"Gratulálok, sikerült már első nap lebetegedned." Teste remegett, még ha melegbe is öltözött, és körülölelte magát a takaróval. Néha egy-egy köhögést, vagy tüsszögést is megejtett, és egy nagy zsebkendőcsomag tornyosult maga mellett. Sosem volt beteg típus, de elismerte, hogy enyhén szólva túlzásba vitte; és még szépen fogalmaztam. Fogalma sem volt már, mi késztette ilyen őrültségre... mintha kikapcsolt volna minden körülötte, és követte volna az akaratát, mint valami fényt a sötétben. Milyen ironikusan hasonlította össze az életét a sötéttel, a boldog lényét a fénnyel. Nagyon passzolt egymáshoz. Viszont már most úgy érezte, mintha a fekete egy leheletnyivel világosabbá változott volna. Csak egy kicsivel, mégis jelentősen. És ahol valami elkezdődik, az általában be is fejeződik. Remélte, hogy az élete végén elmondhatja majd: ez egy 'happy end' volt.

Didergése ellenére, el kellett mosolyodnia. Nem tudta az okát, egyszerűen... örült. Kiélesedtek a mai események... és Sasuke is. Az a hangsúly, amivel az utolsó szavakat ejtette, biztató volt. A jelentését pedig úgy értelmezte: nem vagy kivétel semmilyen tekintetben, egy idővel olyanná válsz, mint a többiek számomra. Erre a gondolatra felcsillant a szeme: van remény? Még sincs elátkozva?

Visszaemlékezve, kicsit kezdett megijedni önmagától. Sőt, az nem is ő volt. Aki magán kívül futott az erdőben a vér elől... aztán aki az esőben lépdelt, nem foglalkozva semmivel. Mintha kikapcsolt volna az öntudata, és tudatlanul rángatta volna magát valahova. Talán ezt hívják sokknak? Mert ha igen, akkor nem ezek voltak az elsők; csak akkor még nem foglalkozott velük.

Felsóhajtva dőlt el az ágyon. Összehúzta maga körül a textilt, és lehunyta a szemeit. Úgy gondolta, ma már mindenből elege van, ki akar kacsolódni. Édes sötétség... néha nagyon hiányzott. Valami ilyesmit érzett kint, nemrég is. Csak azt intenzívebben és erősebben.

Fáradtan masszírozta a halántékát, noha egyáltalán nem fájt. Egy irritáló hullám szaladt végig torkán, így kezeit szájára tapasztva köhögött fel. Végezve visszacsuklott az ágyra, majd az a végtelen kékség, ami abban a két gömbben lakozott, a plafonra meredt. Tiszta, szép, unalmas. Így jellemezte azt az egy képből álló tévét, melynek a pixelei mind egyszínűek voltak. Nem közvetítettek semmit, és ettől csak még inkább vonzották a tekintetet. Talán mert szokatlan ez a fajta letisztultság? Ki tudja.

Nem volt ereje felkelni, és lekapcsolni a villanyt. Jobban meggondolva, ma már semmihez sem érzett erőt. Örült, hogy mindent előkészített délután, mert noha még csak nyolc múlt, az agya teljesen leszívott állapotba került. És ezt annyira már nem is sajnálta. Jó volt nézni a semmit, egybeolvadni vele. Egy idő után mégis megunta, és nagy nehezen, de sikeresnek minősülően kihalászta a laptopját a táskájából. Emlékezett, mennyit dolgozott pluszban érte, hányszor ért haza éjfél után, és mennyiszer könyörgött az eladóknak, hogy őt, a szégyent hajlandóak legyenek felvenni, hogy meg tudja. És hogy az emberek tőle már nem is akarták elfogadni. De ő csak tűrt... és megérte. Nagyon vigyázott a gépezetre, és ahányszor a kezébe került, mindig aggódóan simított végig rajta. Talán őrült tettek voltak ezek, de mégis szükségesnek érezte őket. Mint valami bizonyíték, hogy megtörtént. És hogy egyszer minden valóra válik, csak hinni kell benne.

A gép hanggal jelezte, hogy kész van, és ő rögtön rávetette magát. A kis asztalra helyezte, hogy az egeret is tudja hozzá használni, majd az internet ikonjára kattintott. Türelmetlenül dobolt az ujjával, várva, hogy betöltődjön - sosem a tűrőképességéről volt híres. Mikor megjelent a böngésző ikonja, villámsebességgel nyitotta meg a levelezőprogramját. Tudta, érezte, hogy úgy sem jött neki levél, mégis megszokásból végezte a megszokott kattintásokat. Közben beindította a YouTube-ot, azon belül a Linkin Park Leave Out All The Rest című számát. Valahogy a hangulatához passzolónak hatott a dalszöveg. Mintha a saját gondolataival írták volna meg, mely az élete alapján készült.

Unottan futotta végig a spamokat, melyeket a postaládájában talált. Nem is számíthatott másra. Megszokott dolog volt számára, hogy senkit sem érdekelt. Mostanra a városnak is feltűnhetett, hogy nincs köztük. Talán még ünnepséget is rendeztek; kinézte belőlük.

Szemei fent akadtak, ahogy egy ismeretlen feladótól származó levélen találta a tekintetét. Még az e-mailcíme sem volt ismerős. Egy pillanatra gondolkodott azon, hogy megnyissa-e, de győzött az az érv, hogy olyan kevés nem spamnak minősülő levele jön, élvezze ki.

Ajkai kiszáradtak, míg a sorokat olvasta, szemöldökei összehúzódtak, és gyorsabban kezdte el kapkodni a levegőt, mintha megfulladna a tehertől. Szemei már nedvesedtek, de makacsul tartotta magát ahhoz, hogy nem fog sírni. "Honnan szerezték meg a címem?" Kezei ökölbe szorultak, gyomrával párhuzamosan, míg a fájdalomhullámok szétáradtak testében. Szabályosan remegett, majd feje lecsuklott a párnára. Nem zokogott, nem üvöltött a kíntól. Tejesen nyugodtan feküdt, elgondolkozva azon, hogy érdemes-e még élni vagy jobb lenne, ha meghalna. Ha itt hagyná ezt a siralmat. A saját életét, hogy egy újat kezdhessen. Ezt a poklot, hogy egy újba térhessen. Elfelejthesse, ami történt. A rettegést... a fájdalmat, amit átélt.

Elszántan állt két lábra, szemei üresen vibráltak. Mintha minden elhalt volna. Csak ő és a cél. Egyenes gerinccel, kihúzva magát indult meg, de egy pillanatra megtorpant. Visszafordult, majd az ágyra rángatva táskáját, kihúzott belőle valamit. Finoman magához ölelte, miközben azt suttogta: Iruka. Ezt a macit még tőle kapta. Talán ettől majd felismeri őt a férfi a túlvilágon. Oda tartott éppen, de kellett valami, amibe kapaszkodhatott, ami támaszt nyújtott. Megsimította a puha szőrt, beszívta az illatát. Még mindig nem szűnt meg... tisztán érezte. Betöltötte az orrát, és ettől csak még jobban szorította. Egy óvatlan könnycsepp kicsordult a szemeiből, de nem foglalkozott vele. Beharapva az ajkait nyúlt mélyebbre a bőröndben, miközben belül üvöltött. Visszhangként tükröződött az üvöltés: ne! Nem érdekelte. Már semmi sem. Túl akart lenni rajta.

Megtalálva egy hideg fémtárgyat húzott ki. Kicsomagolta a védő fóliából, majd élét kezdte tesztelni. Hegyes volt és gyors. Pont, ahogy akarta.

Az acélban látta saját magát. A máskor barna, de most sápadt arcot. A vörös szemeket, melyek üresen olvadnak bele az arcba, holott mindig felhívták magukra a figyelmet. Beletörődés? Talán az volt. Összeszorította a fogait. Még mindig ölelte a plüsst, miközben leült az ágyra. Tekintetével tüzelte a még megnyitott ablakot, ahol az az e-mail virított. Hányingert kapott tőle... és saját magától is. Látta, hogy mennyire szerencsétlen és haszontalan. Egy semmirekellő. Egy söpredék. Az ilyeneket el kell törölni. Maradéktalanul.

Nagyot szorított a játék mackón. "Mindjárt jövök, Oto-san." Ajkait beharapta, majd egy hatalmas levegőt vett. Remélhetőleg az utolsót. Nem bírt volna ki már többet a tüdeje. Vagy inkább nem akarta, hogy bírjon. Felemelte a pengét. 'Viszlát.' Üresen tekintett rá, túlvilági őrült vigyorra húzva a száját.

"Letörölheted magad a térképről, akkor is tudjuk, hol vagy."

"A túlvilágon már nem találhattok meg!"

"Nem tudsz elmenekülni. Előlünk nem."

"Ha ez az egyetlen módja, megteszem."

"Nem sokára találkozunk."

"Már sohasem. Még ha nem is a Mennybe, a Pokolba biztosan nem kerülök."

"Várj ránk."

"Inkább meghalok."
 

*_*_*_*

Elvesztette az időérzéket, ahogy ott ült. Belefeledkezett a gondolataiba, belefeledkezett mindenbe. Csak ő volt és a táj. Beleolvadt és a részévé vált úgy, hogy észre sem vette, de nem is akarta. Akkor megint kiszakadt volna onnan, visszaszerezve öntudatát. Lenyúlva maga mellett tépkedte a füvet, hosszú sápadt ujja megszorították őket, akaratlanul is. Valamiért nyugtalanul volt, maga sem tudta, miért. Csak egyszerűen az elméjébe költözött az a gondolat, hogy valami baj van. Nem tudta, hogy kivel és mi, mégis. Megrázta a fejét, saját gondolatait kiűzve. "Hülyeség." Teljes mértékben.

Az aggodalom valahogy mégsem hagyta nyugodni. Félreértés ne essék, nem másokat féltett... csak utálta a félelmet. Nem volt hozzászokva, mert általában ő volt az, akitől féltek. Fordított esettel csak párszor találkozott egész életében. És akkor is maradandó sérüléseket okozott. A lelkében. Ha csak a testén, az túl könnyű lett volna. Nem, az emlékek maradnak és el sem lehet őket küldeni. Ezt már tudta. Volt alkalma megtapasztalni. A szülei halálakor... azzal a tudattal feküdt le és aludt el, hogy már nem érdemes az életre. Hogy senkinek sem fontos, ki is ő, mit tesz. Nem szóltak többé bele a dolgaiba. És ez fájt neki. Inkább ordítoztak volna vele, mint hogy egyedül legyen.

- Mostanában elég figyelmetlen vagy, nem gondolod? - hallotta meg a háta mögött a meleg hangot, amit bárhonnan felismert volna. Kivételesen nem gúny áradt belőle, hanem inkább aggodalom. Maga elé meredve várta, hogy bátyja leüljön mellé, és csak akkor nézett rá. Nem volt ereje megajándékozni egy 'hagyj békén' pillantással, így csak várakozóan tekintett rá. Látva azonban, hogy Itachi ugyanilyen tekintettel válaszol, visszafordult.

- Csak gondolkodtam - fejezte ki pár szóval, noha lelkében még mindig el nem múló vihar kavargott.

- Azt látom. De előtte azért átöltözhettél volna - célzott a vizes ruháira, amik eddig teljesen elkerülték a figyelmét, viszont most, hogy újra érezte, megborzongott.

- Mit akarsz? - nézett rá mogorván, és ekkor mintha Itachi megnyugodott volna. Újra úgy viselkedik, mint általában.

- Nem érdeklődhetek az öcsém felől? - kuncogott, majd látva Sasuke elsötétülő szemeit, kötelességének érezte még inkább idegesíteni. A terv már meg is született, és egy egyszerű mozdulattal közelebb húzta magához a remegő fiút, majd átölelte. Öccse felkapta rá fekete szemeit, amelyek egy pillanatra dühvel teltek meg, de végül hagyta. Különös módon jól esett neki a meleg ölelés; és nem csak azért, mert így nem fázott annyira. Csak régen érezte ilyen közül magához Itachit. És valamiért szinte hiányzott neki. Fejét automatikusan hajtott bátyja mellkasára, amin a másik Uchiha nem kicsit lepődött meg, de gúnyos vigyora mosollyá változott. Azon kevesek közé tartozott, akik még tudtak mosolyogni. Még voltak érzéseik, annak ellenére, hogy a család címerét, a legyezőt viselték.

- Máskor minimum lelöktél volna a szakadékba - görbültek felfelé ajkai, miközben gyengéden simogatni kezdte öccse vállait, ezzel életet lehelve beléjük. Teljesen átfagytak már. Sasuke, akarata ellenére, de lehunyta szemeit, és belesimult a másik védő ölelésébe. Fogalma sem volt, mi van vele, de mégis jól érezte magát így. Talán hiányzott neki Itachi. Talán egy kicsit... ha nagyon őszinte akart lenni. Jó érzés volt őt ölelni.

- Ezt most is megtehetem. - Természetesen nem hagyhatta, hogy bátyja örüljön, érezve a győzelmet. Kizárt volt.

- De nem teszed.

- Csak szeretném - mosolyodott el halványan. Bátyja ki tudta belőle hozni ezt. Sosem álltak túl távol egymástól, és ha pillanatnyilag mégis, ő akkor is el tudta érni, hogy megnyugodjon. Nem értette ezt a kettősséget; irritáló, de valahogy muszáj szeretni.

- De nem menne.

- Nehezedre esne befogni? - villantak meg szemei immár morcosan, és büszkesége nem hagyta, hogy elviselje ezt a közelséget, így kiemelve nyakából bátyja karját távolabb helyezkedett el. Itachi felkuncogott öccse makacsságán, és nem hagyta magát. Egy hosszú mozdulattal megint elérte a kisebbiket, aki bár igyekezett lecsapni a kezeit, sikertelenül ellenkezett, és másodperceken belül ugyanott találta magát; bátyja védő falai között.

- Az idősebbnek meg kell adni a tiszteletet. Nem gondolod? - vigyorgott a nagyobbik gúnyosan és kajánul, csillogó szemekkel, miközben erősített a szorításán.

- Nem, nem gondolom - ellenkezett, eredménytelenül ficeregve. - Engedj már el!

- Nem - mosolygott szemtelenül, majd kezét egy óvatlan pillanatban becsúsztatta öccse pólója alá. Az már éppen rápirított volna, amikor megérezte az irritáló csiklandozást a hasa tájékán. Nem sok kellett, hogy felröhögjön, de tartotta magát, miközben teste meg-megrángott. Bár Itachi nem élte ugyanazt át, mint ő, egyfolytában nevetett, idegesítően megfeledkezve magáról. És arról is, hogy Uchiha, akinek az ilyen tilos. De Ita sosem tartotta be a szabályokat...

Sasuke összeszorította a szemeit, és beharapta ajkait, miközben vadul ellenkezett a csikiző kezekkel; de ez egy olyan csatának bizonyult, ahol ő nem győzhetett.

- Eressz! - vergődött továbbra is, de kiáltása közben elcsuklott a hangja, és mire fékezhette volna, már felnevetett. Bátyja szemei elégedetten csillantak, azonban ez még nem volt neki. Továbbra sem hagyta abba, látván, hogy öccse egyre inkább elszabadul. "Kitört." Kitört abból a jégpáncélból, melyben életét élte. Végre nem azt a szobrot látta maga előtt, hanem az eleven kisfiút, aki csillogó, megfejthetetlen, mégis tiszta szemekkel kérte, hogy játszanak együtt. Itachi csak akkor értette meg igazán szavainak súlyát, mikor már felnőttek. Nem lehetett valós gyermekkoruk. Szülők nélkül... Egy pillanatra megrándult. Ahányszor eszébe jutott az emlék, sírhatnékja támadt. Hiszen ő tehet mindenről!

Arra eszmélt fel, hogy fordult a kocka. Tekintete találkozott a kisebbik mindenre elszánt arcával, izgatott szemeivel... mosolyával. Amit már csak nagyon ritkán láthatott tőle. Nem az volt, aki régen, és ez mélységesen elszomorította a nagyobbikat. De végtére is ő tehet róla!

Kikerekedett gömbjeivel figyelte, ahogy Sasuke a pulóvere alá csúsztatja sápadt ujjait, majd akár a villámok, cikázni kezd velük testén. Ez a felszabadultság mosolyt csalt az arcára. "De régen láthattam már ezt az énjét." Együtt nevettek fel, és ő csak megjátszotta, hogy ellenkezik, valójában élvezte. Ahányszor ránézett a másikra, édes melegség járta át. Jó volt így látni őt.

Már mindketten fáradni kezdtek, és ezt kihasználva elkapta a másik kezeit, majd magához rántva ölelte át a már felmelegedett testet. A mosoly még mindig ajkain ült, és a taréjos hajún is valami olyasmi helyezkedett el. Kérdő tekintettel kereste a rangidősét, aki azonban lehunyta szemeit. Teljes erejéből átölelte őt, kiélvezve a pillanatot, amíg a kisebbik még nem kezdte felfogni, hogy kilépett saját magának kreált börtönéből. Nagyot dobbant a szíve, ahogy testvére viszonozta az ölelést. Még jobban magához húzta, és el sem akarta engedni. Soha többé.

Sasuke nem tudta, mi történik vele. Egyszerűen csak boldognak érezte magát. Felszabadultnak, akit megfosztottak a láncaitól, és kiengedték a börtönéből. Szabad volt. Bátyját már régen érezte ennyire közel magához. Mintha újra kicsik lettek volna mind a ketten. És így is akart maradni. Még jó sokáig. Érezni a nagyobbikat maga körül, belesimulni az ölelésébe, és tudni, hogy vigyáznak rá. Mindennel felért.

- Biztos, hogy te az én öcsém vagy? - törte meg a törékeny csendet végül Itachi. Megrepedt, és érezte, hogy a pillanat egyre inkább darabjaira esik, ők pedig nem tehetnek semmit. Kapaszkodott, de a kötél elszakadt, a föld megrepedt. És ők egyre inkább távolodtak el tisztes távolságba, ahonnan nem érhetik el egymást.

- Nem vagyok biztos benne - támaszkodott kezeire, majd végül leült a másik mellé. A táj észrevétlenül sötétbe borult és elrejtőzött előlük, de a csillagok bizonyították, hogy ettől még van. Szép látvány volt, és tiszta, mint a kristály. Érzékelte, hogy Itachi is felült, de nem nézett rá. Anélkül is pontosan látta a szeme sarkából, bátyja halvány mosolyát. És ez melegséggel töltötte el. Itachi kétségkívül naiv volt, és hitt abban, hogy az emberek megváltozhatnak. De ez szinte megegyezett a lehetetlennel.

Fény villant elméjében. Talán Itachi végig azért csinálta mindezt, hogy feloldódjon. Hogy felejtsen? Mert hirtelen mintha minden tehertől megszabadult volna. Fokozatosan érezte a valóságot, de még nem olyan intenzíven és erősen, mint mindig. Ebben a pillanatban, nagyon hálás volt a bátyjának.

- Lassan ideje lefeküdni. Sasuke. - Itachi szavai a szívét melengették, bár senkinek sem ismerte volna be. Az a lágy hangsúly, amivel a nevét kiejtette... Nem hiába volt az idősebb az első az életében. Senki más nem tudta pótolni, noha előbb halt volna meg, mint hogy kimondja.

Hallotta, ahogy a léptek egyre távolibbak lesznek. Úgy érezte, mondania kell még valamit. Bármit, csak ne csendben váljanak el. Most egyszerűen nem akarta. Még mindig a két illúzió; a valóság és a szabadság között lebegett, nem elérve az eredetit, ami néha annyira tudott fájni. Talán ha kitisztul majd a feje, bánni fogja gyengeségét, de az majd később lesz. És remélte is, hogy később lesz.

- Köszönöm. Nii-san - súgta úgy, hogy biztos legyen benne, a másik meghallotta. Szinte látta maga előtt bátyja mosolygó arcát, és finom hümmögését. Elmosolyodott, miközben végig eltaszította magától az elmúlt perceket, és a vigyor lefagyott az arcáról. Újra önmaga volt.

Megbűvölve nézte a tengerhez hasonlatos égboltot, melyben a csillagok voltak a halak, a Hold pedig megvilágította a verdeső hullámokat; a szelet. Szívesen elmerült volna ebben a tündöklő hűvösségben. Leugrott volna szikráról, hogy érezhesse arcán a habokat. Megfulladt volna, ha elmerülhetne itt. Feladná az életét, ha újra önmaga lehetne. Boldog, mint nem régen. És mint az előtt a nap előtt, hogy a szüleik eltávoztak.. De az ember bármennyire is akarhat valamit, legbelül tudja, hogy lehetetlen. Egy álom, amelyből nem lehet valóság.

Felsóhajtott, látta saját lélegzetvételét. Teste remegett, de nem foglalkozott vele. Sosem volt még beteg, vámpírként ez is lehetetlen. Nem tudta, milyen feküdni az ágyban kínoktól szenvedve, nem tudta, milyen a gyógyulás reménye. Ő csak a fájdalmat érezte; de a gyengeséget sosem.

Egy idő után mégis megunta. Régóta volt itt, mióta az utolsó óráról elszabadult. Napokat eltöltött volna ahelyett, hogy élje emberi életét, de józan esze tudta, hogy így nem tudna beolvadni. Nem tudná azt a látszatot kelteni, hogy ember.

Nagy levegőt véve állt fel, de még utoljára visszanézett. "Vissza a rácsok mögé." Magabiztos, büszke léptekkel indult meg, de belül szétszaggatottnak, meggyalázottnak és esetlennek érezte magát. Nem értette, miért, egyszerűen csak elgyengült. Végül megoldást nem találva a fáradtságára fogta, és megrázta a fejét. Minden vágya volt, hogy végre a szobájában legyen... de ekkor eszébe jutott Naruto. Hogy is mehetett ki a fejéből! Hiszen szinte egész nap körülötte forogtak a gondolatai. Nem véletlenül nem ment vissza a lakásába... kerülte őt, hogy minél tovább kímélje magát a vágyakozástól. És a szenvedéstől.

Hamar a kapu előtt találta magát. Ahogy kinyitott, rögtön megcsapta a meleg hő. Kezdte bánni, hogy visszajött... a hideg valahogy jobban esett neki. Azt éreztette vele, hogy képes érzékelni a dolgokat. Mondhatni nem érzéketlen.

Lassan szedte a lépcsőfokokat, unottan végigmenvén a fordulókon, folyosókon. A szobákból beszélgetések zaja hallatszott, de az előtér szinte teljesen üres volt. Csak pár megfáradt lélek indult el konyhába, vagy éppen egy másik társához. Mellettük elhaladva mindenki néma tisztelettel nézett rá, amitől elégedettség kerítette hatalmába.

Felsóhajtva érkezett a szobája elé, és már most érezte a vágyhullámokat, melyek végigszaladtak a testén. Megremegett, és csak remélte, hogy senki sem látta ezt. Nagyot sóhajtva tervezgette, hogy ő ma még innen ki fog szabadulni, és átmegy máshoz. Mondjuk Kibához, az még örülne is neki. Vagy a bátyjához... ha nincs más választása. De semmiképpen sem ide.

Ahogy a napok telnek, úgy a vámpírok étvágya is egyre fokozódik. Még csak tegnap történt meg a legutolsó vérszívás, de már most csillapíthatatlan vágyat érzett arra, hogy megismételje. Mi lesz a napok során? Még egy hónap, mire megint telihold lesz. Mit fog addig csinálni? Talán... de azt csak végső esetben! Még telihold előtt vadászni fog. Tiltott volt, de most mégis szükséges. Egy olyan hagyomány, amit nem igazán lehet megszegni. Nem jár sem büntetéssel, sem halállal, mégis mindenki tiszteletben tartotta.

Nagy levegőt véve nyitott be a helyiségbe, és lefagyott mozdulata közben. Meredten nézte a szőke fiút, aki észre sem vette őt. Remegő kezeiben egy éles kést tartott, szemeit lehunyta. Ajkain egy őrült vigyor terült el, ölében egy plüssmackó foglalt helyet, amit úgy szorított magához, mintha az élete függött volna tőle. Látta, ahogy nagyot sóhajt, majd felemeli a kést. Másik karját maga elé tartotta, és szaggatottan, magával ellenkezve csapott le.

Sasuke lefagyott. Egy pillanat... mindössze ennyin függött egy élet. Hogy a kés eltalálja el a kart, vagy valaki elkapja, megakadályozva az ereket, hogy elszakadjanak, és kiöntsék magukból a nedvet, mint a folyó a vizet. Ennyi idő maradt dönteni: élve vagy halva.

Ösztönei automatikusra kapcsoltak, szemei felcsillantak, miközben az adrenalin az egész testét szétjárta. Megtette az első lépéseket, amíg... vér. Az illat az orrába kúszott. Igen, pontosan ilyennek képzelte. Mint egy olyan parfüm, aminek nem lehet ellenállni. Megdermedt a mozdulat közben, és halkan felsóhajtott. "Ne!" Akarata ellenére sem mozdult. Nem tudott megmozdulni. "Mozogj." Ahogy körbeölelte a vér szaga, az a vörös anyag, ami után annyira vágyakozott... és most itt van, egy karnyújtásnyira. Érezte, hogy ki kell élveznie. "Mozogj..." Szívverése felgyorsult, érzékei kiélesedtek. Kinyitotta szemeit, miközben fogai nyúlni kezdtek. Nem sok kellett ahhoz, hogy átalakuljon. Olyan közel van... most rá vethetné magát. Érezhetné azt, amit más senki. Ezerszer elképzelte már ezt a pillanatot. Ahogy a finom illatok bekúsznak az elméjébe, nem hagyva teret másnak... Amikor úgy érzi, hogy abban az éltető nedvben fürdik, élvezve a pillanatot. Milyen régóta várta már! Itt az ideje, hogy végre ne csak szenvedjen, hanem érezze is. Ahogy fogai a húsba marnak, és kiszívják belőle azt, ami élteti, miközben egy olyan édességet kóstolhat, amit a legtöbben soha sem fognak érezni. Szemei megvillantak, de még nem váltak vörössé. Csak majdnem. Már nem látta a fiút, csak a teste belsejét. A szívét, az ereit... és a bennük folyó anyagot. Ez kellett most neki. Nagyon is. "NEM!" Megszakította a pillanatot. Nem fog behódolni saját magának! Nem ölheti meg őt!

Meghazudtolva azt, ami igazából, kizárva minden gondolatot elméjéből, csak egyet hagyott meg: nem halhat meg! Villámsebességgel termett előtte. A kés már majdnem elérte a fiú ereit, pengéje a húsba mart. "Még nem késő!" Kikapta a kezéből, és elhajította jó messzire, nem törődve azzal, hova esik. A pánik szétáradt egész lelkében, és talán jobban remegett, mint maga Naruto. A szőke meglepetten nézett fel rá, sötéten. Mintha már nem is élt volna... mintha csak egy tárgy lett volna, aminek szíve van, és lélegzik.

- Te mégis mi a francot művelsz? - ordította, reménykedve, hogy ettől eltűnik az az aggódó érzés. A méreg, ami az egész lényét körbejárta, és nem hagyott időt sem gondolkodni, sem tisztán látni a körülményeket, esélyeket. Akár egy köd, ami mindent ellep, és nem marad más, mint az ösztönök. - Teljesen megvesztél? - Naruto üresen bámult kék szemeivel, melyekből folyni kezdtek a könnyek; hangtalanul, némán sírt, átengedve fájdalmát a világba. Igyekezett nem foglalkozni vele - hiszen ez csak gyengítette őt a szabad elhatározás érdekében-, megfogva a fiú kezét felrántotta, és a fürdőszobába húzta. Lekapta a fogasról a legközelebbi törülközőt, és a sebre szorította, ami hála istennek nem volt sem életveszélyes, sem túlságosan mély. Csak akkor kezdte felismerni, hogy mi történik, mikor erősen ráfogta a vágásra. Megfejthetetlen tekintettel pásztázta a másik fiút, aki szó szerint remegett. Nem szólt, nem üvöltött. Csak hallgatott. Messze járt, valahol máshol. Szemei ködösek voltak, és mégis tiszták, Sasuke látni vélte benne a szőkeség lelkét. Azt a vihart, ami végigsöpört a másikon. Egy pillanatra elfogta a kétely, hogy ő tehet róla, de tudta, hogy az öngyilkossághoz azért ennél több kell.

Percek múlva levette a textilt a másik kezéről, és megengedte a mosdón a csapot, majd óvatosan egy szivaccsal kezdte el törölgetni a vérző sebet. A másik nem szisszent fel... talán nem is tudta, mi történik. Az ép kezében még mindig szorongatta a játékot, mint aki sosem engedné el. Talán így is volt. A reszkető test néha meg-megrándult, de egyéb életre utaló reakciót nem igen mutatott. "Naruto... te idióta!"

Az elsősegélyért nyúlt, majd a vattára öntve a fertőtlenítőt tapasztotta a sebre. Ekkor rándult meg a másik, vélhetően kiszakadva a sokkból. Először dermedten bámulta a vágást, majd a sápadt remegő kezet, ami tisztogatta sajátját. Lassan vezette a tekintetét Sasukéra, aki továbbra sem volt hajlandó a szőkére vetni a pillantását. Fokozatosan tódult agyába vágya, miszerint saját nyelvével szívja fel a vért, de nem engedélyezte, hogy elborult agya átvegye az irányítást felette. És a düh is végigjárta, ahogy a másik tettére gondolt. Miért segített neki? Egy ilyen őrült megérdemelné, hogy fájjon neki. Másoknak ekkora aggodalmat okozni! Még maga is meglepődött ezen a szón... Aggódni? Ő sosem aggódott senkiért sem. Nem féltette az embereket, mert semmit sem jelentettek számára, néha kifejezetten örült, ha valaki minden értelembe véve letávozott. Felesleges tehertől szabadult meg. Ez alól csak a szülei és Itachi voltak kivételek, érthető módon. Viszont most... Miért törődik egy vadidegen fiúval, akit életében háromszor látott, teljesen ismeretlen és nem jelent számára semmit? Beharapta ajkait, hogy idegességét fékezze, de csak még több gyűlt össze benne.

Figyelmét a remegő szőke kezén tartotta, majd mikor végzett, az elsősegélyes dobozból előhalászta a gyorskötözőt, és pár percen belül szorosan rákötötte. Csak ekkor nézett fel, homályos tekintettel Narutóra, aki továbbra is mereven bámulta őt, és tekintetébe félelem is költözött. Rettegett. Saját magától, ettől az ötlettől, és Sasuke reakciójától is félt. Meg persze, attól a levéltől.



==============================================

Ne menekülj, egérke! Letörölheted magad a térképről, akkor is tudjuk, hol vagy. Buraddokyassuru... ha még nem ettek volna meg a vámpírok, üzenem, hogy mi fogunk. Lettél volna öngyilkos... te is szeretnél az lenni, nem igaz? Hát miért nem teszed meg? Gondolj bele... nem kell többet szenvedned, és a nyomorult életedhez kapaszkodnod... újat kezdhetsz. Bár... mi még ott is megtalálunk. Az a helyzet: nem tudsz elmenekülni. Előlünk nem. Készülj, vagy végezz magaddal. Hidd el, az jobb lesz. Nem sokára találkozunk. Várj ránk. Te söpredék.

==============================================



Úgy érezte, ez már sok neki, ennél többet nem tud elviselni. Élete tizenhét évében arra vágyott, hogy megszabaduljon a tehertől, és boldog lehessen. És amikor ezt elérhette volna, minden összeomlott. Tudják, hogy hol van! Akármikor idejöhetnek, és bánthatják, és a legszebb, hogy nem tehet ellenük semmit a világon! Túl sokan vannak. Az emberek, fekete, vörös felhőkkel díszített köpenyben. Úgy hívják magukat, Akatsuki. Bárkit képesek eltörölni végleg a földfelszínről. És most Narutóra fájt a foguk. Őt akarták; halva.

Észre sem vette, Sasuke mikor vezette őt ki a fürdőből. Csak hagyta, hogy terelje. Nem volt ereje semmihez. Viszont a hála olyan mértékben lepte el a fekete hajú iránt, amit még sosem tapasztalt. Megmentette. Ő, akiről azt hitte, ölni lenne képes. Megint félreismerte.

Leültették az ágyra. Üresen meredt bekötözött kezére. Üvegesen, és hidegen. Mintha nem is a sajátja lett volna. Képek jelentek meg lelki szemei előtt, különböző időkből. Minden újrajátszódott. Szenvedés. Fájdalom. Félelem. Szeretethiány. Remény. Hála.

Felkapta a fejét, ahogy érezte maga mellett, hogy az ágy süllyed. Kérdőn meredt a fekete hajúra, aki sötét tekintettel viszonozta. "Dühös?" De Sasuke csak hallgatott, láthatóan ő is gondolkodott valamin, de ezt nem hozta a szőke tudtára. Csak bámult rá azzal a szívbemaró és mindenen átlátó tekintetével. Úgy érezte, a lelkébe lát vele.

- Miért? - törte meg végül a csendet, vibráló tekintettel. Naruto elfelejtett levegőt venni, miközben egy kicsit hátrább húzódott. Félt. Maga sem tudta, mitől, de félt. Teste beleütközött laptopjába, amire ijedten kapta fel a fejét, és odafordult. Sasuke követte a tekintetét. Ezt kihasználva meredt a feketére, miközben nőtt a gombóc a torkában. Az ívelt szemöldök szemmel láthatóan megrándult, ahogy rótta a sorokat, majd átnyúlva a szőke felett, egy kézzel lecsapta a készülék tetejét. A kékszemű résnyire nyílt ajkakkal nézte a mozdulatot, és az ebben lévő dühöt, de még mindig nem szólalt meg. Szótlanul meredt a feketeségbe. Elveszett azokban a gömbökben.

- Sasuke... - suttogta remegő hangon, ami közben el is csuklott. Nem bírta tovább. Könnyei utat törve találták meg a kijáratot, hogy égetve a bőrt follyanak le a vöröslő arcon. E pillanatban Narutót nem érdekelte, hogy ki is ül előtte, karjaival átfogta a nyakát, és mellkasba temette a fejét. Teste remegett az idegtől, ahogy a fájdalom átjárta. A feketének egy pillanatra elakadt a légzése, majd, erőtlenül és esetlenül, de visszaölelt. Vigasztalóan kezdte el a másik hátát simogatni, bár gyengén... és ezáltal gyengéden is. A szőke erre csak még szorosabban húzta magához, megnyugodva, hogy az Uchiha nem taszítja el őt. Azt már tényleg nem bírta volna. Valahogy, elméje egy rejtett zugában úgy érezte, a másik képes átérezni, hogy mit él át. Ezt sugallták neki a másik fekete gömbjei, és az a fénytelen üres tátongás.

Beharapta ajkait, így próbálva magában tartani zokogását. Kicsit kellemetlen volt neki, hogy pont őt öleli, de elakadt a hangja, amikor meghallotta a másik mély basszusát.

- Ne tartsd vissza, mert rosszabb lesz.

Szemei kikerekedtek, majd lecsuklottak. Egyenletesen remegett. Azt hitte, sosem fogja abbahagyni. De óráknak tűnő percek után lassan kezdett lenyugodni, noha félelme nem múlt el.

Lassan eltolta magától a fekete hajút, aki fürkészően nézett rá. Nem bírta ezt a pillantást. Nem akarta látni. Szégyellve magát más irányba nézett. Bárhova, csak rá nem.

Érezte, hogy állára ujjak kulcsolódnak, késztetve őt, hogy az Uchiha szemeibe nézzen. Először látott benne érzelmeket. Aggodalmat. Biztos volt benne, hogy az nem lehet az, de tudata egyre inkább hitte, hogy mégis.

- Miért tetted? - Szavai ellent mondtak viselkedésével, és ettől megrémült. Az a hidegség megfélemlítette.

- Nem tudom - nyögte ki halkan, de ahogy meghallotta a másik reakcióját, megbánta.

- Nem tudod, miért akartál meghalni? - emelte fel a hangját. - Hogy miért akartad felvágni az ereidet? Tényleg fogalmad sincs, miért végeztél majdnem magaddal? Hogy miért lettél kis híján öngyilkos? - Itt, ennél a pontnál már ordított. Naruto megrettenve rázkódott meg, majd lehunyta a szemeit. Nem akarta látni. És bár érezte, hogy a másik nem csak azért mondja, hogy szenvedjen, hanem mert tényleg érdekli, akkor is megijesztette, hogy számon kérik.

- Neked... semmi közöd hozzá! Ne tegyél úgy, mintha eddig foglalkoztál volna velem! - nézett fel, erőt véve magán. Szavai élesen csengtek a némaságban, és még Sasuke is meglepődött a nagy hangerőtől. - Ne tegyél úgy, mintha érdekelne! Mintha foglalkoznál másokkal! - Hiába bánta meg, amit mondott, szavai mégis kibuktak a száján, bármennyire nem akarta. De végül is ez volt az igazság, nem? Remélte, hogy igen.

Sasuke egy pillanatra lehunyta a szemeit, és lejjebb véve a hangerőt, válaszolt. Lágyabban beszélt, mint eddig bármikor, és ettől Narutóban csak fokozódott a bűntudat. Hiszen ő mentette meg, és így hálálta ezt. Holott inkább köszönetet kellett volna mondania ahelyett.

- Naruto... Ha nem érdekelt volna, te már nem lennél itt! - A vége élesen csattant, de ezt jogosnak érezte. A szégyen kiült az arcára, bocsánatkérő arckifejezését látva Sasuke is kicsit visszább vett. "Naruto..." A szőke magában visszajátszotta ezt az egy szót. Először hívta a nevén, és nem dobénak, vagy másnak! Kicsit elakadt a légzése is, de igyekezett olyan arcot vágni, mint akit ez nem foglalkoztat. Lesütötte áruló bizonyítékait kiserkenő könnycseppjeinek, és maga elé morogva bökte ki, amivel már tartozott.

- Sajnálom. Én csak... - Megakadt a mondat közben. Nem tudta folytatni. - Csak...

- ... eleged lett mindenből, és feladtad. - A szőke felkapta a fejét erre, és a fekete mindenségbe nézett. Őszintének tűnt; mint aki tényleg átélte. - Hat évesen meghaltak a szüleim. Én is majdnem öngyilkos lettem. Tudom, milyen - viszonozta a pillantást mélyen. "Mégis vannak érzései." A kék szemek kitágultak eme információ hallatán. 'Akkor ezért... ilyen?'

- Sasuke...

- Nem éri meg öngyilkosnak lenni. Te is azért jöttél ide, hogy új életet kezdj, nem? Nem lehetsz boldog, ha még akkor feladod, mielőtt elkezdted volna! - vágta hozzá a szavakat, de ő értette a jelentésüket. Halványan elmosolyodott, és bólintott. Egy újabb könnycsepp indult meg arcán, de gyorsan letörölte, leplezve gyengeségét.

- Köszönöm... Sasuke - ejtette ki a szavakat lágyan, mire a másik odakapta a fejét, és kicsit megkönnyebbült a vigyor láttán. Csak egy pillanatig tartott a pillanat, majd ajkaira csúszott egy gúnyos mosoly.

- Dobe. - Megérte kiejteni ezt a szót, látván a mérges, meglepődött arckifejezést, és a dühös választ.

- Teme! - Öröm volt belenézni a kék, és megszokott szemekbe. "Visszaváltoztál? Visszakaptad önmagadat... Naruto?" Felállt az ágyról, és nem nézve vissza, kinyitotta az ajtót. Ennél többet már nem bírt volna elviselni az ittlétből. Az ajtó némán csukódott be mögötte. Egészen addig érezte a szőke fiú pillantását.

Nem értette, miért tette, amit, egyszerűen csak... automatikusan mondta a szavakat, tette, amit kellett. És bár szégyellte, hogy ennyire elgyengült, mégis elégedett volt. Azt nem szerette volna, hogy a fiú meghalljon. Szimpátia? Több? Nem tudta. De ezzel ma már nem is akart foglalkozni.

"Valami megváltozott. Visszafordíthatatlanul."

Csak azt nem tudta, hogy mi.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés