyugvást. És tudta jól, hogy ez fordítva is így van. Narutot mindenki utálta. Mindenki. Megvetették, gyalázták, elkülönítették. De Iruka... a férfi tudta, hogy sokat jelent a fiúnak, és eme érzés viszonzásra is talált. Bármit megtett volna érte, ha boldognak láthatta. Még kiskorában elhatározta... 'Nem számít, mi történik, én mindig meg foglak védeni. Mindenkitől, aki bántani mer'. És most olyan érzés kerítette hatalmába, mintha teljesítette volna az álmát. És hitte, hogy ez így is van. Az ő álma megtestesítője maga volt a fiú, akibe minden reményét vetette.

Ahogy mélyen a fiú szemeibe nézett, csak mérhetetlen szomorúságot látott. Csalódott magában, amiért elszomorította, hiába tette, amit kellett. Hiába... ugrott a golyó elé, ami eltalálhatta volna. Minden hiába, ha nem érezheti, hogy Naruto boldog. Hiszen önmaga sosem lehet úgy vidám, amikor a másik szenvedését látja. Neki mindenképpen megérte... de a fiúnak, úgy látszik, nem. Így ő is osztozott a bún, és szomorúan elmosolyodott, hogy megnyugtathassa a szőkét. Erőt véve magán ülésbe tornázta magát, miközben a kisfiú szemei elkerekedtek, és egy pillanattal később egy mosoly jelent meg az ajkain. Felnevetett, és teljes erejéből... teljes szívéből átölelte az olyannyira szeretett... apját. Tudta, hogy Iruka nem az apja. De mégis, neki még annál is többet jelentett. Egy apa azért vállalta volna el, mert muszáj, hiszen a fia. Azonban a férfi, akit most ölelt, önszántából választotta őt. És sosem fogja tudni ezt elégszer meghálálni neki.

- Iruka-sensei! - kiáltotta boldogan, és szorosan a férfi nyaka köré fonta kis kezeit, mintha ezzel védhetné, óvhatná mindentől.

Az említett, bár érezte a fájdalmat, nem törődött vele. Semmi sem számított, csak hogy még élete utolsó pillanatában is vele lehessen. Nem vágyott ennél többre. Nem voltak nagy vágyai, és mindent elért, amit akart.

Egy fájdalmas nyögés mégis elhagyta ajkait, ahogy a fiú hozzáért vérző sebéhez. Átkozta magát, amiért ennyire gyenge volt, de még tartotta a lelkét, ha már a testét képtelenségnek tűnt. Egy cél lebegett a szemei előtt: mosolyogva meghalni.

- Iruka-sensei, vérzel! - hallotta a kétségbeesett kiáltást, mire addig csukva tartott szemeit óvatosan kinyitotta, küszködve az álmossággal, ami hatalmába kerítette.

- Ne törődj vele Naruto. - Mosolya megnyugtatta a kicsit, aki csak bólintott. Nem sejtett semmit abból, milyen a halál, és Iruka remélte, hogy még nagyon sokáig nem is fogja megtudni.

Éles hang süvített fel elméjében, erősen és hangosan, s bár hiába igyekezett, teste finoman remegni kezdett. 'Még nem. Még nem! Nem akarok elmenni!' Önző énje mégis megtalálta, hiszen senki sem szeretne meghalni, maximum akkor, amikor érzi, hogy ennél tovább nem bírja.

- Valami baj van, Iruka-sensei? - a kisfiú szemeibe megint könnyek gyűltek, majd lassan folytak le az arcán, vörössé festve arcbőrét. Iruka válaszolni akart, miszerint nem. Semmi baj. Menjünk haza. De nem mondhatta. Érezte, hogy itt a vége, nem bírja már tovább. Beharapta alsó ajkát, hogy ne hallatszódjon a kiáltás, melyek elhagyni készültek ajkait, és fél sikernek tekinthető, hogy hangtalanul, némán szenvedett, ezzel nem ijesztgetve a kisfiút, aki továbbra is átható tekintettel figyelte a férfi arcát, de nem sokat látott belőle, az éjszakai sötétség miatt.

- Naruto. - Az említett felemelte a fejét, jelezve, hogy figyel. Az a gyermeki csillogás, ami nemrég még eltűnt az arcáról, most újra elborította őt, és kíváncsian, férfi minden szavát magában jegyzetelve, figyelt.

- Mennem kell.

- Hova? - Naruto szemei értetlenséget tükröztek, nem értette, mit akar neki mondani a férfi.

- El, nagyon messze. És... téged most nem vihetlek magammal. - A kisfiú ajkai megremegtek, szemeibe könnyek gyűltek e szavak hallatán, és még erősebben kapaszkodott a férfi ingébe, szemeivel keresve a másikét.

- Miért? Miért... - suttogta elhalóan, noha nem igazán értette, mit jelentett igazából e pár szó. Ő egyszerűen csak nem akarta, hogy egyedül kelljen várnia a férfire. Így is annyit volt el otthonról... most nem akarta, hogy elmenjen. Szüksége volt rá.

- Sajnálom. - Iruka lehunyta a szemeit, és felfelé pislogott, hogy elrejtse könnyeit. Sosem félt kimutatni az érzéseit, de... ez a helyzet más volt, mint eddig. Más.

- De majd visszajössz, ugye? - a fiú szemei kérlelően meredtek a meleg barna szemekbe. Azt akarta mondani, hogy 'persze. Mikor holnap felkelsz, én már ott leszek melletted, és mikor felkelsz, azt fogom mondani, hogy jó reggelt.' de ez hazugság volt. így is túl sokat hazudott a fiúnak, ennél több terhet már nem bírt volna elviselni.

- Igen. Persze, hogy visszajövök - megölelte a kisfiút. Nem, Naruto több volt. Az ő fia. Lelkében érezte, hogy ez az a perc, mikor el fognak válni. Most látja utoljára. 'Utoljára...'

Kezeivel körülfonta a törékeny testet, és maradék erejével megölelte. Minden benne volt, amit mondani akart. Ujjai a szőke tincsekbe túrtak, miközben a fiú fejét finoman a saját mellkasára döntötte. Ajkain egy apró mosoly terült szét, mikor beszívta az édes illatot. Érezte a finom bőrt, a boldog kisugárzást.

'Ne változz meg. Maradj az én Narutom. Akkor is, amikor én már nem leszek veled. De tudd. Én mindig itt leszek. A szívedben.'

Minden elhalt. Kellemes sötétség vette körbe, messze mindentől. Nem érzékelt semmit sem. talán félnie kellett volna attól, ami rá vár. De ő boldog volt.

'Mindig is mosolyogva szerettem volna meghalni.'

- - -

Mintha egy rémálomból ébredt volna fel, könnyezve, remegve tért újra magához. Az érzés, amit már régen érzett ennyire intenzíven, hasogatta a szívét. Gyomra görcsösen szorult össze, elméje végigpörgette maga előtt az emlékeket, nem számított, mennyire igyekezett tenni ellene. Kezeit mellkasához szorította, mintha ki tudná tépni belőle a fájdalmat. Pedig mennyiszer próbálta már... sosem sikerült. Lihegve esett vissza a földre, vadul doboló szívveréssel. Néha, egy lelkizősebb pillanatában elgondolkozott azon, hogy a lelki vagy a testi fájdalom fáj jobban... az előbbit választotta volna gondolkozás nélkül. A sebek, hegek, törések több-kevesebb idő alatt beforrnak, még ha nem is teljesen. Egyszer vége lesz... de a lélek nem képes rá. Nincs rá gyógyszer, vagy ragtapasz. Ezek az eszközök azt is jelképezik, hogy minden rendben van, elmúlt a veszély, ez az utóhatás. De az, ami belül igazán fáj... az mindig ugyanannyira, vagy talán egy kicsit kevésbé fog, mint abban a pillanatban, amikor létrejött. Az örökre pedig nagy szó... noha a jelentését igazán azok tudják megérteni, akik valamiért mások. Autisták, rondák... nem számít, a lényeg az a kín, amit minden pillanatban átélnek. Egy egész életen át... De mit is jelent élni? Amikor boldogok vagyunk? És akkor mi a halál? Amikor fáj valamink. Talán.

Hallotta, ahogy a szél Iruka hangját súgja neki. Sok év telt el azóta, de mintha tegnap történt volna... az emlékek ugyanannyira éltek még benne, mint abban a pillanatban, amikor a férfi... elment. Ha mondta volna, akkor, ott, hogy örökre... Átkozta magát, amiért nem is igazán tudott tőle elköszönni. Egy utolsó senkinek érezte magát, amiért annak az embernek sem mutatta ki, mit is érez, aki magáért szerette. Remélte, hogy beszéltek helyette a tettei... mert az időt nem lehet visszapörgetni. Akkor talán nem veszett volna össze azokkal az alakokkal, akik megpróbálták a várost megtisztítani a fiútól, aki az égvilágon semmit nem tett. az 'ölni' rész sikerült is. Csak nem 'őt'. Hanem egy olyan személyt, akinek nagyon sokat jelentettek.

Azok a szidó szavak... amiket kapott. A városiak azt mondták neki, hogy őmiatta, Naruto miatt 'ment el' Iruka. És a legszomorúbb, hogy bármilyen értelemben is vegyük, igazuk volt. Teljesen. Ha ő, a szégyen nincsen azon a helyen, a férfi máig élne...

Bármennyire is igyekezett visszatartani, egy üres üvöltés szakadt ki ajkai közül. Mintha minden hanggal kevesebb lehetne az, amit belül érez, nagyon mélyen. Az emberek miért nem tudnak ilyen dolgokat elfelejteni?!

Amikor érezte, hogy nem bírja tovább, egy hosszú, vontatott sóhaj hagyta el a száját, és úgy érezte, egy kicsit megkönnyebbült. Tudta, hogy szánalmas, amit csinál; de nem tehetett róla. Csak meg akart szabadulni a láncoktól... ennyi az egész.

'Elég!' Szánalomtól csöpögött a hang, mi elméjében kiáltott; kétségbeesetten és dühösen. Mérges volt magára, amiért nem tartotta be a saját ígéretet. 'De mostantól más lesz.'  Hirtelen ült fel, és vadul letörölte már félig arcára száradt könnyeit. Nem is emlékezett rá, hogy sírt... annyira forrtak benne az indulatok.

Bevillant a fiú képe, a bokorból. Megremegett, de tartotta magát... próbálta elhinni, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, és igyekezett nem törődni vele, de tudta, hogy nagyon nehéz lesz. Nem igazán akart szólni senkinek sem róla... habár érdekelte, vajon mi az ok. Őt igazából nem az a fiú érdekelte - jó, egy kicsit biztosan, de azt inkább szánalomnak nevezhetjük -, hanem hogy hogyan történt mind ez. És... valljuk be, mindig is irtózott a vértől, még ha számtalanszor próbálta is legyőzni ezt a fóbiáját. Tudta, hogy nem éppen előnyös eme 'képessége'... de nem tehetett róla.

Kicsit szédelegve, de felállt ugyan, és jobban megnézte a terepet. Elég messze került a kastélytól, de ránézve órájára megnyugtatta, hogy még mindig van bőven ideje. Egy nagyon bő óra állt rendelkezésére... és sejtette, hogy visszamenve csak unatkozna. Már ha vissza tud találni... de szerencsére a gimi volt elég nagy ahhoz, hogy kilátszódjon a fák közül. És a hegyek nem messze tőle is mutatták, merre kell menni. Nem tévedhetett el, még ha akart volna sem. Magában vigyorogva tervezte, hogy ő pár felelés előtt 'el fog tévedni'. Ismerte már magát annyira, hogy tudja ezt...

Magabiztosan indult el, pont az ellenkező irányba. Tetszett neki ez az erdő, és minél többet látott belőle, annál inkább érezte ezt a kötődést. Úgy volt vele, hogy valahol itt keres magának egy kedvenc helyet, ahova bármikor kijöhet... ha foglalt lesz a fürdőszoba, vagy csak levegőzni akar majd. Azt már megtapasztalta, hogy a talaj rendkívül 'kényelmes', annyiszor próbálgatta már az (össze)esést itt. Bár talán egy kicsit jobba örült volna annak, ha selymes fűre esik és nézheti a kék égen a felhőket, találgatva, hogy vajon milyen formát képviselnek. De az avar is megtette, hiszen olyan jó volt hallgatni a finom roppanásokat.

Nem tudta, hova is tart tulajdonképpen, annyira elmerült a gondolataiban, és most kivételesen nem saját mazochista énjével foglakozott, hanem a boldog és 'új élet új én' személyiségével. A fák és bokrok képe összemosódott, noha nem ment kétszázas sebességgel, mégis... mintha, akárcsak az idő, elszaladtak volna előtte a dolgok. De nem volt ideje velük foglalkozni, annyira el volt foglalva az új környezettel, eséllyel. Észre sem vette, hogy valami tisztán kivehető természetes fény és a gyönyörű kékség átragyog az ágakon, csak mikor már megérezte magán az első sugarakat.

Mintha álomból ébredt volna, megrezzent, és elvigyorodott. Itt minden gyönyörű... ekkor vett észre valamit, vagy inkább... valakit. A zöld és tiszta kék színeket csak egyetlen fekete pont törte meg. Ahogy ott ült egy nagyobb sziklán és láthatóan elfeledkezett mindenről, mindenkiről... Fekete, tüskés haja lágyan lebegett, mint valami zászló, sötét ruhái körülölelték a látszólag vékony testet. Többet sajnos nem láthatott belőle. Úgy érezte, mintha ez a fiú a kép része lenne, ami nélkül már nem lenne kerek egész. Nem tudta, miért gondolta ezt.... csak valahogy... lehetetlen megmagyarázni. Nélküle nem is lett volna az igazi a látvány. Fogalma sem volt gondolatai értelméről, vagy a személy iránt érzett alaptalan szimpátiáról. Nem akarta megszakítani a pillanatot, mert akkor ez az illúzió, mely annyi békét áraszt magából... megszűnik. És ezt ő nem szerette volna. Csak élni a pillanatnak. Örökké.

- - -

Tudta, hogy baj van. És nem, nem érezte meg a csontjaiban. De az érzékei annál inkább észlelték, ahogy a szőke fiú beért abba a bizonyos hatósugárba, ahova nem kellett volna. Újra átélte azt a szenvedést, amit a másik közelsége okozott, noha még messze volt. De egyre közeledett... Remegett az izgalomtól, holott ennek nem kellett volna megtörténnie... mert neki nem volt szándékában minden ember vérének a kiszívása. Csak azokkal végzett, akik megérdemelték. És ez a fiú eddig, azon kívül, hogy él, nem tett semmit.

Magában szitkozódott gyengeségén. Miért pont ő? Vajon Itachi érzékelte már, vagy csak rá van ekkora hatással? 'Francba.'  Szinte fizikai fájdalmat okozott a közelség, noha... lényének egy része élvezte. Vagy inkább felizgatta ez az állapot, és még többet akart. Mi ez a mazoisa hajlam?

Lassan már a füvet tépkedte tehetetlenségében. Mert az volt... talán jobb lenne végezni vele? Egy pillanatra átfutott az agyán a gondolat, miszerint megszabadítja magát a felesleges vesződésektől, és vére egyre jobban kezdett pezsegni. Pulzált a bőre, az erei halványan dudorodtak a nyakán, talán a visszafojtott erőlködéstől. Kedve lett volna felnyögni, de ez nem lett volna méltó hozzá. Pedig ebben úgy érezte magát, mint aki a halálán van, és csak vergődik, miközben egyre inkább sarokba szorítják.

Húsz méter. 'Mégis mi a francnak kell pont erre jönnie?' Már hallotta is a fiú közeledtét, és az egyre csökkenő távolságot. Szíve eszeveszett tempót diktált, talán pár verést meg is duplázott, és már nem sok kellett hozzá hogy lihegjen. Fogalma sem volt, most miért érzi ennyire erősen a vágyat, mikor a szobában, hajnalban nem volt ennyire... intenzív. De a magyarázat rögtön jött is, hiszen akkor történt az a bizonyos vérvétel is, ami rövid időre elnyomta a szomjat. Tovább is tarthatna ez a hatás... mert, hogy sokáig ezt nem fogja bírni, abban egészen biztos volt.

Öt méter. Minden érzékével tudta, hogy a fiú a fák között áll; talán éppen őt nézi. Ezt inkább az égető érzéstől - ami a háta közepét szúrta ki - gondolta, és nem sok kellett, hogy hátrafordulva vagy letámadja, vagy elküldje melegebb éghajlatra. De csak ült némán, mint akit hidegen hagy a srác. Holott inkább melegen... Mármint forrón. Frusztrálta a pillantás, bár talán csak beképzelte. Ha lehet, csak még jobban tüzelte az ösztöneit arra, hogy támadjanak, és ne szalasszák el a lehetőséget. Mégis várt. Valamire.

A csendet egy kisebb reccsenés törte meg, feltételezhetően egy faág. És erre már kénytelen volt reagálni, hiszen ezt még egy ember is hallotta volna... pláne egy vámpír.

Szinte dühösen fordult meg, igyekezve nem törődni a vággyal. Dühös volt a nyugalom megtöréséért.

A fiú elvörösödött, mintha olyat csinált volna, amit nem engedtek meg. És ez igaz is volt... nem kellett volna idejönnie. És ráadásképpen nem kellett volna ennyire bámulnia. A jövevény egy pillanatra megrémült, és szinte menekülően visszabújt a fák mögé, de erőt vett magán, és teljesen kilépett a védő takarásból.

Amik a legjobban megfogták, azok a fiú mélykék szemei voltak. Egy pillanatra el lehetett bennük merülni, akár csak a tengerben. És... még sosem látott ennyire vidám íriszeket. Csak hidegeket és hűvöseket. De ez a srác más volt... Szőke, 'nem érdekel, hogyan áll' haja ezerfelé ágazott, huncut külsőt kölcsönözve az arcának, ami már amúgy is elég idiótának nézett ki, azokkal a csíkokkal min a két oldalon.

"Meg akarta kérdezni, hogy hol szerezte őket. De hallgatott."

Ajkain egy zavart mosoly ült, ami valahogy mégis kölcsönzött neki egy vidám beütést, és erre rásegített a halvány pír is. Feltételezhetően Sasuke egy fél fejjel magasabb lehetett, amire büszke is volt. Őt ugyanis nem nézhetik le!

Szinte már elképzelte a hangot, ami hozzá tartozhatott, amikor tényleg, egy hasonló hangszín szólalt meg.

- Bocsi! Nem akartalak zavarni, csak itt jártam, és...

- Így is-úgyis zavarsz. Ha tanácsolhatom, legközelebb ne járj erre. - A szőke nem vette ki az Uchiha hangjában lévő iróniát, de ő szó szerint gondolta, amit mondott. Ha a fiú nem lenne itt, ezek a zavargások is megszűnnének a feje felett. Tudta nagyon jól, hogy nem kicsit volt sértő, amit mondott, de nem is érdekelte. Nem fog senki kedvéért sem megváltozni, főleg, ha az illető még idegesíti is a jelenlétével. Majd megszokja.

A szőke arcán egy pillanatra indulatok jelentek meg, ahogy összeszorította öklét, de ahogy jött, úgy ment elven ráncai kisimultak, mint aki meggondolta, hogy kivel veszekedjen.

- De tulajdonképpen mindegy. Én már úgyis indultam - Sasuke ajkain egy gúnyos mosoly öltött szerepet, és megkettőzve a lépteit ért egyre közelebb a barbie-utánzathoz. Minden lépés egy nagy imbolygást eredményezett benne, erei tüzeltek a bennük száguldó anyagtól, de most egyszerűen nem lehetett gyenge. Pár lépés választotta el már csak őket, és bár egyre biztosabban érezte, hogy nem bírja tovább, makacsul ragaszkodott ahhoz a nézőponthoz, miszerint rá senki sem lehet ekkora hatással.

Egy pillanatig tartott csupán, míg elsuhant mellette, de sokkal többnek érzékelte. Megcsapta a vér szaga, és gyomra összeszorult a hatástól. Kezei automatikusan ökölbe szorultak és egy nagyot nyelt, miközben fekete szemei találkoztak a kékekkel. 'Szomorúság? Magány?' Rossz dolgok kavarodtak a tiszta íriszekben, és abban is biztos volt, hogy ő ennek maximum egy részét okozta a beszólásával. Ez sokkal több volt egy sértődésnél... azok a szemek újra üresen tekintettek felé. 'Mi történt azzal a jókedvvel?' Nem akarta, hogy érdekelje az ok. Sosem foglalkozott különösebben senkivel, ezt egy újonc sem változtatja meg.

Egy halk sóhaj szakadt ki belőle, mikor a vonzás egyre csak csökkent, és már nem látta a szőkeséget, még ha szaglása pontosan elárulta, hogy, hol van. Vissza akart tekinteni... de nem tette meg. Nem fog egy könyörgő szempár miatt érdeklődni!

Maga sem tudta, miért, de mikor kimondta a szót, mintha megkönnyebbült volna. Csak egy szó... de ez megtörte azt a csendet, ami beállt köztük. És talán azt a hidegséget is, amit az Uchiha okozott.

- Yo. - Szinte tudta, ahogy a szőke meglepődve néz utána, de nem bírta ki, hogy ne nézze meg a reakcióját. Fejét kissé oldalra billentette, éppen csak, hogy hátratekinthessen. És nem csalódott... a kék szemek kikerekedve bámulták őt, majd ajkai egy halvány mosolyba rendeződtek. Már készült volna valamit mondani, amikor is Sasuke képtelen volt megállni, hogy el ne törölje az idill pillanatot. - Dobe. - Egy gúnyos vigyor terült szét a képén, majd nem törődve a fiúval és a felháborodottságával, ahogy jött, úgy ment. Hallotta maga mögül, ahogy a szőkében bent rekedt a levegő, és roppant elégedett volt magával.

Egy része azt súgta neki, hogy nem lesznek rosszban. Szimpatikus volt a fiú, pedig tulajdonképpen, két mondatot váltott vele... de a viselkedése, az arca, a reakciói... megfogták. Ugyanakkor átkozta is magát e gondolatért. Amíg világ a világ, ők sosem lehetnek barátok. Sosem bírná ki azt a közelséget. A lelke talán igen, de a vérszomja... egyszer úgyis megtörik. Csak idő kérdése volt.

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.03.13. 19:57 Sasuro ♥♥♥ Mii-chan: remélem, a tanár nem szúrta ki az okostelefont, nem akarok bűntudattal élni; emellett mélyen meghatott, hogy felvállaltad a lebukás veszélyét értem :D A történet eddig nagyon gyattra, de ez idővel, úgy a 7. fejezettől javulni fog. Közlemény, hogy eddig 11 része van kész, de Nim-sannak van magánélete és tiszteletben tartom, valamint megértem, hogy nem az én történetemmel fog szórakozni pihenés helyett. :) Lizzy: és valóban sok, de ettől a ponttól már kezdődnek a párbeszédesebb részek. :) Örülök, hogy a történetem olvasásra késztetett - érthetetlen okokból :D -, és még jobban annak, hogy még tetszik is. ^^

2014.03.13. 19:37 Lizzy Ahhoz képet, hogy nem igazán szeretem a vámpíros sztorikat ez valamiért mégis megfogott. Bár nekem egy kicsit sok az elmélkedés benne :D Több SasuNarut! ><

2014.03.13. 15:07 Mii-chan nyáááá végre találkoztak :D eddig tetszik a történet, remélem azért többet fognak beszélgetni xD várom a következő fejezetet :) *csakazértsem olvassa AFS-n >< *

1