A vágyakozás nem csak arra jó, hogy megőrjítse az embereket, de kiváló kábítószer is, hogy ne vegye észre a tényeket. - Jay Cocks

- Sziasztok. Nehezemre esik bemutatkozni, mert amikor legutóbb tettem meg, magában mindenki eltemetett. Pedig akkor csak igazat mondtam. Így most talán hazudnom kéne, de képtelen vagyok rá. - Nagyot nyelt. - Konohából jöttem, messziről. Az okot inkább megtartom magamnak... a lényeg, hogy most itt vagyok. És szeretnék itt végre boldog lenni. Nem várom el, hogy szeressetek, sem hogy befogadjatok; bár jól esne. Én csak annyit kérek, hogy ismerjétek el, én is ember vagyok, és érzek. Köszönöm. - Elmosolyodott. - Tudom, hogy vannak az arcomon csíkok, felesleges mindenkinek kigúnyolnia ezért. A 'szörnyeteg' becenevet már megszoktam, ha akartok, nyugodtan nevezzetek így - harapta be ajkait. - De az igazi nevem... Uzumaki Naruto - hajolt meg végül játékosan, amin többen felkuncogtak.

- Köszönjük, Naruto, ülj le - biccentett Kakashi, és szinte minden tekintet a szőke felé fordult. Ő pedig igyekezett kerülni a pillantásokat, és keresni egy helyet. Sikertelenül. Az összes tele volt.

- Öhm... hova? - vakarta meg a tarkóját szórakozottan.

- Oh, nincs több. Suigetsu, behoznál egy széket meg egy padot a fizikából?

- Miért én? - értetlenkedett a Sasuke mellett ülő fiú. - Miért nem ő? - mutatott Narutóra.

- Mert miért ne? - vigyorodott el Kakashi a maszkja alatt. - És mert én azt mondtam! - váltott hirtelen hangnemet, szigorúan nézve, és Suigetsu nem tudta eldönteni, hogy csak szórakozik, vagy komolyan dühös. Volt már olyan, hogy rájuk szólt, aztán elkezdett röhögni... De a biztonság kedvéért felpattant, és csak a székének nyikorgása jelezte, hogy az előbb még itt ült. És jól sejtette... Kakashi, ahogy a fiú távozott, elmosolyodott.

- Naruto, ott van a helyed! A padtársad már úgyis ismered - intett Sasuke irányába, ahol egy perce még Sui üldögélt. Erre már az Uchihának is kikerekedtek a szemei, de Narutónak nem különben. Látta, hogy a szőke is meg akar szólalni, de megelőzte.

- Tiltakozom! - állt fel a fekete hajú, mintha a bíróságon lett volna. Fekete szemeit tanárára meresztette, és úgy folytatta, már nyugodtabb hangnemben. - Mivel Naruto egyben a szobatársam is, én eleget látom iskolán kívül, és szerintem neki is jót tenne egy másik ember társasága, nem csak az enyém. Ezenkívül biztos vagyok benne, hogy mellette nem tudnék figyelni a tanórára sem, és ez várhatóan fordítva is így történne. - Íriszei meg sem rebbentek, miközben a hivatalos hangján beszélt, kezeivel az asztalra támaszkodva, fekete bogaraival megbűvölve tanárát. Vagyis, ha más lett volna ott, mert a maszkos ennél keményebb dió volt és állta a sarat. Utánozva az Uchiha pózát, ugyanolyan irritáló hangnemben válaszolt.

- Tisztelt Uchiha Sasuke. A bíróság döntött. Uzumaki Naruto nevezetű személy helyett ügyvédje, Hatake Kakashi döntött. A döntés végeredménye: a bíróság nem fogadja el Uchiha Sasuke kezdeményezését. Kérem, üljön le. - Sasuke arcán egy ölni vágyó csillogás jelent meg, arca grimaszba fulladt. Az osztály egyöntetűen felröhögött, egy páran a padot fogva, hogy le ne essenek a székről.

- Akkor én, Uchiha Sasuke, újra kérvényezem.

- A bíróság - ismételten - nem fogadta el a kérelmezést. De amennyiben a helyzet statisztikája csökkenne, a bíróság elfogadja Uchiha Sasuke kérvényét - vigyorgott a maszkja alatt a szürke taréjos hajú. A fekete, megunva a játszadozást, dühösen foglalta el a helyét, miközben tipikusan ott lebegett a 'megöllek' kifejezés, de elintézte egy halk 'a francbá'-val.

- Miva'? - szólalt meg Kiba, aki sosem az eszéről volt híres, és még szép, hogy nem igazán értette ezt a párbeszédet.

- Kiba. Nem fontos - sóhajtott lemondóan Kakashi, amit még nagyobb nevetés követett.

- Barom - súgta hátra a mögötte ülő barna hajúnak Sasuke. - Amíg nem öljük egymást, egymás mellett kell ülnünk - fogta a fejét.

- Oh! Hát akkor szívtad! - röhögött fel Kiba, holott fogalma sem volt, mennyire is... Most már nem csak a saját szobájában fog szenvedni, hanem mindenhol? Így is remegett a vágytól, a szőke vére miatt... ha ennél is közelebb jön, tényleg nem bírja ki. Csak nagy, de már felsértett önuralmán múlott, hogy nem támadt, mindenki szeme láttára.

- Akkor... üljek oda le? - kérdezte a szőke meglehetősen összezavartan.

- Ne! - kiáltott fel a fekete hajú. - Maradj csak nyugodtan ott! - jelezve a kezével, hogy 'stop, ott pont jó leszel, maradj'.

- Igen - hallatszott a másik hang teljesen egyszerre, a tanár irányából, aki meglehetősen szigorúan nézett a fekete hajú fiúra. A szőke csak ide-oda kapkodta a fejét, majd végül megunva a néma, csupán kontaktusra épülő párbajt, amit ez a kettő vívott az igazukért, elindult a padja felé. Odaérve már húzta ki a széket, mikor a fekete, akit megcsapott a vágy tüze, a pad másik szélének végébe húzódott. Mintha ért volna valamit ez a mozdulat, ez a semmit mondó távolság... Ugyanúgy érezte, miközben a kék szemek lemondóan mérték végig őt, és szomorúan csillantak eme tettre. Némán ült le, miközben végig a fekete íriszekbe nézett, és ez Sasukét kezdte egyre jobban frusztrálni. Normál esetben, úgy egy kilométer távolságból egyáltalán nem érdekelte, és sosem ő volt az, aki ezt megtörte, most mégis képtelen volt elfordulni.

Elkapta a tekintetét és inkább a roppant érdekes zöld táblát kezdte figyelni, amin az előző osztályfőnöki órán felírtak virítottak: telefonszámok, az órarend, az új tanárok nevei, és persze az óra előtt krétával megrajzolt felirat, ami azt hirdette, a tábla tetején, középen: 'tizenegy per bé'. Ugyanakkor még derengtek a tavalyi krétanyomok, és halvány a 'vakáció' betűi is. Igen, látszik, mennyire szorgalmas a takarítónő.

- Naruto, majd kérdd el az órarendet valakitől, mert anélkül nehéz lesz órákra készülnöd. Például a drága padtársadtól. - Sasuke csúnyán húzta össze a szemeit, miközben újra érezte magán a tengerkék tekintetet, és biztos volt benne, hogy Kakashi magában remekül szórakozik. De nem, ő nem fogja megadni neki azt az örömöt, hogy idegesnek lássa. Szinte angyali mosolyt varázsolt magára - bár csak nagy nehezen sikerült, hiszen ő egy Uchiha! Nekik ez lehetetlennek bizonyult - és Narutohóz fordult.

- Igen, nyugodtan kérdd el tőlem, szívesen odaadom! - mondta ki jó hangosan, de szemeiben ott ült az a 'ha elmered kérni, meghalsz' csillogás is, bár azt csak a szőke láthatta. Páran azonban tudták, hogy ez csak egy színjáték - köztük Kiba és Shikmaru -, akik felkuncogtak. És úgy látszik, a barbie mégis tudott gondolkodni, mert hasonló arcot vágva válaszolt. A különbség csak annyi volt, hogy neki sikerült is a mosoly.

- Nagyon köszönöm, mindenképpen tőled kérem el! - mondta ki könnyedén, közvetítve a tekintetével, hogy 'te leszel az utolsó, akitől elkérem'. Egyszerre fordultak el egymástól, grimaszolva, majd tekintetüket teljesen egyszerre, Kakashinak szegezték, némán valamilyen döntésért kérlelve, hogy ültesse el őket egymástól.

- Megjöttem! - nyitott ajtót, és viharzott be Suigetsu, egyik kezében egy széket tartva, míg a másikban a padot húzta.

- Tudod, két részletben is lehetett volna hozni őket - biccentett a tárgyak felé Kakashi.

- Áh, elbírom! - vigyorgott, majd a mosoly ráfagyott az arcáról, ahogy meglátta saját helyén a szőke fiút, aki egyébként bocsánatért, könyörögve nézett vissza rá. - Ő meg mit keres az én helyemen? - változott arckifejezése eszelőssé, megnyomva az 'én' szót.

- A saját helyét. Ami a kezedben fogsz, az már a tied - kacsintott Kakashi azzal a szemével, ami látszott; a másikat egy furcsa fejpánt takarta.

- De ne már!

- De de már. Hátra tedd le - intett az utolsó pad mögé az ablak felőli sorban, ahol egyébként Sasuke és Naruto is ült. Sui sóhajtva vette tudomásul, hogy ezt el kell fogadnia, és lehajtott fejjel kezdte el maga mögött húzni az asztalt, ami persze rendesen csikorgott, de nem zavarta. A régi helyénél megállt, letette a széket, majd a padnak azt a felét, ahol régen ült, átölelte. Naruto meghökkenve húzódott hátra, míg Sasuke csak a fejét fogta. Ő már megszokta, az utóbbi két évben... Befejezve a búcsúzást a feketéhez fordult.

- Viszlát, idióta. Jó volt melletted ülni. Sosem felejtelek el! Hiányozni fogsz - törölte meg a szemét, mintha könnyes lett volna.

- Nekem nem - forgatta meg a szemét, és az egész osztályt felröhögött. Kiba közben valamire szemmel láthatóan nagyon figyelt, mert elég értelmetlenül kezdte el nézni a padot.

- Hé, ez annak a kék hajú végzős nagymellű csajnak a széke! - kiáltott fel, a világgal közölve felfedezését. Sui szeme megcsillant, mert felkapta új székét, és teljes szívéből... megölelte.

- Szeretlek! - szorította magához, miközben szinte mindenki fetrengett a röhögéstől, még a nagy Uchiha Sasuke is kuncogott, bár az a gúny elmaradhatatlanul ott volt a képén.

- Suigetsu! - kiáltott Kakashi, mire az említett - és az összes többi is - megrezzent, majd szinte futva húzta maga után új helyét, és székét. Gyorsan elrendezgette, majd leült.

- Végre - biccentett a tanár, majd újra hosszú monológba kezdett, a régi és új szabályokról, a bővült házirendről, a balesetvédelemről, és a többi hülyeségről.

Először hallani még oké. De harmadikra már Sasuke tervezte, hogy önkézzel végez magával. És ehhez még hozzávesszük nem kicsi problémáját is, amit a szőke okozott... Komolyan elgondolkozott rajta. Csak hát azért nem szívesen fosztotta volna meg magát a világtól... ezért inkább a szőkét ölte volna meg, és meg van oldva a probléma. Nagyjából.

Nem tudta, hogyan bírta ki az órát, mintha amnéziás lett volna. A szavak értelmüket vesztették, és mint háttérzene, úgy szólaltak meg abban a sötétségben, ahol minden más eltompult, és csak az maradt életben, ami fontos volt és mellőzhetetlen. Jelen esetben a vér... ismerte az áramlását, érezte, ahogy a szív folyamatosan pumpálja az éltető folyadékot ki magából. Mintha a saját testében dobogott volna. Levegőt venni is nehéznek tűnt mellette. Az óra végére fuldoklott a karmoktól, amelyek szorították, és mikor megszólalt a csengő, szinte fellélegzett. Már nem sokáig kell kibírnia.

Mire Kakashi távozott, őszintén, tényleg mindenből elege volt, főleg a maga mellett ülő szerencsétlenségből. A szöszi előtt egy füzet feküdt, kezében egy toll, és oldalakat írt már tele azokkal az egyáltalán nem lényeges információkkal, amiket az osztályfőnök hordott össze-vissza. Gúnyosan elvigyorodott, fejében a visszavágót tervezgetve, jutalmul a kínzásért.

- Milyen szorgalmas vagy. Stréber - vágta hozzá a szavakat, melyek először jelentek meg elméjében, szinte gondolkodás nélkül. Ne csak ő szenvedjen, ha már muszáj!

Naruto kezében megállt a toll, és láthatóan nem sok kellett hozzá, hogy eltörje. Ígyis vadul odacsapta az asztalhoz, és szembefordult 'ellenfelével'. Szemeiben düh lobogott, égő tűz, készen állva szemezni a másik hideg, jeges tekintetével.

- Elárulnád, mi bajod van velem? Mit tettem azon kívül, hogy élek? - 'Többet, mint gondolnád.' De persze nem mondta ki hangosan. 'Megszülettél. Élsz. Vagy. És nem készülsz meghalni.' Felkuncogott a kifakadáson, fehér fogai megvillantak, megmutatva valójukat. Csak valamivel voltak nagyobbak az átlagosnál, és rettentően csábítónak tűnt, mikor megmutatta a világnak, egy mosoly, vagy vigyor kíséretében.

- Amikor velem beszélsz, két választási lehetőséged van. Megszoksz vagy megszöksz - vigyorgott gonoszan, és a szőke már töprengett rajta, hogy ember-e egyáltalán. A szimpátiának már nyoma se volt részéről. Ennyire rossz emberismerő lenne?

- Találj ki nekem egy harmadikat - nézett vissza sötéten. A felelet csupán egy 'hm' volt.

- Egy idő után te is rájössz, hogy nincsen harmadik. Csak idő kérdése.

- Akkor teszek róla, hogy legyen. Például 'megtörsz'.

Sasuke felnevetett. Nem aranyosan, nem kedvesen, és pár pillanattal később már keményen viszonozta a pillantást.

- Engem hiába törsz meg. Nincsenek érzéseim. Nincs bennem semmi - állt fel, majd hátrasétált a többiekhez, akik röhögve fogadták őt. Naruto sötéten nézett utána. 'Tényleg nem ember. Inkább élőhalott.'

Szörnyen emlékeztette őt valakire. Pein... még mindig megborzongott a név hallatán. Azt hitte, ha újra kezdi, minden könnyen fog menni. De még így sem... a múltja még mindig kísérti. A fiú hangleejtése, a viselkedése, a gúnyos mosolya... elgyengült az emlékektől, de azért próbálta magát tartani. Nem! Ő nem fog összetörni!

És még azt hitte, hogy nem vészes a fekete hajú, mikor küldött felé egy mosolyt... talán nem is neki szánta. Vagy félreértelmezte? Hogy fogja ezt túlélni, még akár évekig? Igaz, még így is ezerszer jobb volt Konohánál, de a fiú annyira lerombolta a kedvét, hogy már nem látott rózsaszínben; és reálisan sem. Pedig még rengeteg esélye van boldognak lenni... miért pont egy bunkó, arrogáns idióta lohasztja ezt le?

Felsóhajtott, miközben lassan, de biztosan kezdett lenyugodni. Körbenézett a teremben; az osztálytársai mind zsongtak, pezsegtek. Igen, már nem 'leendőek' voltak, hanem igaziak. Noha Narutót nem igazán akarták észrevenni. De majd valahogyan tesz róla.

- Yo! - üvöltött valaki egészen közelről a fülébe, míg hátranézett. Ijedten, kalapáló szívvel fordult vissza, hogy szembetalálja magát egy vörös csíkokkal díszített arcú, barna hajú fiúval, aki éppen felnevetett a szőke képén. 'Kiba.' Megemberelve magát ajkai halvány vigyorrá álltak össze. - Ha láttad volna a fejedet! - nevetett továbbra is a kutyatulajdonos.

- Hn - vigyorgott, tervezve, hogy visszavág, de nem jutott eszébe semmi, így végül arcát durcásan felfújta.

- Szörnyen megható volt a belépőd, majdnem elsírtam magam - törölt le egy képzeletbeli könnycseppet a szeme sarkából az előtte álló.

- De érzékeny valaki. Akárcsak egy lány! - vágott vissza, megtalálva a nyelvét. Kiba is mutatott egy grimaszt, majd valamivel komolyabbra váltott.

- Na, eddig hogy érzed magad?

- Hát... nem tudom. Jobban kezdődik, mint tavaly, de van egy pár zavaró tényező - akaratlanul is Sasukéra vezette a tekintetét, Kiba pedig bólintott.

- Tud jó fej is lenni... ritkán, de azért tud - vigyorgott, miközben kezeit zsebébe mélyesztette, felegyenesedve. - Néha... időnként...

- Inkább soha, nem? - A barna hajú felnevetett a kérdésen.

- De, néha azért igen. Csak még új vagy neki.

- Szerintem neki mindig új leszek - vigyorodott el kényszeredetten.  - Egyébként az ofőnek miért van letakarva a fél szeme? Meg a fél arca? - vonta fel a szemöldökeit, szándékosan más irányba terelve a beszélgetést.

- Ez egy 'Urban Legend'. Azt híresztelik, hogy előző életében kalóz volt, aki valahogy visszajött a túlvilágról - kuncogott vállvonogatva. Naruto nagyon 'értelmes' képet vágva bólintott.

- Kiba! Lee új felülés rekordot akar dönteni, gyere már! - kiáltott egy fehér hajú a hátul csoportosuló tömegből; ha jól emlékezett, Suigetsu volt a neve, Sasuke ex-padtársa.

- Megyek, ki nem hagynám! - röhögött fel, majd Narutóra nézett. - Egyébként Suigetsun kívül senki sem harap, nyugodtan jöhetsz te is. Viszont neki meglehetősen éles fogai vannak, szóval vigyázz vele - nevetett fel ismételten, miközben kacsintott, és pár pillanat múlva már sehol sem volt. 'Ez akkor is röhög, mikor sírni kéne.' Vállvonogatva állt fel, majd, mintha a fogát húznák, a társai felé vette az irányt. Megtartotta az egy méter távolságot, és mint békés szemlélődő, figyelte a zöld atlétaruhában felülésező fiút. Egy másik barna hajú stoppert fogott a kezében, míg egy vörös a tornázó mellett számolt. Szívesen felnevetett volna a meglehetősen aktív fiún, de egy érzés visszatartotta. Nem tartozott közéjük, csak egy idegen volt, akit eltűrnek maguk mellett. Egy láthatatlan szellem, aki meghúzódik hátul, ártatlanul. És ő ilyen nem akart lenni!

Megemberelve magát tett még pár lépést feléjük, egyre növekvő izgalommal. Végül ott állt mögöttük, és noha szíve ezerrel repesztett, mégis elégedett volt.

Az előtte álló fiú hirtelen megfordult, és neki egy pillanatra megállt az idő. A barna hajú haja egy nagy copfba volt kötve hátul, magasan, fehér bőrén a nap is megcsillant volna, arcán meglehetősen nyugodt arckifejezés ült. Vagy inkább unott? Kezeit zsebébe mélyesztette, szemeit eközben Narutónak szegezte. A szőke megremegett. 'Most vagy tipikusan bunkó lesz, vagy...'

- Yo! Naruto, ugye? - vonta fel az egyik szemöldökét, mire a szőke szívéről egy hatalmas kő esett le. Most már nem lehet semmi baj. Egy zavart mosoly kíséretében bólintott.

- Hello.

- Shikamaru vagyok - emelte felé balját, amit Naru vigyorogva fogadott el, és erősen megrázott. - Egyébként, ha azért jöttél ide, mert azt hitted, biztos valami szörnyen érdekeset fogsz látni, erről szó sincs. Csak Lee - biccentett a tornázó fiú felé - minden évszak első napján csinál egy rekordot, hogy meglássa, mennyit fejlődött három hónap alatt. Kellemetlen, de ez van - vont vállat.

- Értem - zavarát még mindig nem tudta leküzdeni, mégis feloldódott. - De ha kellemetlen, te miért nézed? - csúszott ki a kérdés a száján, melyet rögtön befogott volna, csak már késő volt. De megkönnyebbülésére a fiú elmosolyodott.

- Ez egy jó kérdés - bólintott. - Amúgy honnan jöttél? - nézett érdeklődve.

- Mm, Konoha.

- Az, az a hely, ahol csak sznobok laknak, nem? - Naruto szemei elkerekedtek.

- Ismered?

- Egy párszor már voltam ott. Meg tudom érteni, hogy miért jöttél ide - húzta szánakozó mosolyra a száját, de Naru tudta, hogy ez nem gúny.

- Igen - bólintott. - És egyre jobban örülök, hogy itt vagyok- vigyorodott el.
 

*_*_*_*



Fáradtan rogyott le az ágyára, de a mosolyt nem tudta levakarni. Ezt hívják boldog végnek? Ez a nap biztosan megérdemelné ezt a nevet, bár még nincs vége. Szinte már semmi sem ronthatja el. Csak talán valaki... hát igen, a jégherceg bármikor megjelenhet. Fogalma sem volt róla, hol lehet délután hat órakor, ha a tanóráknak nem mondható osztályfőnökik, még kettő óra előtt véget értek, és szabadok voltak azóta. De örült is, hogy  nem kellett vele találkoznia. Még... nem volt rá felkészülve.

Agyában újra végigpörögtek az aznapi események. És boldognak érezte magát. Kiba, Shikamaru... és a többiekkel is váltott pár szót. Ez alól csak a fekete hajú számított kivételnek. Ahogy látta, ő volt az osztály fekete démona, akit mindenki tisztel, és... kedvel. Nem tudta felfogni, mi lehet az oka. Viszont abban biztos volt, hogy nem fogja követni a többieket. Azt a kis félelmet, amit keltett benne, már legyőzte, egy időre. Készen állt szembenézni vele, de azért nem szívesen tette. Azt a fiút lehetetlen volt kiismerni. Talán innen a tisztelet? Mert ennyire rejtélyes? Nem akart rá gondolni. Annyi máson járhatna az esze, miért mindig a legrosszabb körül forog mindene?

Úgy döntött, nem bírja tovább az egy helyben fekvést. Gondolai csak zavarták a pihenésben; így inkább gyökerestül szüntette meg a problémát. Felpattant és előhalászta a füzetet, amibe szorgalmasan jegyzetelt.

Milyen szorgalmas vagy. Stréber.

Megrázta a fejét. Nem!

Kinyitotta az órarendjénél, amit végül Shikamarutól kért el, majd megpróbált emlékezni, hogy hova is tette a tankönyveit. Kis idő múltán a visszaemlékezés jónak bizonyult, és a kis szekrényében találta őket. Kiválogatta azt, ami holnapra szükséges a többit pedig visszasüllyesztette. A táskájába ömlesztette - természetesen nem nagysági sorrend szerint - a cuccát, és elégedetten dőlt hátra. Aztán eszébe jutottak a szárítókötélnek tűnő... izén függő ruhái, és újult erővel rohant a fürdőbe. Felkapcsolta a villanyt és örömmel vette tudomásul, hogy megszáradtak. Nagyjából összehajtogatva tette be őket a nagy szekrénybe, végül az ágyra huppant. Nem is próbálkozott meditációval... egyrészt zavargó gondolatai, másrészt pedig a nem túlzottan jó emlékek és tapasztalatok, ugyebár. De legalább megtudta, hogyha nagyon akar, tud mozdulatlan, nyugodt és csendes lenni, hiába nem volt ez rá jellemző. Hátradőlt az ágyon, kezeit feje alatt pihentette, és az elméjében lévő mozi levetítette a mai napot. Attól kezdve, hogy felkelt, egészen idáig. A halott fiú, Sasuke, Iruka... ugyanakkor Kiba, Shikamaru, az osztály. A jó és rossz egyvelege adta ki azt az összképet, amit gondolt; tele pozitív és negatív tényezőkkel. Mégis, nélkülük unalmas lett volna minden, és ha rengeteg fájdalmat is okozott egyikük-másikuk, nem lett volna ugyanaz. Ellentétek, amelyek kiegészítik egymást. 'Az Uchiha is a tökéletes ellentétem... csak ő nem kiegészít, hanem elvesz belőlem.' Már megint rá gondolt, képtelen volt megállni. Pedig milyen jó lett volna megálljt parancsolni a gondolatoknak, akár örökre... lehetetlen.

Összeszorította a fogait. Az a fiú a rémálmaiban is szerepelhetne... talán kicsit később már tényleg ott találja magát, hogy Narutónak még nyugalmi állapotban se legyen nyugta.

Ujjai megmarkoltál a lepedőt, mintha ezzel elűzhetné démonait. Lassan kezdte azt hinni, hogy skizofrén. Az előbb még azt mondogatta magának, hogy fájdalom nélkül nincs boldogság, most pedig már minden rosszat eltörölne a föld színéről. Talán tényleg beteg? Elnézve a gyerekkorát, megeshet. Évekig visszaszorította saját magát, csakhogy egy szoborban rejtőzködjön, tűrve a megaláztatást, hogy esténként kisírja magát, bízva abban, hogy ezzel a fájdalom is elmúlik. Hogy egy időre erőre kapjon, és ezt ugyanúgy elvegyék tőle. Nincs igazság.

Dühében belevert egyet a párnájába. Miért mindig a múltjánál köt ki? Miért vezet minden vissza oda, ahova nem vágyott. Konoha... ez a szó borzongással töltötte el. Gondolni sem akart rá, valahogy mégis mindig sikerült, felrúgva a fogadalmat, miszerint soha többé. Remegett, és a dühöt szegény párna bánta, ahogy újra és újra belevágta indulatait. Ahogy lepergett előtte az élete... A fiú, aki Peinre hasonlít. A hulla, aki Irukát juttatja eszébe.

Végül fáradtan rogyott le, beletemetve az arcát. Annak a boldogságnak már nyoma sem volt, amit nem régen érzett. Helyette kétségek közötti tengődés, de a bőven, dupla mennyiségben. Az első könnyek áztatták a textilt, de nem érdekelte. Minden cseppel egyre jobban ásta vissza magát a múltba. Arca vöröslött, szemei csillogtak. Minden homályosodott, ahogy egy másik világba repült, hogy újra átélje azt, ami történt vele. Eközben az eső még mindig kopogott az ablakon, bebocsájtást kérve. Kellemes háttérzaj volt, ami emlékeztette. Amikor egy ember meghal, mindig esett. Iruka halálánál is. Megállíthatatlanul. Talán minél tovább tart, annál jobb ember volt az illető... Naruto szerette volna, hogy ő is olyan ember legyen, mint Iruka. Mert mindenkinek, akinek eszébe jutott, mosoly jelent meg az arcán, könny a szemeiben. És örömmel vegyített bú lengte körül a levegőt. Senki se értette, hogy a férfi miért fogadta örökbe a szőke fiút. Talán mert kedvessége örök volt, és kivételes.

Elapadt könnye újra folyni kezdett, ahogy a férfi beúszott az elméjébe. Mégis, mintha hallotta volna, ahogy azokat a szavakat suttogja: semmi baj. Érezte az ölelő karokat, apja illatát. Légzése egyre nyugodtabbá és lassabbá vált, végül karjára támaszkodva felült. Íriszeiből kitörölte az árulkodó nyomokat, tekintetét az ablakra szegezte. Most semmi másra sem vágyott, mint érezni a simogatást. Hosszú ideje az egyetlen dolog, ami hozzáért, a csapadék volt. Imbolyogva felállt, és az elválasztó üvegfalhoz sétált. Úgy tekintett rá, mint valami rácsra, ami akadályozza. Megfogta a kilincset és lenyomva tárult szemei elé az a világ, amit eddig nem érintetett, nem érezhetett. Kezeit kiemelte, mintha ezzel valami különleges dologhoz érhetne. Mintha ez megtisztítaná minden rossztól.

Felült a párkányra, egyik lábát kinyújtva, míg a másikra támaszkodva gyönyörködött. Mindenben. Ahogy a víz egyesült a földdel, ahogy a felhők öntötték magukból azt, amire a földnek szüksége volt. Még a természet is jobban törődik másokkal, mint az emberek?  Ujjai kint voltak az ablakban, és úgy itta magába a látványt, mintha először és utoljára érinthetné azt. Kezei remegtek, légzése egészen halk volt... talán tudata alatt, nem akarta megzavarni a csepegést. Fogai összekoccantak a hidegtől, de nem érezte. Már régen nem itt járt. Remegett, és melege volt egyszerre, haját fújta a szél, miközben az egész helyiséget betöltötte, megszüntetve a meleget. Átmosva a hangulatot, valamilyen frissességet, új kezdetet biztosítva. Újjászületett a szoba.

Vizes kezeivel végigsimított égő arcán, és felsóhajtott a hűvösségtől; jól eset neki. Mintha ezzel tisztább lett volna, és szomorúságtól mentes. Mintha ő is újjászülethetett volna.

Már nem igazán értette meg magát. Hogy most mi baja van. Hiszen boldognak kéne lennie, nem? Akkor miért? Legbelül nagyon jó tudta. Még nem szakadt el teljesen, és egy kötelék odakötötte ahhoz a helyhez. Már a nevére sem akart időt pazarolni. És remélte, hogy idővel ez a kötelék magától elszakad, amikor egy új jön létre. Itt. Tényleg csak ebben reménykedhetett.

Nagyot csapódott mögötte az ajtó, amikor kitört. Nem bírta tovább ezt a bezártságot. A láncokat, karmokat maga körül. Csak kint, a természetben mozgott otthonosan. És ő most egy ölelő otthonra vágyott, de igazán. Az idő csak pörgött, ő pedig versenyt futott vele, reménykedve, hogy legyőzheti. Sokan fordultak utána, mások elég furcsán néztek rá, de őt nem érdekelte. Csak kijutni... ez lebegett a szeme előtt. Nem is volt teljesen magánál, lelke magasan szállt a felhők felett, csak teste volt a bizonyítéka, hogy ő egy földi halandó. Ember.

Kezeivel lenyomta a kilincset, hogy pár pillanaton belül a szél megcsapja. Sóhajtva lépett ki. Igen, erre vágyott. Pontosan erre. Becsukta maga mögött az ajtót, hogy még csak véletlenül se érintkezhessen a két külön világ. Nem, nem engedheti be a rosszat oda, ahol még béke van. Lassan meg fog szűnni, az emberek kapzsisága miatt. Ki akarta élvezni, hogy egyelőre  védik és óvják azt, ami megmaradt, és bizonyítja, hogy ami most szürke és unalmas, az régen zöld volt és üde.

Ruhája egyre jobban átázott, szőke tincsei vizesen tapadtak a homlokára, de őt nem érdekelte volna az sem, ha most megfázik. Megérte. Ezért minden megérte. Felfedezetlen ösvényeket, új utakat járt végig, újra és újra. A béke megszállta, szinte érezte a selymes anyagot a lelke körül. A finom balzsamot, melyet belé masszírozott a hideg folyadék. Újra felsóhajtott. Milyen szép is ez az illúzió... mint egy álom. De az álmoknak mindig végük van... ő ezt nem akarta! Ez a valóság! Nem tűnhet el! Nem hagyhatja őt itt ez a világ, amit egyedül csak ő ismer!

Tovább ment, egyre nagyobb dühvel. De kire is haragszik pontosan? Maga sem tudta megmondani. Csak ment, valahova. El. A gondolatai visszatértek, és mintha újra képes lett volna érezni a maga körül levőket. A hűvösséget, a hideg vizet, a szelet. Visszatért? De hova? Abban biztos volt, hogy visszavágyik oda, ahonnan jött, noha nem tudta, hol van az a hely. És ez szomorúvá tette.

Újra ott állt, a sziklánál. Előtte a mélység, és a fények, melyek a kilométerekre levő várostól egészen idáig eljutottak. Gyönyörű volt. Szerette volna megvárni az estét, hogy láthassa, milyen akkor, de józan esze figyelmeztette, hogy ez a kaland kezd veszélyessé válni egészségi állapotára nézve. 'Még egy kicsit...' Leült a nedves sziklára, majd óvatosan hátradőlt. Hátát nyomta a hideg kő, teste megborzongott, de ez mind mellékes volt ahhoz képest, amit érzett. Az ég könnyei úsztak le az arcán; mintha a sajátjai lettek volna. De ezek nem jártak fájdalommal.

Földöntúli nyugodtság járta át bensőjét. A köd mindent átölelt, alig adva helyet érzékeinek, így semmire sem támaszkodhatott. De nem is akart. Csak itt maradni, ülni, és érezni. Mást nem kívánt.

Kék szemei kíváncsian cikáztak egyik pontról a másikra, keresve a kék eget, de csak titokzatos szürke függönyt látott, ami eltakarta, rejtette. A Nap pár sugara mégis áthatolt, árnyakat festve az unalmasnak tűnő szépségre. Ezek vadul cikáztak, a világ minden pontjára eljutva, akár a hírnökök. Naruto ebben a pillanatban szívesen megkérdezte volna őket: hova mennek és miért. Azonban, ez egy olyan természeti csoda volt, amit ő sosem fog megérteni.

Sóhaja látható volt hidegben, és egyre jobban remegett. Biztossá vált számára, hogy ebből megfázás lesz, mégsem tudta zavarni. Ha már elkésett, akkor ez a kis idő mindegy. Tudta, hogy őrült, de nem törődött vele. Ő így érezte jól magát. Szemeit lehunyta, miközben a cseppek mosták napbarnított arcát, mint megannyi kis jel, amit fentről küldtek. Egymás után... de lassan abbamaradt. Kíváncsian nyitotta fel íriszeit. Az eget beragyogták a csillagok, a sötétkék vászon mindent beborított. Nyoma sem volt fekete fellegeknek, és csak a vizes talaj bizonyította, hogy ami történt, valós és igazi. 'Vége...' Óvatosan felült, miközben mindvégig az eget kémlelte. Nem tudott betelni a látvánnyal, ahogy egy ponton egyesült a Föld nevű bolygóval, és elhagyva a határt, vászonnal takarja be valami elől. Talán egy másik, egy még rosszabb világ van mögötte. Mint egy védőfal, amit sem érinteni, sem nélkülözni nem lehet. 'Gyönyörű...'

- Dobe.

Pupillái kikerekedtek, légzése egy pillanatra alábbhagyott, a teste automatikusan megremegett és megdermedt. Biztos, hogy jól hallotta, és nem csak egy újabb rémkép? Nem volt benne biztos. De most nagyon nem hiányzott az a fekete szempár, amivel ölni is lehetne. Mert bárhol felismerte volna azt a gúnyt, ami a hangból áradt. Ennek ellenére, valami mégis arra késztette, hogy megforduljon.

A fiú ott állt a fák között. Haját mintha megtépázta volna a szél, szemei üresen kongtak a semmiben. Ruhái ázottan takarták a testet, ami mintha kissé remegett volna. Ajkai enyhén lilák voltak a hidegtől, de arca mégis kifejezéstelen maradt és semmitmondó. 'Nem érez semmit?' Farkasszemet nézett vele; talán a halállal. Csak a szél törte meg a néma párbajt, megrezegtetve a faleveleket, eljutva mindenhova. Egy kérdés tolongott megsokszorozódva elméjében.

- Mióta vagy itt? - a másik felhümmögött, egy halvány, és gúnyos mosolyt adva ajándékként.

- Egész végig itt voltam. Csak te nem vettél észre.

Ajkai enyhén nyitva maradtak, szemeivel értetlenül bámulta a fekete démont. 'Egész... végig?' Hogy nem vette észre, hogy itt van? És egyáltalán, miért maradt? Miért nem ment el? De ami a legjobban érdekelte, hogy saját magának van-e hozzá valamilyen köze. Belül akarta, hogy legyen. Mintha ezzel közelebb elkerülhetett volna ahhoz a rideg szívhez... Ijedten fékezte vissza gondolatait. Miért is akar ő egy élőhalotthoz közelebb kerülni, aki mellesleg 'ellenség' is? 'Mert magamat látom benne.'

- Miért?

- Miért érdekel? - vonta fel az egyik szemöldökét kihívóan. Próbált a kérdésre összpontosítani, szembenézve az ördöggel, de a szavak csak nehezen találták meg az ajkait.

- Mert ha az eső ellenére kint maradtál, legalább annyira vagy idióta, mint én. Nem igaz? - válaszolt fél mosollyal az arcán.

- Te utolérhetetlen vagy. De én pont az eső miatt maradtam kint, ha ennyire kíváncsi vagy.

- ... akkor tényleg akkora idióta vagy, mint én - mosolyodott el kivillanó fogakkal.

- És te miért maradtál kint? - nyomta meg a 'te' szót.

- Ha nekem nincs közöm ahhoz, hogy megtudjam a neved, akkor neked sem ehhez.

- Lebecsültem a memóriádat. Habár stréber vagy, így gondolhattam volna.

Naruto megforgatta szemeit, felidézve a padban történt esetet. Magában elnyomott egy káromkodást, kezei ökölbe szorultak.

- Ideges vagy? - hallotta újra a kárörvendő hangot, mire felkapta a fejét. A fekete már csak pár méterről nézett le rá. 'Hogy lehet valaki ilyen gyors?' Ő is talpra vergődött, így a kövön állt, de még ezzel együtt is egyezett a magasságuk.

- Nem érné meg - húzta össze látószervét.

- Mégis ideges vagy. Nem igaz? Csak nem miattam? - kérdezett unott, és egyben ördögi ábrázattal.

- Összezárnálak magaddal, hogy megtudd, mennyire mész mások idegeire. Habár kétlem, hogy téged fel lehet húzni... vagy mégis?

- Majd rájössz. Maki - kuncogott fel. Ha nem lett volna messze, a szőke biztosan behúzott volna neki egyet, de így csak egy vicsorra tellett tőle. 'Sasuke... sas! Nem, ez nem elég jó... Uchiha... Megvan!'

- Csivava - vágott vissza egy gúnyos mosoly keretében, várva a reakciót.

- Szörnyen találékony vagy - válaszolt, nem éppen olyan dühösen, ahogy azt Naruto szerette volna. Sötéten pillantott rá, tervezgetve, hogy leüti, de valahol tudta, hogy nincsenek teljesen egy súlycsoportban; így sajnos egyelőre ezt az ötletet hanyagolta, és más után kutakodott. Végül megállapodott a jól beváltnál:

- Teme.

- Dobe - jött a felelet, miközben egymás szemeibe meredtek. Pillanatok teltek el így, szótlanul, majd percek lettek. A csend körüllengte a viadalt, ahol az erősebb győz. A gondolatok vadul cikáztak, versengve az elme tulajdonosának meggyőzéséért.

- Mi bajod van velem? - csúszott ki a szőke ajkain ez a mondat, melyet rögtön vissza is szívott volna; de késő volt már hozzá. Láthatóan a fekete is meglepődött a kérdésen, de hamar rendezte arcvonásait.

- Mire célzol?

- Mondjuk, hogy miért kell mindenért megszólnod. Vagy, hogy miért nem tűrsz meg magad mellett! - 'Ha megtűrnélek, már halott lennél, Naruto.' A fekete elmosolyodott. Miért is? Mert jó a vércsoportja, vagy, mert jól lehet szórakozni vele? Maga sem tudta eldönteni. Végül felkuncogott, válaszként.

- Vicces, hogy te akartál megtörni. Idióta.

Látta, ahogy a másik beharapja ajkait, szemei szűkülnek. Valószínűleg már most megutáltatta a helyet.

Ez volt a célja, nem? Világossá vált számára, még ott, az osztályteremben. Ami nem erősít, az gyengít. És ő erősen gyengített. Így el kellett tenni láb alól. Bármilyen módon. Így jutott eszébe; ha nem ölheti meg, akkor eléri, hogy elmenjen innen. Még sosem, vagy csak nagyon néha érezte magát ilyen ridegnek, mint most, vele. De muszáj volt. Igazából, még mindig szimpatikus volt neki a fiú. A szemei, a mosolya... elárulták, hogy más, mint a legtöbb ember. Ugyanakkor a kitörések, a tekintetek, amiket mutatott... Skizofrén lenne?

'Próbálj meg vele egy kicsit kedvesebb lenni. Szerintem kedvelnéd.'

Kiba. Mindig is védelmezte az embereket, ez nem változott. Mint mindent, így azt is tudta, hogy milyen ember az alany. És akire azt mondta, hogy jó, az, az is volt. És amikor ezt négyszemközt elmondta neki, legszívesebben közölte volna, hogy ez már megtörtént... mégis hallgatott.

Az életben jó, hogy bármi megtörténhet, és rossz, hogy meg is történik. Hogy a legjobb embereknek szánják a legrosszabb sorsot. Naruto egy volt közülük. Csak utólag jött rá, mi volt az a csillogás a fiú szemeiben, miközben bemutatkozott.

A 'szörnyeteg' becenevet már megszoktam, ha akartok, nyugodtan nevezzetek így.

Fájdalom.

Amikor legutóbb tettem meg, magában mindenki eltemetett.

Félelem.

És szeretnék itt végre boldog lenni.

Remény.

Csak annyit kérek, hogy ismerjétek el, én is ember vagyok, és érzek. Köszönöm.

Szeretetéhség.

Magára ismert a fiúban. Az a tekintet, az a szomorúság, amit néha mutatott. Egész nap figyelte. A viselkedését a szeme sarkából látta. Ahogy másokkal beszélgetett, egyre hangosabban és vidámabban. Amikor odajött megnézni Lee rekordját, félénken, távol állva. Akkor mondott magában egy köszönetet Shikamarunak, aki nem hagyta, hogy egyedül érezze magát. De a francba is, miért törődik vele?

'Mert magamat látom benne.'

Felnézett. A fiú még mindig a sziklán állt, és őt nézte, hangtalanul. Mennyi idő telhetett el a legutóbbi gúnyolás óta? Nem tudta volna megmondani. Felszegte a fejét, és közelebb sétált, így kevesebb, mint egy méter választotta el őket egymástól.

Most még a vonzódást is sikerült elnyomnia magában, mélyre. Nem akarta, hogy ebben a pillanatban feltörjön, így magában lelakatolta, pár perc erejéig, hogy a mondataira összpontosíthasson.

- Ha nem akarsz megszökni... - sétált még közelebb, fellépve a sziklára. Naruto láthatóan hátrahőkölt. Félelem? Talán igen. Meg akarta nyugtatni, hogy kivételesen nem a gúny beszél belőle. Még tett pár lépést, majd elkanyarodva elment mellette, miközben szinte súgta a szavakat, egy mosoly kíséretében. Nem sok olyan alkalom volt életében, mikor szívéből tette ezt; talán csak gyermekkorában. Most mégis, automatikusan csúszott fel az ajkaira.

- ... akkor szokj meg. Mert én ilyen vagyok. Mindenkivel.

A szőkében bennrekedt a levegő, miközben a fekete már a háta mögött volt, és leült a szikla másik szélére, nem nézve fel. Tekintetével követte a fekete hajú fiút, és hirtelen akkora öröm járta végig az ereit, amit nem tudott volna megfogalmazni. Talán mert értette a hang mögött lévő jelentést? Azt a búgást, ami annyira máshogyan hangzott, mint egyébként szokott? Esetleg a mosoly volt az oka, amit tisztán és kivehetően látott ajkai szegletében? Maga sem tudta. De a vigyor megjelent a képén, rejthetetlenül.

Halkan súgta a szélbe: köszönöm! Tudta, hogy a másik nem hallja, és ő nem is akarta. Egy nagy sóhaj után, elindult. El innen, és most nem a másik személy miatt. Csak furcsa lett volna, ha ott álldogál némán, és már amúgy is fázott. Lépteit lehetett halkan hallani a gallyak között, ahogy recsegve törtek szét, pillanatokon belül.

A fekete, megbizonyosodva róla, hogy a szőke elment, felsóhajtott. Ahogy a távolság csökkent, egyre inkább felhagyott vad szívdobogása, száguldó vére. Elmosolyodott; újra. Ez már csak arcmimika volt, de odavalónak érezte. Mert hallotta azt a szót, nagyon is.

- Szívesen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés