Fogalma sem volt, hogyan vergődött haza, de a lényeg, hogy sikerült. Újra ott állt a kapu előtt, nyitásra emelve kezeit, miközben a vízcseppek folytak le a testén. Haja teljes káosszá alakult, ruhái teljesen átáztak, és remegett a hidegtől, de valahogy ezek a tényezők mind nem érdekelték. Élvezte, hogy egyedül érezheti magát - hiszen az eső szinte minden embert elriasztott magától, és épeszű személy nem vállalja fel, hogy akár megfázik, csak azért, hogy táncikáljon és ácsorogjon az esőben. És ezek szerint Naruto nem volt épelméjű, de egyáltalán nem bánta ezt. Különcség... megszokta. Amíg másoknak nem tűnik fel, nem érdekelte.

Még maradt volna, bár jól tudta, hogy mire kicseréli ruháit, és rendesen megszárítkozik, nem marad majd sok ideje odaérni időben arra az újoncoknak tartott megbeszélésre. Nem azért, mert annyira vonzódott az iskolához, de azért jót tett volna egy nagyobb idegenvezetés, és hogy nagyjából elmondják neki, mit s hogyan, mikor, és miért. Nem igazán szerette betartani a szabályokat, de most muszáj volt úgy bemutatkoznia, hogy ne temessék el már az első pillanatban. Szóval, nem ártott volna sietni, mert a késés nem tett volna éppen jó benyomást.

Lenyomta a jobb időket is megért rézkilincset, és egy pillanattal később már a jó melegben találta magát. 'Fűtenek?' Elnézve az időjárást, és a gyors váltakozását, érthetőnek tűnt és rutinosnak is. Gyors léptekkel közelítette meg a lépcsőket, miközben az ajtó nagyot csattant mögötte - mondanom sem kell, nem különösebben foglalkoztatta. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: eljutni a szobáig, anélkül, hogy eltévedne.

Pár diák már kisebb csoportokba verődve álldogált a folyosókon, hangosan nevetve, vidáman. Nyári élmények... Narutónak ilyen még sosem volt. Nem tudta, milyen, de reménykedett, hogy majd megtudja. Egyszer. Valamikor.

A kacagás, ahogy egyre beljebb haladt, zengett és erősödött, vidámságot sugározva mindenhonnan. A falak, az emberek, mind-mind valami megnyugtatást sugároztak ki magukból. Egy új kezdetet.

Saját magát is meglepte, hogy elsőre odatalált, de nem fecsérelt időt arra, hogy hátba veregesse magát. Kinyitotta az ajtót, és fejbe vágta magát, amiért nem zárta be. Nem nézte ki az emberekből, hogy lopjanak, és soha sem volt előítéletesnek mondható, de azért mégis reflexből jött elő az aggodalom. És a remény is felcsillant íriszeiben. 'Talán már itt van.' Csalódnia kellett. Belépve a helyiségbe senki sem volt bent. Ugyanaz fogadta, mint amikor kilépett. Elhúzta a száját; már tényleg kíváncsi volt, hogy vajon ki a szerencsés, vagy szerencsétlen, akit szobatársául kapott.

"Van egy tippem... de reménykedj benne, hogy nincs igazam."

Passzolta, hogy mit jelenthet ez a mondat; talán nem is szerette volna megtudni. Vagy ha mégis, akkor csak kellemesen csalódni. Majd eldönti az idő... és remélhetőleg az élet szerencsekereke a bónuszon áll meg.

Gyorsan kapkodta elő száraz ruháit, miközben bosszúsan ledobta magáról a vizeseket, egyenesen az ágyra. Azok rögtön áztatni kezdték persze az ágyneműt, de nem igazán foglalkozott vele. Magára kapta az újakat, végül elkeseredetten próbálta megkeresni a törülközőjét. Percek múltával az akció sikeresnek bizonyult, mivel természetesen a legalján volt, ahogy az lenni szokott általában. Többször dörzsölte egymás után meg szanaszét álló haját, ami csak még inkább szétállt, de legalább száraz volt. Végeztével ledobta azt is, és pontosan ugyanoda esett, mint a többi ruha. Nem pazarolt most időt arra, hogy elpakolja, hanem a fürdőbe sietett, a tükörhöz. Nem volt 'hiú-fiú', és az sem érdekelte, mit gondolnak róla, amíg nem tették szóvá, de a hajára azért mindig adott (valamennyit). Bepattant a tükör elé, és egy ideig próbálta rendezgetni, de minél inkább igyekezett normális külsőt kölcsönözni, annál jobban gubancolódott össze. A végén már hagyta a fenébe, jobb volt akkor, mielőtt elkezdte. Fújtatva rázta meg szőke fejét, végül küldött egy széles mosolyt saját magának. Felnevetett volna arckifejezésén, de mostanra már elfáradt arcizmai nem engedték neki. Elégedetten lépett ki a fürdőből, majd tekintetét órájára vezette. Negyed múlt... még időben van. Még.

'Fáradtan' dőlt rá az ágyra, masszírozva halántékát, bár egyáltalán nem fájt semmije. Percekig csak feküdt és bámulta a viszonylag tiszta plafont, miközben arra gondolt, hogy egy feltételezhetően fiú szoba hogy lehet ilyen rendezett. Eleve, ha fiúé, az már lehetetlen, és az elmondott leírás alapján - bár reménykedett, hogy nem - biztosan valami nagyon menő hülyegyereket kapott, aki mindenkinek beszólogat. 'Kérlek, ne!' Éppen ezért volt furcsa ez a szinte szokatlan rend... De, végül is, ha eddig nem volt kupi, az ő megjöttével biztosan lesz. Ezt már előre tudta.

Egyszer mindenki megun valamit; előbb vagy utóbb. Naruto inkább az 'előbb' kategóriába sorolható, így - türelme fogytával - kezdte nagyon unni az egy helyben lévő semmittevést. Ez csak akkor volt jó, mikor péntek éjfélkor bedől az ágyába, és másnap alhat tizenegyig. Amúgy szinte már fárasztó.

Megelégedve ült fel, és döntése arra sarkallta, hogy szüntesse meg a csendet. Telefonját előkotorva a táska egyik zsebéből - kivételesen nem alul találta, hanem az egyik szélsőben -, rákattintva a zenék ikonjára pár másodpercen belül darabokra törött a nyugalom, azon az okon fogva, hogy a mi szőkénk elfelejtette múlt alkalommal lehalkítani, ezért maximum hangerőn kezdett el üvölteni a zene. Megugrott, és sebesen kezdte el nyomkodni a készülék oldalán lévő gombot, lejjebb nyomva, így száz százalék helyett csak ötvennel bőgött a - mások szerint - zenének nem is mondható rock. Nem is említem, hogy elküldte hidegebb vidékekre azokat - azzal a céllal vezérelve, hogy fagyjanak meg -, akik sértegetni merték a rockot. Minden zenének van mondanivalója - noha az összes popszám arról szól, hogy 'szeretem, kell nekem, hiányzik, bulizzunk együtt egész este' -, így ennek is, legtöbbször több mint a nagy világzenéknek.

A telefonból egyébként a Three Days Grace - Break ment, és bár nem volt lassú, neki mégis gyönyörűnek hatott. Ütemre kezdte el elpakolni a levetett ruháit maga mellől, átkozva szerény személyét, amiért ez miért nem jutott azelőtt eszébe, hogy átázott volna a huzat. Nem igazán vesződött a hajtogatással, inkább csak látszólagosan fektette egymásra őket. Khm... igen, kezdetben vizesen, de észbe kapva a fürdőbe rohant. Elvileg látott ott pár szárítókötélnek tűnő kihúzható zsinórt... az ő tesztjén át is mentek, így felfüggesztette őket.

Felsóhajtva cammogott vissza, és rogyott le a földre, miközben a lejátszó másik számra váltott. Nevezetesen a Droowing Pool - Bodies-ra. Tömény hörgés és üvöltés, de ebben a számban pont ez volt a jó. Általában akkor hallgatta, mikor mindenből és mindenkiből elege volt. De most csak azért, mert üvölthetnékje támadt az örömtől. És mert jó volt a ritmusa...

Ütemre rázta a fejét, és lepergett a szeme előtt az, amit e szám hordozott. A napok, amelyeken öngyilkos akart lenni... Hát igen, talán nem a legmegfelelőbb terv, de akkor az tűnt a legjobbnak és logikusabbnak. Érezte azt a sok könnyet, amiktől közben megszabadult, újra, égően, perzselően, noha az már a múlt. 'Miért vezet minden út vissza Konohához?'

'Elég.' Dühvel kapcsolta át a zenét, egy másikra, és talán az egyik kedvencére. Megszólalt a Green Day - Boulevard of Broken Dreams. Úgy döntött, ez ideális lesz ahhoz, hogy meditáljon egy kicsit, erre. Kényelmesen törökülésbe helyezkedett, kezeit, úgy, ahogy addig látta, felemelte mellkasa magasságába, és sodródott az árral. Először gondolatai pár pillanatig kizárultak, de a csendben egy újra feltűnt: mi ez a csend és sötétség? Próbálkozott eltüntetni, de ezzel nem ment sokra. Viszont egyre messzebb sodródott a tudattól, és átjárta az a fekete semmi. Nyugodtnak érezte magát újra. A zene közben a végéhez közeledett, de ő már annyira elmerült a sötét tengerében, hogy az sem tűnt fel: egyáltalán hallja. Sőt, mondhatni, csak a füle hallott, az elméje nem. Az már máshol járt. Így azt a csapódó hangot sem hallotta meg, ami azt jelezte, hogy valaki bejött.

'Till then I walk alone...

Egy nagyobb lökés rázta vissza a való világba. Elvesztve egyensúlyát a hátára esett, kibogozva ezzel lábait. Egy ideig fogalma sem volt arról, hol is van pontosan, de megrázva fejét szinte kíváncsian és némi méreggel tekintett fel az előtte álló alakra. Mindig is utálta, ha valakire átvitt vagy valós értelemben fel kellett néznie, de ez már tényleg sokkoló volt.

Ugyanaz a fiú állt előtte, aki korábban a sziklán ült magába feledkezve. Egyik szemöldökét kérdőn felvonta, holott látszott rajta, hogy nem igazán érdekli, hogy ki is a szőke. Vagy már tudta.

- Süket vagy? Dobe.

... és a tudta részt úgy kell érteni, hogy szimplán dobénak tekintette, és nem többnek. A düh elárasztott a belsőjét, és már nem is gondolkozott első benyomáson. Ugyanis sejtette, hogy a fiú a szerencsés, aki lakótársnak fogadta.

- És ha igen? Teme.

A másik mintha egy egészen picit - szinte semennyire - megdöbbent volna a reakción, de a gúny levakarhatatlan volt a képéről.

- Ez esetben feleslegesen kérdeztem meg, hogy mégis mi a francot keresel a szobámban.

A szőke szemei még jobban összeszűkültek, a méreg szétáradt az egész testében, és hamar talpra vergődött. Őt nem lehet ennyire lenézni! Csalódott volt, hogy vagy fél fej van köztük, de végtére is nem ez fogja eldönteni, ki a... jobb?

- Ezt én is kérdezhetném!

- Hm. - Narutót az idegesítette a legjobban, hogy a fiú nem reagált, csak megkerülte, és a másik ágyhoz lépett. Némán leült rá, és mintha semmi sem történt volna, csendben, idegőrlően nyugodtan kezdte el a könyveit kivenni egy fiókból, majd be a táskájába. És ráadásképpen a fekete íriszek közben végig a kékeket nézték, figyelve a reakcióját, és Naru érezte, hogy nem sokáig tudja magát visszafogni. Ennek láttára a másik ajkain egy igazán lenéző mosoly terült szét, annyira idegesítően, hogy a szőkének kedve lett volna levakarni azt a mosolyt. Bár neki bőven megtette volna az is, ha a szánalom eltűnik a képéről, és csak a vigyor marad. Talán úgy még szimpatikusnak is találná... vagy talán még akkor sem.

- Ha kérdeznek, válaszolj!

- Nem kötelességem válaszolni. De csak azért, mert erre valószínűleg nem tudtál rájönni a szőke fejeddel, elmondom, hogy feltételezhetően szobatársak leszünk. Dobe - Naruto kezei ökölbe szorultak, miközben emésztette a fiú lekezelő stílusát. És a hangsúlyait, az arckifejezését, s minden mást is. Mostantól ezzel a barommal kell élnie? Most már annyira nem tartotta 'gyönyörűnek', mint fél órája, amikor ott ült némán... Gondolkodott a válaszon, miközben a fekete befejezve a pakolászást - miközben egy percre sem szakította meg a szemkontaktust - felállt, feltételezhetően megunva a csendet. A fölény ott volt minden porcikájában. Naruto kötelességének érezte, hogy eltörölje. A terv meg is született. Győzve magam felett egy angyali vigyor jelent meg az arcán, fedve az alatta érzett haragot, mint valami maszk.

- Az én nevem Uzumaki Naruto. Neked mi a neved? - Ha lány lett volna, valószínűleg nem maradt volna el a szempilla-rebegtetés sem, de ezt ő most jobbnak találta kihagyni. A fekete kérdőn vonta fel a szemöldökét, noha semmit sem változott a kifejezése. Még mindig halálosan nyugodt, unott és lenéző volt.

- Semmi közöd hozzá.

Mondanivalója végén ajkait egy elégedett 'hm' hagyta el, ennek hatására a szőke eltörött maszkja mögötti arcon egy dühös vicsor terült szét. Eddig bírta ezt a gyermeki játékot.

- Na ide figyelj. Semmi kedvem veszekedni, nem azért jöttem ide. Csak minimálisan örülnék neki, ha tolerálnál, és inkább csendben maradnál ahelyett, hogy sértegetsz. Nem akarok haragban lenni senkivel, bár úgy látom, te ezzel máshogyan állsz. Szóval csak annyit kérek, hogy tűrj el és hagyj békén.

A fekete halkan felnevetett, továbbra is mélyen a kék szemekbe meredve, majd elkapva a tekintetét kikerülte a szőke fiút. Táskáját megfogva lépett az ajtóhoz, fehér kezei már rajta voltak a kilincsen, de fejét egy kicsit oldalra fordította. Naruto végig rajta legeltette tekintetét, mint aki kételkedik abban, hogy a másik nem szúrja le, ahogy a háta mögé kerül.

- A nevemre voltál kíváncsi, igaz? - lenyomta a kilincset, de még mielőtt egy vékony résen át beszűrődött volna a kinti világ, hangja újra betöltötte a frusztráló levegőt. - Uchiha Sasuke.

És az ajtó becsapódott.



*_*_*_*




Magában szinte fuldoklott a visszafojtott nevetéstől, ahogy a folyosón felidézte magában a pár perccel ezelőttieket. 'Uzumaki Naruto.' Érezte, hogy 'nagyon jól meglesznek'. Mármint igazából csak Sasuke. Régen találkozott olyan emberrel, aki ennyire kiakadt a beszólásain - mert noha bőven voltak ilyenek, de azokkal nem találkozott túl rendszeresen, mondhatni mind kerülték őt. Ez a fiú viszont igazán szórakoztatta, és ha nem lett volna ennyire veszélyes, talán még több időt töltött volna vele a minimumnál. Vagy nem. Inkább nem.

És az a könyörgés, amit lenyomott. Szinte már sírt... jó, lehet, hogy ezt csak beleképzelte, de akkor is. Az a kitörés, ami ráadásul öt percen belül történt. Nem tudta, hogyan fogja ezt a szőke bírni idegileg... napokig; hetekig; hónapokig. És akár évekig. Ő személy szerint viszonylag jól fog szórakozni, ha nem vesszük ehhez hozzá a mágnesként való vonzódást, és a szenvedést. Az kihagyható lett volna.

Az az arc, és a düh... már nem is bánta annyira, hogy őt kapta. Tény, hogy lehetne jobb is, de tudta, hogy mostantól egy kabaré lesz a szobája. És noha sosem mosolygott, belül nagyon is a földön fetrengett a szőke indulataitól.

Gonosz fele már kínzásokat tervelt ki ellene, hogy hogyan lehetne a legjobban idegesíteni, de tudta, hogy ő sokkal jobban fog szenvedni nála, valamilyen értelemben. De ki tudja, talán mégis megéri...

Tulajdonképpen egész szimpatikus volt neki a fiú, habár alig tudott róla valamit... csak azt, hogy könnyen sértődik, és hirtelen természete van. Mégis... valamiért. Vagy csak a vérszomja miatt képzeli be ezt? Igen, biztosan. Ő nem sok embert kedvel, és ez nem is fog megváltozni!

Miközben gondolataiba merülve sétált, a nyüzsgő tömeg szinte megnyílt előtte. Voltak, akik csodálták; olyanok is, akik 'halálosan bele voltak zúgva', noha egyáltalán nem ismerték igazából, csak külső alapján ítélték el; és természetesen akadtak, akik féltek tőle. Ezt a réteget kedvelte a legjobban. Rettegtek a jelenlététől és a beszólásaitól... nagyon tetszett neki.

A háta mögött halk suttogások, apró tini lányos sikítások hangzottak fel, különösen az elsősök részéről, akik életükben először láttak ilyen szépet... De ezzel nem voltak másképpen a többi évfolyam lányai sem, csak ők belül egyre inkább sejtették, hogy a jégherceg aligha enged valakit a közelébe. De ettől még imádni, csodálni lehet, nem?

Lassan közelítette meg az osztályát, még nem is tartott azon a folyosón, de az idióták kiabálása már ide elhallatszott. Igazából az osztályával úgy-ahogy elvolt, még ők számítottak a legnormálisabbaknak az összes közül. Voltak olyanok, akiket kedvelt, talán már haveroknak mondta őket... Nem, egy Uchihának nem lehet! Mondjuk inkább úgy, hogy eltűrte maga mellett őket.

- Uchiha! - Ezer közül felismerte volna azt a hangot, bár torzította a fáradt lihegés, miközben a fehér hajú fiú megállt mellette, hogy kifújva magát térdeire támassza a kezét.

- Suigetsu. - Semmi, szia. Semmi régen láttalak. Ilyeneket ő nem igazán mondott, de pontosan tudta, hogy Sui értette, mit takar a neve. Az említett pedig megszokta már a fekete hajú bőbeszédűségét, így nem tudott rajta fennakadni.

- Apám, nem tudnál egyszer véletlenül hátrafordulni?

- Hm.

- Komolyan, nehezedre esne egyszer normálisan válaszolni? - hadonászott vadul a kezeivel, aztán lenyugodva sóhajtott. De sokszor próbálta magát nem felidegesíteni rajta... nos, mostanában nem gyakorolta eleget, feltételezhetően. - Ne is válaszolj! - tette hozzá látva, hogy az Uchiha szólásra nyitja a száját. Sasuke pedig elvigyorodott a reakción.

- Hogyhogy ilyen korán? - kérdezte. Hangja tele volt szarkazmussal, ahogy eszébe jutott Sui tavalyi produkciója az első napon.

- Gondoltam, hogy megint kések egy kicsit, de jobb nem felidegesíteni Kakashit. Nem értem, ő folyton késik, de tőlünk nem tűri el - emelte meg a vállait, majd leengedte.

- Inkább csak tőled. - Nem tudta megállni, hogy ezek a szavak kicsússzanak a száján.

- He? Mondja a kis kedvenc! - vigyorodott el gúnyosan-aranyosan, mire Sasuke megforgatta fekete szemeit.

- Csak mert én vagyok az egyetlen, aki nem kiabál - sóhajtott, majd elindult, észrevéve, hogy már jó ideje állnak. Lépteit meggyorsította, hogy lehagyja a Hoozukit, aki megint futva próbálta őt utolérni, kapcsolva, hogy menni kéne.

- Szemét! Várj már meg! Asztmás vagyok!

- Akkor minek futsz? - vigyorodott el lenézően. De egy kicsit visszafogta, amikor a másik eszelősen elvigyorodott, beérve őt, majd hirtelen egy egyszerű mozdulattal felugrott a hátára. Sasukéban bennrekedt a levegő - és nem, nem csak a hirtelen súly miatt -, majd már dobta is volna le.

- Nem futok, ha viszel! - röhögött fel a fehér hajú, élvezve, hogy a helyzet 'magaslatán' van, és most ő a főnök, vagy éppen a 'cowboy', a 'marhán'. Khm, egészen addig, amíg nem csúszott meg, és nem bucskázott le hátrafelé. Nagyot nyögve egyesült a földdel, de akár a gumilabda, felpattant. Próbált nagyon dühösen nézni, de pár pillanat múltán mégis elröhögte magát a helyzet abszurditásán.

- Rohadék! - ekkor már a hasát fogta a röhögéstől... na meg a hátát. Az Uchiha is elnyomott egy alig látható mosolyt, majd hátat fordítva indult el újra.

- Szerintem inkább gyere.

Suigetsu felnézve megint az Uchiha távolodó hátával találta szemben magát, majd nagyot sóhajtva követte őt. Az út további része csendben telt... volna, ha Suigetsu nem beszéli ki magából az egész nyarát. Hogy itt meg ott, sőt, még amott is volt. Hogy megnyert egy hulaversenyt, és hogy megdicsérték a hajlékony csípőjét. Na meg persze a többórás kalandjait sem hagyhatta ki, amik nála soknak számítottak, ha elnézzük szerény személyét.

Sasuke pedig udvariasan úgy tett, mintha hallotta volna... Ezen pillanatokban sajnálta a kiváló hallását igazán. Lemondott volna róla, csak hogy ne kelljen ezt a túlzott zajt elviselnie.

Így hát megjátszotta, hogy mennyire figyel, de belül szörnyen máshol járt. Sötétségben... nem gondolt semmire, csak elvonult a valóság elől. Nem voltak álmai és nem tudta, milyen az, de úgy érezte, valami ilyesmi lehet. Amikor leblokkolsz, és moziszerűen valami kivetítődik... bár most éppen semmi, hiszen teljes feketeségben és nyugodtságban érezte magát. Aztán meghallott még egy hangot, amit egy másik idióta birtokolt, akivel ma már találkozott. Sajnos.

- Jönnek az UFO-k! - Ekkor már látta az osztálya fiúrészét a terem előtt ácsorogni, egy hatalmas csoportokba verődve. És nem változtak, maximum a színük. Az idióták, idióták maradtak. Csak a barmokból lettek marhák... hiába, felnőttek. Ja, igen, ez két különböző faj. De ez az osztály képes volt brutális elállatiasodásra is.

- Anyád jön! - válaszolt Suigetsu vigyorogva mindkettőjük helyett, miközben elérték a díszes társaságot.

- Ha anyám jönne, én már futnék! - röhögött fel Kiba, és ezt még pár hang is követte.

- Yo - szakította félbe a kettőt az Uchiha, felhívva a figyelmet, hogy eléggé el vannak foglalva a másikkal, de ugyebár nem csak ketten léteznek ezen a világon.

- Üdvözlet az új tanévben! Sok sikert nektek is! Fiatalok vagyunk, érezzük jól magunkat! - pattant ki a tömegből... Lee, vagyis inkább az osztály Duracell-nyuszija, a szokásos lopott szövegével, amit Gai senseitől csórt el.

- Ne is folytasd - állította le az Uchiha, mielőtt még hosszú monológba kezdett volna.

- Elnézést, igazad van. Megint elragadtattam magam. De olyan boldog vagyok! - vágta magát a zöld ruhás haptákba, szinte sírva az örömöktől. Többen újra felröhögtek a reakción.

- Uchiha, úgy látom, nem sikerült színt szedned magadra. Még mindig ugyanolyan unalmas vagy - húzta vigyorra a száját Shikamaru, miközben elnyomott egy ásítást.

- Te pedig még mindig ugyanolyan kellemetlen - viszonozta a gúnyos mosolyt reflexből, megnyomva a 'kellemetlen' szót. Shika csak felkuncogott; mint a legtöbben. Ő is megszokta már Sasuke modorát. Változtatni nem lehet rajta, inkább elviselni. Bár néha jól is jött.

- Hé, tudtátok, hogy új osztálytársunk lesz? Összefutottam vele - fogta meg a beállt csendet Kiba, hogy magára terelje a szót. Sasuke arca szinte észrevehetetlenül, de megrándult. - Véletlenül nem valamelyikünk szobatársa lett? - nézett sejtelmesen a feketére. Hát persze, hogy sejtette. Kiba mindenről tud. És ez nem túlzás.

- Arra a szőke idiótára gondolsz? - felelte lenézően, unatkozó képpel, és ettől Kibának csak nőtt a vigyor az arcán.

- De tudtam! - röhögött fel. - Talán ő végre képes lesz felidegesíteni, amilyen idiótának néz ki!

- Ebben én annyira nem vagyok biztos - vonta fel jelentőségteljesen ívelt szemöldökeit. - De tény, hogy az egyikünk jól fog szórakozni.

- Én már előre sajnálom őt - lépett ki a háttérből Gaara. - Szerintem meg fogja bánni, hogy megszületett.

- Majd teszek róla - a vigyor csak szélesedett az Uchiha képén, szinte már torzba lépve át. Vagy perverzbe?... Lényegtelen.

- Gonosz vagy, tudsz róla? - szólalt meg ismét Kiba. - Találkoztatok már? - csillantak meg a szemei.

- Öt perc után könyörgött, hogy hagyjam békén - biccentett. A röhögés ismét felharsant, és aki csak arra járt, jobbnak látva a jó hallás képességét, eltávolodott. Vagy rettegett, hogy éppen őt beszélik ki.

- Egyébként, Sasuke. Én már felkészítettem rád, mert gondoltam, hogy olyan szerencsétlen, hogy téged kapjon.

- Mit mondtál neki? - Kankuro már előre röhögött. Ha jobban figyelembe vesszük, ennek nem volt jelentősége, mert ő mindig röhögött.

- Hogy megkapta a suli legantiszociálisabb és legbunkóbb tagját - vigyorodott el, Sasuke pedig magában már tervezte a halál körülményeit. Az ok megvolt... túlságosan hajlékony nyak. És valaki kipróbálta, hogy ez a fogalom mit takar...

- Szerintem fuss, Kiba - adott jó tanácsot a vörös fejű.

- Mintha az érne valamit. Egy Uchiháról beszélünk! Aki a szemeivel képes hipnotizálni! - szólt közbe Suigetsu, aki úgy érezte, már régen szólalt meg. De meg is bánta, ahogy lila íriszei találkoztak a feketékkel. Nagyot nyelt és szép lassan hátrált pár lépést a biztonság kedvéért.

- Csak nem félsz tőlem? - vigyorodott el az említett, őrült vigyorba torzulva.

- Hazudjak, vagy mondjam azt, hogy de? - töprengett hangosan a fehér fejű.

- Helyes válasz. - Hízelgett neki ez a mondat, és hogy hatalma van mások felett. Roppantul élvezte. Többen felkuncogtak ezen a válaszon, ismerve Sasukét.

Ezek után persze jöttek a nyári élmények, amiket a fekete ki nem állhatott. Sosem tapasztalta és nem is fogja azokat, amikről a többiek beszéltek. Nekik természetes volt, hogy a családjukkal elmennek valahova nyaralni egy hétre, hogy aztán kifáradva a sok pihenéstől lesülve vagy éppen égve érjenek haza, a barátaikhoz. Nekik az egész nyár a szabadságot jelképezte.

De Sasuke sosem volt szabad. Nyáron a hideg üvegfal, év közben a rácsok választották el attól a világtól, amit ő nem ismert, és anélkül fog meghalni, hogy tudta volna, milyen is. Csak akkor engedhetett fel, amikor ott ült a sziklákon. Amikor nem zavarta semmi és senki, csak a szél és a csend hideg érintése. A meleg napsugarak, melyek barátjukká fogadták az Uchihát, és a felhők, melyek azt mesélték neki, amit sosem láthat. Ahogy sodródtak, különböző formákat felvéve; mintha mind messziről érkeztek volna ide, hogy az emberek gyönyörködhessenek bennük. Sasuke nem volt ember, mégis nézte, és nem értette, hogy az állat csoportba sorolható emberek miért nem élvezik ki ezt a szépséget.

Családja sem volt. Csak a bátyja, akit bár szeretett, de sosem tudta megérteni a viselkedését. Kiskorukban nem tudtak egymás nélkül élni... addig a napig. Amíg a szüleik meg nem haltak, ismeretlen körülmények között. Valószínűleg gyilkosság állhatott az ügy mögött, de a nyomozók sem tudtak rájönni. Azóta Itachi... más ember lett. Elzárkózott, és már nem érdekelte semmi. Amikor rákérdezett, ő azt mondta, most gyászol. De Sasuke érezte, hogy ez nem volt teljesen igaz. A hangsúly... annál sokkal mélyebb volt. Sokkal titokzatosabb.

A csengő vetett véget annak a kavalkádnak, ami távol sodorta őt a parttól, és már bejárt, mégis ismeretlen vizekre vitte. Az a hang mindennek véget vetett. Az örömnek, a nyárnak, egy érzésnek, mely nem volt pótolható. Elvágta az emlékeket, és valami mást, valami távoli kis albumot alkotott a memóriában, hogy majd sok-sok év múlva előkerüljön, és mosolyogtasson mindenkit, akik birtokolják. És könnyet csalogasson azokra az arcokra, akik nem akarnak emlékezni semmire az életükből. Sasuke egy volt közülük.

'Hát kezdődik...'


 

*_*_*_*

- A nevem Uzumaki Naruto. Nincsen családom, sem más hozzátartozóm. Egyedül élek, ami tök menő - vigyorodott el, de belül éles fájdalom hasított a szívébe. Hogy mi mindent megadott volna azért, hogy mit adott volna oda, ha amikor hazaér, várják... valaki. Bárki. - Szeretem a rament, a kedvenc színem a narancssárga. Szeretek barátkozni, és azt is szeretném, ha mi mind barátok lennénk! Imádom a rókákat, ezért megvágtam az arcom, hogy hasonlítsak rájuk, nekem nagyon tetszenek ezek a hegek. - A mosolya nem volt őszinte. Ezek a hegek több fájdalmat adtak neki, mint boldogságot. Ha tehette volna, akárhogyan, de eltüntette volna őket. Azonban nem lehetett. - Alig vártam, hogy idejöhessek hozzátok, mert... mert csak! Remélem, hogy jól megleszünk. Ez voltam én - nevetett fel tettetetten.

- Mi is vártuk, hogy ide gyere. Szörnyeteg! - Röhögés harsant fel az egész osztályteremben. Naruto arcán a mosoly lefagyott, majd lassan könnyek vették át a helyét.

- Nem ismertek! Nem tudjátok, hogy ki vagyok! - ordított, miközben dühének bizonyítékai folytak az arcán. Mert nem bú volt az, hanem tehetetlenség.

- Miért utáltok?! - A mondat visszhangzott a teremben, miközben az ajtó becsapódott a szőke kisfiú... a szörny után. A föld egyik legtisztább lelkű embere mögött, aki bármire képes lett volna azért, hogy elismerjék. Aki feláldozta volna magát, hogy boldog lehessen. És mit kapott cserébe? Fájdalmat.

'Miért utál engem mindenki?'



*_*_*_*




- Mindenki itt van? Még Suigetsu is? - erre a kérdésre mindenki elvigyorodott, még maga Kakashi is. - Oké. Szóval. Eddig még nem mondtam, de most fogom. Új osztálytársat kaptok, akár tetszik, akár nem. Szerintem talán már van, aki találkozott vele, mivel egyikőtök a szobatársa is lett - pillantott Sasukére -, és, mivel itt túl gyorsan terjednek a hírek, valószínűleg nem mondok újat ezzel. Nem hozok közhelyeket, miszerint legyetek kedvesek, nekem az is elég, ha nem nyírjátok ki. - Újabb röhögésroham járta végig a termet. - Naruto!

Egy szőke hajú fiú állt az ajtóban. Kék szeme izgatottan csillogott, remegése az egész testét rázta. Tudta, hogy amit most fog mondani, és tenni, az meghatározó lesz a továbbiakban. Nem szúrhatja el! Most nem.

Becsukta maga mögött az ajtót, miközben ezernek tűnő szempár tapadt rá. Kivéve egyet. És Naruto pont azt az egyet szúrta ki. Szemeit végigjártatta a fekete hajú fiún, aki az ablakon túli világot kémlelte, és érezte, hogy kiszárad a szája. Félelem? Nem, ez más. Talán... tisztelet? Ez sem megfelelő. Valahol a kettő között. 'Uchiha... Sasuke.'

A fekete, mintha csak érezte volna a pillantást, szemeit lekapta az ablaküvegről, és belefúrta a kékekbe. Naruto nem látott bennük semmit. És ez zavarta. Az a feneketlen fekete lyuk, amiből nem volt vissza... nehezére esett nem bámulni.

Mintha... csak egy pillanat erejéig, de a fiú ajkain egy alig észrevehető mosoly bujkált volna, elrejtőzve, hogy csak az láthassa, akinek kell. Ebben nem gúny volt... valami más. De a szőke érezte, ahogy tüdeje megtelik levegővel, hogy ereje visszatér, és ajkait bátran kinyitotta:

- Sziasztok. Nehezemre esik bemutatkozni, mert amikor legutóbb tettem meg, magában mindenki eltemetett. Pedig akkor csak igazat mondtam. Így most talán hazudnom kéne, de képtelen vagyok rá - nyelt nagyot. - Konohából jöttem, messziről. Az okot inkább megtartom magamnak... a lényeg, hogy most itt vagyok. És szeretnék itt végre boldog lenni. Nem várom el, hogy szeressetek, sem hogy befogadjatok; bár jól esne. Én csak annyit kérek, hogy ismerjétek el, én is ember vagyok, és érzek. Köszönöm. - Elmosolyodott. - Tudom, hogy vannak az arcomon csíkok, felesleges mindenkinek kigúnyolnia ezért. A Szörnyeteg becenevet már megszoktam, ha akartok, nyugodtan nevezzetek így - harapta be ajkait. - De az igazi nevem... Uzumaki Naruto.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.03.30. 01:14 Mii-chan Júúúúúúj felpörög a sztori. :D Az új szereplőket imádom, mindenkinek jószemélyiséget adtál. :D Főleg Suigetsu, amikor Sasuke hátára ugrik, az csúcs. xD Naruto annyira édes, és Sasuke... Sasuke :D Látom, hogy kezd érződni a SasuNaru, alig várom, hogy kiforrjon. :D Ez eddig a legjobb fejezet, és itt mintha rátaláltál volna a stílusodra.