- Utolsó kívánság? - szólalt meg elváltoztatott hangon, biztosra véve, hogy felismerhetetlen. A kék szemek kikerekedtek, ajkai remegtek, és fogaival véresre harapta őket. Érezni vélte, ahogy a másik próbálja magát kiszabadítani, kezeit nem sajnálva menekülni; de nem voltak egy súlycsoportban, ez már tesin is kiderült. Habár egy elismerés járt a szőkének, amiért egyáltalán a közelébe ért...

- Hagyj békén... - könyörgött elhaló hangon, a szélén állva a sírásnak. Talán túl messzire ment? Hogy mit fog ezért kapni... de a lecke jár. Ne csak ő szenvedjen már a dobe miatt!

Szinte aranyosnak találta, és gyengének tűnt, talán csak a szituáció miatt. De egy Uchiha sosem ismert kegyelmet. Kivéve most, mikor nem volt mire. Hiszen elvből nem akarta bántani... csak kicsit elriasztani magától. Minél távolabb, annál jobb.

- Csak nem félsz? - kérdezte még mindig a másik, kárörömtől telt hangján. Roppantul élvezte a helyzetet. A kérdésre azonban választ nem kapott, csak egy könnycseppet, ahogy legurult az arcán, majd tovább. "Üvölts, de ne sírj!" Nem volt felkészülve arra, hogy ez lesz. Érezte, hogy gonosz, amit művel, de már nyakig benne volt.

Egy Uchiha sosem hagy abba semmit. Nem magyarázkodik, csak tesz, majd anélkül megy el, hogy bármit is mondott volna. Nem enyhül meg, csak tűr. Nem érez, csak reálisan lát. Nem beszél, csak ha szükséges. És... nem él. Ez volt a legfontosabb szabály.

Még apja tanította neki ezeket. Tisztelte őt, de tudta, hogy most nem fog engedelmeskedni. Mert nem bírta. Nem bírta így látni Narutót. Összetörve. A padlón. Mert mikor megcsillantak a szemei, tudta, hogy nem a jelen miatt sír. Hanem a múlt miatt. Az emlékeitől szenved. Pedig a francba is, ő csak meg akarta viccelni!

- Mert ha félsz, megmagyarázhatod, hogy miért követtél - változtatta vissza a hangját, és leengedte a szőke kezeit. Fejét közelebb billentette, hogy Naruto is láthassa; nem kell félnie. Bár ő valószínűleg egyaránt félt Uchiha Sasukétól és egy gyilkostól is. Nincs különbség. De akkor miért fájt neki, hogy a szőke gyűlöli? Miért érdekelte?

A kék szemek kikerekedtek, ahogy meglátták a feketét. Nem akarták elhinni, amit látnak; ezt még egy élőhalott is meg tudta volna mondani. Mert Sasuke az volt. Egy hulla szívveréssel, vérrel és test hővel.

- TE ROHADÉK! - lökte el magától jó messzire, majd összeroskadt, lecsúszva a falnak háttal. Sasuke nem tudta, mit kéne tennie. Mi volna méltó hozzá, és mi a helyes. Ezért inkább nem szólalt meg. - HOGY TEHETTED? - Naruto üvöltött. Mintha így akarta volna megmutatni a világnak, mit érez. Mi a fájdalom. Mi az az érzés, amit nem lehet eltörölni. De mindig hiányzott valami, amivel ezt egyensúlyozni lehetett volna, ellentétet mondani rá. Boldogság. Ez nem volt Narutóé. Sosem birtokolta. - Miért...? Miért gyűlölsz ennyire?

Nem tudott mit mondani. Sosem találkozott még ilyen helyzettel. Senki sem sírt az ő vállán, nem kiabált és nem vonta kérdőre az érzéseit. Beletörődtek, hogy ő egy szobor, és így fogadták el. De Naruto más volt.

Végül döntött. Eldobta a büszkeségét, szembeszállt saját magával, de nem érdekelte. Csak ne lássa így a másikat!

- Sajnálom - térdelt le a másik elé, majd egyik kezét a vállára tette. Naruto felkapta a fejét. Miért kell látnia? - Viccnek szántam.

Hangja érzéketlen volt, de mégis megnyugtatta a szőkét, aki éppen magával vívott párharcot. Belül üvöltött. Csak... minden eszébe jutott. Újra. De mikor azt hallotta, "sajnálom", már semmit sem értett. Akkor meg pláne, mikor egy erős kar magához húzta. Ki ez és hol van Uchiha Sasuke?

Dühösnek kellett volna lenni. Ellökhette volna, de nem tudta. Amikor ennyire érezte a másikat, azt a nyugalmat, ami belőle áradt... miért van rá ilyen hatással? Csak azt tudta, hogy hallani akarja azt a búgó hangot, újra. Érezni akarja a kezeket, ahogy óvatosan a hátát simogatják. Látni akarja az ónix végtelenséget, a lágy arcvonásokat. Ismerni akarja az igazi Uchiha Sasukét. Mert ezekben a pillanatokban tudta, hogy ő az. Megolvadt a jég. "Szenvedsz? Érzed azt, amit én?"

- Dobe - fejezte ki magát halkan, de hallhatóan. Halványan megborzongott, ahogy a fekete ajkain kicsúszó szavak a füle mellett keltek életre. Talán nem volt normális reakció... de ebben a szituációban már semmit sem értett. Semmit. - Gyere - engedte el végül a fekete, majd felállt. A varázs megszűnt.

- Ne parancsolgass - állt fel, majd kezeivel megdörzsölte szemeit. Csak reménykedni tudott, hogy nem túl vörös. Megindult az Uchiha után, reménykedve, hogy végre beülhet arra a rohadt órára, és elfelejtheti, ami itt történt. Ahogy haladtak, a démon egyszer sem nézett hátra. Pedig csak most az egyszer, jó lett volna. Egy kicsit elterelni a gondolait.

- Már azt hittem, tényleg vannak itt vámpírok. - Sasuke egy pillanatra megdermedt, de ahogy jött, úgy múlt el. Amit nem tud, az nem fáj.

- Hiszel a mesékben. Dobe? - kuncogott fel, tettetve. Azt hitte, a válasz egy dühös "nem" lesz...

- Igen - kapta meg a választ.

- Akkor biztosan azért nézel ki úgy, mint egy szőke herceg - mosolyodott el félig gúnyosan,  bár a másik nem valószínű, hogy láthatta. Volt rá esély, mert egyre világosabb lett, de inkább nem.

- Mondja az, aki úgy néz ki, mint Hófehérke - vágott vissza.

- Nincsenek vörös ajkaim - nézett rá egy pillanatra lenézően.

- Pedig a vámpíroknak véres a szájuk - röhögött fel halkan. Sasuke egy pillanatra már elhitte, hogy tudja, de ez lehetetlen volt. Megint csak szórakozott. - Ha léteznek, akkor te biztosan egy vagy közülük.

- Ha léteznének, te már halott lennél. - A szőke felhőkölt, de végül szó nélkül hagyta, látva Sasuke lenéző tekintetét. "Üdv újra, szobor. Viszlát, Sasuke". Közben már világosságba értek, vagy legalábbis lámpa volt. Szinte érezni vélték a kinti levegőt... bár bent tartózkodtak.

- Vörös a szemem, teme? - nézett a feketére.

- Igen. Született albínó vagy - vigyorodott el.

- Nagyon vicces, ha-ha-ha - mondta ki erőltetetten. Aztán megint csend következett. Hosszú csend. Már a folyosókon voltak, és egyre csak közeledtek az osztályterem felé. Minimum húsz percet késhettek, így már be sem kellett volna menniük, de azért nem akartak igazolatlant sem.

- Ordítani fog? - bökött az osztálytermek felé Naruto, kissé aggódó képpel.

- Nem. Majd azt mondjuk, hogy te eltévedt bárányt játszottál, én meg voltam olyan szíves, hogy megkeresselek - mosolyodott el. Természetesen gúnyosan.

- ... te meg lehetsz farkas - forgatta meg a szemeit az ironikusságon.

- Te tényleg szereted a meséket - jelentette ki a fekete kicsit bólintva közben.

- Akinek volt gyerekkora, az szereti. Ergo te nem.

- Egyetértünk - állt meg egy ajtónál a fekete, majd Narutóhoz fordult. Keze már a kilincsen feküdt, mikor vigyorogva odavetette Narutónak: - Hölgyeké az elsőbbség.

- Anyádé.

- Igen, ő is nő - kopogott be, míg a szőke megforgatta a szemeit. "Idióta". De amikor meglátta a tanárt, hála Sasuke ajtónyitásának, lefagyott. A férfi fekete haja háta közepéig ért, szemei megcsillantak a fiú láttán. Érezte, hogy végigvezeti rajta a tekintetét, szinte felfalva a testét. "Francba." Mikor hosszú nyelve végigsiklott az ajkain, Naruto a hányás szélén állt. És magában újra megismételte: a francba.

- Elnézést a késésért. Ororchimaru-sama - hallotta háta mögül a hangot, de nem igazán jutott el a tudatáig a jelentése.

- Semmi baj. Gyertek be. Sasuke-kun. És Naruto-kun - vigyorodott el. "Honnan tudja a nevem?"

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.