- Semmi baj. Gyertek be. Sasuke-kun. És Naruto-kun - vigyorodott el. "Honnan tudja a nevem?" Naruto megtorpant, és nagyot kellett nyelnie, hogy elüldözze kezdődő rosszullétét. Ez rosszabb volt, mint képzelte. Sokkalta rosszabb. Ezt már örökre el kell viselnie?

És honnan tudta a nevét? Talán annyira érdekelte volna az új diák, hogy megnézte valahol? Ugye nem...? Csak reménykedni tudott.

Végül elindult befelé, remegve és szédelegve. Kék szemeit perverz tanárára emelte, aki ezt roppantmód díjazta. Vagy csak beképzelte? Ott lappangott benne az előítélet a férfi iránt. Mert erről tényleg sugárzott, hogy...

A fekete leült a helyére, Suigetsu mellé. Valószínűleg örült, hogy megszabadult Narutótól, legalább egy óra hosszának erejéig. Közben a kígyó pár lépéssel közelebb jött, arcán azzal a vigyorral, aminek nem akart nevet adni.

- Orochimaru - jött egy szó tőle, de reagálni a felé nyújtott kézre csak pár másodperccel később tudott. Félénken, és nagyot nyelve rázta meg a hulla fehér végtagot. Irtózott tőle. Olyan hideg volt, és élettelen... mint maga az ember.

- Uzumaki Naruto - mutatkozott be, miközben magában ezerszer lepergett a mondat: Ne gyere közelebb! Sietve húzta vissza a kezét, és szíve szerint beletörölte volna ruhájába, vagy esetleg elment volna kezet mosni.

- Izgulsz? - nézett rá a sárga szemű kígyó. Nem is létezik sárga szem! Akkor hogyan...? A kérdésre pedig nem igazán tudott mit mondani. Eleve nem értette.

- Nem - válaszolt végül kis gondolkodás után, bár elméjében hatalmas kérdőjel forgott.

- Pedig én úgy látom. De nincs miért - vigyorodott el összehúzott szemekkel sejtelmesen. Naruto érezte, ahogy teste lángba borul. "S.O.S.!!!" - Keress egy üres helyet és ülj le - intett a padok sorozata felé. Arra fordult, és szemei boldogan csillantak, látva, hogy Shikamaru mellett van egy hely. Örömmel ült le mellé, vigyorogva, és megkönnyebbülten, érezve, hogy a hüllő messzebb kerül.

- Üdv - szólította meg a copfos, ő pedig válaszul rámosolyogott. Minden rendben; már amennyire ezt a helyzethez mérve állítani lehet.

Órán végig vigyázban állt... volna, de inkább mondjuk úgy, hogy ült; és igyekezett nem szem előtt lenni. Lelkiismeretesen figyelt - vagy legalábbis jól játszotta. Az anyagról egy üres lyuk tátongott; természetesen az a kígyó már első tanítási nap is ledarált nekik egy jó nagy adag tanulnivalót. Mert miért is ne?

Igyekezett szíve gyors ütemét lehiggasztani, de nem igazán ment. Percenként nézett mindig más irányba, lábával vagy ujjaival türelmetlenül dobolt, mintha így az időt felpörgethetné; de tény, hogy a rossz sokkal tovább tart, mint a jó vagy csak az, ami átlagos. De végül megszólalt a csengő, hosszan sóhajtott fel. A síri csendben. Merthogy senki sem mozdult, nem volt székcsörömpölés. Értetlenül nézett végig az osztályon, aki megfagyva várta a következményeket. Lehet, hogy még sincs vége az órának...? Mikor a sárga szemek megvillantak, már tervezte, hogy milyen körülmények között szeretne meghalni. Nem tudott dönteni a porlasztás és a temetés között, így ezt azokra bízta, akik esetleg hajlandóak lennének neki segíteni abban, hogy nyugodtan távozhasson. Közben rájött, hogy ilyen ember nincsen, így inkább elűzte a gondolatot, és próbált teljes erőbedobással a tanárra figyelni.

- E-elnézést - torzult zavart grimaszba az arca a szenvedéstől.

- Semmi gond. Naruto-kun - vigyorgott rá a hüllő, majd a táblához fordult, mintha mi sem történt volna. Leírta a leckét, amit mindenki úgy várt, mint ítéletet, amit a halálraítéltnek mondanak; várt. Itt mindig ilyen csend van? Eddigi tapasztalatai szerint az nem a leghalkabb, és legjobb, angyalibb osztály volt. Azonban azzal egyetértett, hogy egy ilyen kobrával szemben jobb csendesen lapulni. A végén még megharap... Akaratlanul is elképzelte a "megharap" szó egy perverzebb változatát egy "kobrával", és ez elég volt, hogy megugorjon a gyomra. Nagyot nyelt, és úgy döntött, hogy ebből elege van. Beletemette volna arcát a kezeibe, elrejtve a szégyent, de már erről is lemondott. Csak szabaduljon ki innen.

Mikor elhangzott az az szó: "mehettek", elsőnek pattant volna fel, de nem akart feltűnést kelteni. Így megvárta, míg a többiek elkezdenek készülődni, a tanár pedig elhúz innen. De az szemmel láthatóan nem akart elhúzni, mert csak azért is matatott a cuccai között. Mindegy. Akkor majd gyorsan elhúz mellette. Ezzel a gondolattal kapkodta össze a tolltartóját, majd mindent belesöpört a táskájába, amit végül felkapott. A terv annyiból állt, hogy futva rohan ki, jó messze. Fél szemmel a tanáron tartotta a szemét, és már kint volt az ajtófélfán, amikor a kígyó megszólalt.

- Naruto-kun! Lenne egy perced? - Magában káromkodott egy sort, majd - szintén magában - nagyot sóhajtott, és visszaindult, szembe az árral. Kérdőn állt meg az asztalnál, tervezgetve, hogy melyik vécét fogja majd használni. A sárga gömbök elégedetten szemlélték, hosszú nyelve végigsimított ajkai, majd megszólalt.

- Képzelem, milyen lehet újnak lenni. Nem jövök közhelyekkel, ha nem haragszol, de engem bármikor felkereshetsz, ha gondod van. Szívesen meghallgatlak. - Ez a gesztus még kedvesnek is vélhető lett volna, de a perverz gúny, és az a csillogás elűzte az idillt.

- Köszönöm - ejtette ki ajkain, majd már fordult is meg. Hát ő aztán biztosan nem a kígyót fogja megkeresni, ha problémája van! Sőt, volt egy olyan sejtése, hogy a kígyó maga lesz a probléma...

Felsóhajtott, mikor végül sikeresen a folyosóra jutott. Második óra matek, ami információi szerint a termükben lesz, és Kakashi fogja tartani. Még ő tűnt a legnormálisabbnak eddig. De tisztában volt vele, hogy ez gyorsan változhat...
 

*_*_*_*
 

- Orochimaru - szólította meg tanárát kimérten, mikor a terem már üressé vált. Legszívesebben undorodva távolodott volna tőle a lehető legmesszebbre, de nem lehetett. Fogalma sem volt, mit csinál, teste magától működött. Mióta is törődik ő másokkal? Pontosan, mióta megismerte Uzumaki Narutót. Mióta az az idióta tervbe vette, hogy felforgatja az életét.

- Mit szeretnél, Sasuke-kun? - fordult felé nyájasan, nem leplezve, ahogy szemei végigjártak a fiún, minden pontját magába szívva, perverzen. Nyelvével végigsimított ajkain, vigyora pedig egy percre sem fagyott le. Sasuke undorodott tőle, karjait önkéntelenül is átfonta mellkasa előtt, mintha csak takarni akarná az amúgy is teljesen fedett testét.

- Hagyd békén.

- Kit? - kérdezett vissza vigyorogva, szemei megcsillantak. Sárga. Az Uchiha utálta a sárga színt.

- Tudod te jól - nézett mélyen a szemébe komoly arccal, mely most még fenyegetőbbé vált, mint általában.

- Sajnos nem. Tudod, öregszem. - Sasuke felcöcögött, íriszei tanárán kívül bárkit képesek lettek volna megölni. Csak sajnos pont őt nem.

- Hagyd békén Uzumaki Narutót. - szótagolta lassan, szinte már őrjítően. E mondatra a kígyó vigyora csak szélesedett, és a nyáj alatt gúny jelent meg.

- Ugyan, Sasuke-kun. Hiszen hozzá sem értem - emelte fel kezeit maga előtt, gesztikulálva ártatlanságát.

- Csak szeretnél - húzta összes szépen ívelt szemöldökeit, mire a kobra felkuncogott.

- Túl sokat kérsz tőlem. Nem elég, hogy hozzád sem érhetek, már hozzá sem?
 

*_*_*_*
 

Egyedül sétált a fák között, árnyéka halványan suhant a zöldön. Minden érzékszerve jelezte neki, hogy valami közeledik. Mégsem fordult meg; nem volt félnivalója. Hiszen vámpír, nem? Magasan mindenki felett áll, ő nem ismeri a veszélyt.

Mikor az a valami, vagy még inkább valaki egyre csak közeledett, hirtelen felugrott egy fára. Nem úgy, mint egy ember, nem. Villámgyorsan termett ott, miközben immár vörös szemeivel pásztázta a környéket, míg végül megtalálta, amit keresett. Orochimaru. A férfi a fák között suhant normális fül számára halhatatlanul, de ő nagyon is hallotta. És látta, ahogy tanára fogai egyre hosszabbodnak, szemei vörössé válnak. Hiába, Uchiha volt, a vámpírcsaládok közül a legerősebb klán tagja. Nem okozott gondot.

Villámcsapásként világosodott meg. Orochimaru vámpír. A férfi mutatott rá esélyt, de sosem árulta el magát. És valószínűleg az Uchihát csak embernek gondolta. Hogy mekkorát tévedett az a kígyó...

Mire beérte őt, Sasuke már teljesen eltüntette magát. Vérét érzékelhetetlenné tette, így a kígyó már nem volt képes felfedezni. Amaz mindenhova nézett, csak fel nem, vadul pásztázva a környéket, arcán értetlen kifejezés ült. Sasuke ajkain gúnyos vigyor terült szét, vérvörösen villogó íriszei megcsillantak. Hirtelen ugrott le, pontosan a férfi mögé, egyik kezét átvetette annak nyaka elé, és szorítani kezdte. Orochimaru a hirtelen támadás következtében minden esélyét elvesztette, éppen csak annyira volt ereje, hogy hátrapillantson, szembetalálva magát a gyilkos tekintettel. Ajkai zavartan nyílottak ki, meglepődöttsége kézzel tapinthatóvá vált.

- Sasuke-kun... - nyögte nehezen, mivel éppen fojtogatták.

- Orochimaru... - kuncogott fel. - Ezek szerint te is egy vagy közülünk.

- Ezek szerint - mondta végül, még mindig megütközve. - Nos, ez nem úgy alakult, ahogy terveztem - nyerte vissza önmagát, és még volt annyi ereje, hogy elvigyorodjon.

- Így már nem tudod rajtam kiélni a perverz hajlamaidat, nem igaz? - sötétült el a tekintete.

- Te kinéznél belőlem ilyet? - mondta ártatlan szemekkel.

- Mi más okod lett volna követni? - Orochimaru felkuncogott, és magában igazat adott a fiúnak. Mert bizony voltak tervei vele, egészen addig, míg egy valami keresztülhúzta a számításait. A fekete démon faja. Vámpír.
 

*_*_*_*
 

- Kérhetek egy okot, hogy miért ne bántsam? - vigyorgott még mindig a képébe.

- Okot nem, csak eredményt. Ami halál. Erre emlékezz. - Az ajtó nagyot csattant utána, és csak egy felvillanó sárga szempár maradt bent, ajkain ördögi vigyorral, miközben terv fogalmazódott meg benne. Gonosz és sátáni terv, olyan, amire ember talán nem is lett volna képes.
 

*_*_*_*
 

- Aki úgy érzi, hogy az óráimon tanulni akar, az vegye elő a tankönyvét, magolja be a leckét, és oldja meg hozzá a feladatokat, aki nem, annak kellemes pihenést kívánok. A lényeg, hogy csendben, mert a végén még tényleg nekem kell tartanom az órát - sóhajtott, majd hátradőlve a karosszékben, elmélyült abban a könyvben, amit már osztályfőnökin is bújt.

Naruto szemei kikerekedtek. Ezt most komolyan gondolta, vagy viccelt? Ki nem mondott kérésére választ is kapott, mert miután vagy öt perce a tanárát figyelte, az még mindig és megszakíthatatlanul olvasott. Végül hagyta. Ezek szerint ő sem sorolható normális kategóriába.

Naruto elővette a könyvét, és bár szőke volt, azért tudott valamit e gyönyörű tantárgyról. Viszont a betűkből összeállított tákolmányhoz egy kis segítséget szívesen kapott volna, tapasztaltabbaktól. Miután vagy harmadszorra olvasta át, lassan kezdett valami derengeni, szinte jött az ihlet, amikor egy mellette ülő fekete démon megszólalt, olybá' hiányolt cinikus hangján. És a tudás elszállt.

- De te nem vagy stréber, mi? - kuncogott fel, mire Narutón megjelentek a düh ráncai, és a hozzákapcsolódó kidagadó erek. A fiú mellett gyorsan meg fog öregedni...

- Én csak tovább akarok tanulni, teme - vágott vissza, miközben a feketét elképzelte utcaseprőként. Szálltak körülötte a levelek, és mint egy reklámban, a haja lobogott, miközben a gereblyét forgatta, akárcsak valamelyik pusztakezes harcban az emberkék szokták botszerű akármivel... gyönyörű kép volt... Persze nem olyan értelemben, hogy tetszik, amit lát, hanem mert ide jutott a fekete!

- Hm. Szőke vagy és tanulni akarsz? Itt valami nem stimmel - rázta meg a fejét vigyorogva, majd kihúzott a zsebéből egy zenelejátszót, és pár pillanat múlva füleit valószínűleg betöltötte a zene. Pedig a szőke már készült kimondani, hogy barom. De lesz még rá alkalom... szerencsére vagy sajnos?
 

*_*_*_*
 

Fáradtan dőlt végig az ágyán, és eldöntötte, hogy ő ma már semmit sem fog csinálni. Nyolc óra után senki se várja el tőle, hogy bármit is csináljon! De sajnos még nem volt vége. Lecke, tanulás... Sasuke nevezheti strébernek, de ő még szeretett volna egyetemre menni, és ha a matek kiesik, már biztos, hogy nem veszik fel. Idióta Kakashi, ez is az ő hibája! Ha megtartaná rendesen az órát, több eséllyel indulhatna. De nem... Ő inkább olvas. Kíváncsi volt, vajon az igazgató ehhez mit szól.

Percekig csak feküdt, miközben az emberi csontok számát szorozta negatív számokkal, abból kivonta az x-et és arra jutott, hogy az eredmény nem egyezik meg a tanári kar teljes IQ-szintjével, mert több nála y-nal. De hogy ez hogy jött ki, azt nem tudta volna megmondani.

Végül, mikor késznek érezte magát arra, hogy újra leszívják az agyát, előkotorta az aznapi könyvek összességét, és unottan kezdte el őket rendezgetni három csoportba: "lecke", "tanulás", "nem kell holnap, ki is lehet dobni". Majd eldöntve, hogy először házit csinál, szorgosan kezdte el... az első két percben, mert utána az izgalma javarészt csökkent. Mondhatni, valahol nullánál helyezkedett el. De azért csinálta, majd mikor valahogy megcsinálta természetesen nem hibátlanra - ő olyat sosem tudott, még ha erővel is volt feltöltve, nem hogy most -, nekilátott a könyveinek. Egy ideig unottan bámulta a lapokat, de végül rájött, hogy ezzel nem megy sokra, csak tovább ingerli nem létező agysejtjeit, és segíti, hogy újabb öngyilkos terv szülessen meg fejében. Erre a szóra egy kicsit megremegett, de próbált úgy tenni, mintha ismeretlen lenne számára.

"- Neked... semmi közöd hozzá! Ne tegyél úgy, mintha eddig foglalkoztál volna velem! Ne tegyél úgy, mintha érdekelne! Mintha foglalkoznál másokkal!"

Kezei ökölbe szorultak, és a ceruza, amit tartott, vészesen feszült...

"- Naruto... Ha nem érdekelt volna, te már nem lennél itt!"

Végül pedig eltörött. Az a ceruza valamilyen ígéretet jelentett. Szégyent, amiért megtörtént. Reményt, amiért többet nem fordul elő. Emléket, melyet együtt éltek át. És még valamit. Valami áttörést is.

"- Sajnálom."
 

*_*_*_*
 

Felfrissülve gyalogolt a kollégium felé, visszatérve rövid útjáról, mi neki egy új életet is jelenthetett volna. Agya most nehéznek tűnt a hirtelen tudástól, amit így vagy úgy a fejébe vágtak; és azért is, mert órákig hallgatni a zenelejátszót annyira nem pozitív hatású. Viszont köszönhetően koromfekete hajának, nem vették észre. Nem mintha egy Uchihának lehetne ártani... Meg eleve, színötös anélkül, hogy akárcsak kinyitná a könyvét, és egy sort elolvasna. Ezt mind tökéletes memóriájának köszönhette, de egyébként sem lett volna hülye hozzá. Csak hát ő nem stréber, mint egyesek...

A kellemes hideget felváltotta a forróság, amitől legszívesebben kirohant volna, vissza, és leugrott volna a szikláról. Hidegvérű volt valamilyen értelemben, és jobban viselte a mínuszt, mint a pluszt. Kabát is csak díszből volt rajta.

Körútjának köszönhetően volt ideje gondolkozni. Mindenen. De ahelyett, hogy megoldást talált problémájára, csak még több kérdéssel gazdagodott. A forrás pedig maga Uzumaki Naruto volt. És a hozzá kötődő összes értetlenkedés. Listába is szedhetné, de ez nem lenne méltó egy Uchihához. Nem hogy nem beszélhetett arról, ami nyomta, még csak ki sem írhatta. Ez van. Viszont fejben is tudta már, attól kezdve, hogy mióta érdeklik őt az emberek, azon át, hogy miért van rá hatással ez a szőke idióta, egészen addig, hogy miért nem tud önmaga lenni a közelében. Mert azok a gesztusok, amiket mutatott felé, saját magát döbbentették meg a leginkább.

Fáradtan, bár némiképp feloldódva menetelt a lépcsőn, magába temetkezve, zsebre dugott kézzel, egészen addig, míg hátulról valaki a hátára ugrott. Már abban a pillanatban tudta, hogy Suigetsu az, mikor elkezdte a mozdulatot, amivel egyébként kis híján fellökte a feketét. Unottan fordult hátra, és az első, ami szembetűnt, Sui hatalmas, emberfeletti vigyora. Olyan, melyre még a vámpírok sem képesek.

- Ma. Nálam. Találkozó - lihegte izgatottan, akárcsak egy kisgyerek.

- Most mondd el úgy, hogy értsem - kérte összeráncolt szemöldökkel.

- Hah... ma este nyolckor nálam fiúk buliféleség, és egyben "beavatás", Naruto tiszteletére - vigyorogta boldogan, szemei szinte ugráltak örömében. Sasuke enyhén értetlen tekintettel meredt rá, amolyan "minek?" pillantással, egészen a beavatás szóig, mert akkor gúnyos kis félmosoly jelent meg az ajkain. - És mielőtt lemondanád, mindenki ott lesz, és te sem vagy kivétel - bökte mellkason az Uchihát.

- Eszemben sem volt lemondani - vigyorgott gonoszan. - Mi lesz a tétel?

- Még dolgozunk rajta - dörzsölte össze kezeit gonoszan, végül felröhögött. - Vannak ötletek bőven...

- Ezt valahogy gondoltam. Mennyire lesz perverz?

- Csak kicsit nagyon - kalandozott el. - Neked van ötleted?

- Ötletnek számít az, hogy le kell ugrania a tetőről? - Sui válaszként belebokszolt a vállába, majd indulásra készülvén, pár lépcsővel feljebb sétált.

- Minimum hétre gyere át, a nap sztárjának meg szólj, hogy nyolc óra nálam! - Ennek már kevésbé örült, de a cél érdekében belement az infó megosztásába a szőkével. Eddig mindig nagyon durva volt a beavatás; és ha rajta múlik, ez most sem lesz másképpen.
 

*_*_*_*
 

- Beavatást tartunk neked, barom - vágta bárminemű bevezetés nélkül a szőke értetlen képébe, aki jelenleg azt sem tudta, hol van. Arca csupa kérdőjelet tükrözött, szemöldökei összeszaladtak.

- ...he? - Sasuke unottan felsóhajtott, égre emelt tekintettel, majd visszafordult hozzá.

- Mi nem volt ezen érthető?

- Mondjuk az egész, szóval kezdd előröl.

- Nem teljesítek parancsokat, idióta - tette csípőre a kezét. Csípősen.

- Jaj, tudom. Mert te egy Uchiha vagy! - forgatta meg a szemeit dühösen. Hihetetlen, hogy két mondatnál tovább nem bírják veszekedés nélkül.

- Ch. Tudod mit? Csak legyél ott nyolckor a kétszáztizennyolcas előtt, a többire meg majd rájössz - közölte végül a továbbra is furcsa pofákat vágó Naruto felé, akin látszott, hogy meg akar szólalni, de mindig becsukta az ajkait, rögtön azután, hogy kinyitotta.

- Féljek? - mondta ki végül, amire Sasuke nem tudott válaszolni szokásos félmosolya nélkül. Fejét kicsit oldalra billentette, és meredten nézett Naruto szemeibe.

- Félhetsz - szólt gúnyosan, minden kis hertzet átitatva vele.

- Ha mindenki olyan tapló lesz, mint te, akkor jogos. De egyelőre csak te vagy ekkora bunkó, ahogy megfigyeltem - szólt vissza harciasan, kezeit pedig ökölbe szorította. Dühét és idegességét pedig fokozta, ahogy a démon ajkain szélesedett a vigyor.

- Köszönöm a bókot - kacsintott rá, majd nem támasztva tovább a szekrényt, lerogyott az ágyra, és a földre ejtette táskáját.

- Ha azt mondanám, hogy kedves vagy, mit szólnál?

- Hogy ez aljas rágalom.

- Francba. Sajnos nem mondhatom neked, mert magamat csapnám be - sóhajtott csalódottan.

- Pedig azt nem nehéz, amilyen hülye vagy - szólalt meg; szavait a szőke fel sem fogta.

- ...he?

- Nem ismétlem magam, dobe.

- Annyira nem érdekel, teme.

Szeme sarkából figyelte, ahogy a fekete elkezdi a könyveit pakolgatni, ki- és be a táskába, anélkül, hogy pillantást vetne rájuk; mint egy robot. "Ch... mintha annyira okos lenne." Végül megállapodott egy-egy füzetnél, tollával valamit beírt, noha lehetetlen, hogy tudta volna. Az kizárt. Ennyi idő alatt nem lehet...

- Megtennéd, hogy nem bámulsz? - hallotta a távoli hangot, ami minden bizonnyal a feketéhez tartozott. Ennyire elkalandozott volna... rajta...? Elvörösödve kapta el a tekintetét, majd nagy nehezen kinyögte:

- Nem bámultalak. - Az Uchiha felkuncogott, majd oda sem pillantva folytatta tevékenységét. Szinte magának mormogva búgta a levegőbe szavait.

- Csak én vagyok vak, nem?

- Pontosan - törte meg az üveget, amin hatalmas betűkkel virított: csend. - Szerintem nagyon jól állna egy szemüveg.

- Nekem minden jól áll - vigyorodott el. - De az a magadfajta strébereknek való - kacsintott rá.

- Nem va... - kezdte volna, de ekkor a fekete felpattant, simán elsétált a táskájához - a szőkéjéhez -, és benyúlt érte valamiért. - Mi a francot keresel a táskámban? - fejezte be végül dühösen, és a kifejezés az arcára fagyott, amikor a hattyúfehér ujjak kinyitották az egyik füzetét, végül elégedetten szemlélte ózon szemeivel az első, betelt oldalakat.

- Gondoltam, hogy jó kisfiú módjára már mindent megcsináltál. De egyébként hibás - dobta Naruto ölébe vigyorogva, majd helyet fogalt saját ágyán.

- Francokat - nézte meg megoldását, de hibát nem talált benne.

- A te bajod, ha nem hiszel nekem. Mondtam, hogy itt valami nem stimmel. Egy szőke nem lehet okos - rázta meg a fejét.

- Ch. Nekem legalább kész van. - Még be sem fejezte rendesen a mondatát, amikor egy újabb füzet repült az ölébe. Fekete volt, minta nélkül, a címkén pedig annyi állt, "Uchiha Sasuke". Szemöldökei felszaladtak, és kinyitotta. Szeme nem hitte el, amit lát. Ez a barom készen volt! Pedig öt perce kezdte el!

- Hát igen. A zseni, tanulás nélkül zseni, a stréber tanulással is hülye - vonta meg a vállát lenézően, majd felállt. - Ha gondolod, lemásolhatod; - ajánlotta fel. - Büszkeséged már úgy sincs - vigyorgott rá, majd keze az ajtón volt, és két másodperccel később teljesen eltűnt.

A füzet nekicsapódott az ajtónak, ahogy a barbie mérgében nekivágta, de ez még nem volt elég. Felkapta az Uchiha táskáját, és egyesével dobálta szegény nyílászárónak a könyveket. Végül dühösen rogyott le az ágyára, és hirtelen ötlettől vezérelve a másik párnája is a fekete eldobált cuccai között végezte. Követte a lepedő is, meg a táska, aztán a szekrényhez lépett, és a kezébe kerülő ruhadarabokat hajigálta ki, ugyanolyan erővel. Egészen addig, amíg valami reccsent. De nem érdekelte. Tovább folytatta tevékenységét, és csak akkor hagyta abba, mikor a szekrény fele félig üresen ácsorgott. Mivel Naruto cuccai is benne voltak, és már nem maradt ereje tovább rombolni. Inkább nekifutásból ugrott a kupacra, jó párszor rálépett, idegbetegen, állat módjára ugrált, mint egy veszett majom, végül feladva, rárogyott. Szerencsére ki volt párnázva.

Egy ideig lihegett, teljesen kifulladva; lelkileg és testileg is. Mindenből elege volt jelenleg, de legfőképpen ebből a taplóból. Nem tudta, hogy tudta magát ennyire felhúzni rajta, de sikerült. Nincs büszkesége? Olyan büszke, hogy el sem fog takarítani! Még csak az kéne! Igaz, hogy megtépázták, igaz, hogy porba tiporták, de még mindig nem adta fel. Mert büszke arra, hogy ki is ő és nem akar változtatni!

Nagyot sóhajtott, kezei belemélyedtek a rengetegbe. Aztán felüvöltve kapta ki onnan, mikor valami belefúródott. Szeméhez emelte, hogy saját maga is láthassa, ahogy az első vércseppek kibuggyannak tenyeréből. A vágás nem volt mély, de nagyon csípett. Pólójával próbálta felitatni, de látván, hogy nem áll el, a fürdőbe sietett. Magát szidva engedte meg a csapot, hogy kimossa, majd kötszert keresett, amit végül megtalálván, a tenyerére tekert. Szitkok között sétált ki. Talán valamit eltört? Nem! Ő büszke és nem érdekli!

Lerogyott ágyára, és próbált nem figyelni a hatalmas halomra, de tekintete egyre-egyre csak odatévedt. Saját óriási kíváncsiságával szállt szembe, de próbálva legyőzni saját magát, nem lépett oda, hogy megnézze. Folytatta a tanulást, noha hogy mit olvasott, nem értette. Csak annyi volt a fontos, hogy ne ekörül forogjanak gondolatai. És ha valamit eltört? Vagy csak kést tart a ruhái között? Megrázta a fejét. Őt nem érdekli. Ő büszke!
 

*_*_*_*
 

Hallotta, ahogy valami az ajtónak csapódik, a vigyor ki is ült a képére rendesen. Már tudta, mivel avatják be Őt... A gondolatra is gonoszan csillantak szemei, és az adrenalin drogként terjedt szét a testében. Minden perc előrehaladtával egyre jobban várta az estét.

Izgatottan nyitott be a kétszáztizennyolcas szobába, ahol már voltak egy páran, noha az óra nem hagyta el a fél hatot sem, nem hogy a fél hetet. Nem csak Suigetsu tartózkodott ott, hanem Kiba - aki egyébként különösen jó volt az ötletek kitalálásában -, és Chooji, aki bemelegített az estére. Evett.

- Van egy ötletem - húzta ördögi vigyorba ajkait, amit a fehér és barna hajú viszonzott is; a 'teltebb' nem ért rá.

- Akarjuk mi azt tudni?

- Ti igen. Naruto nem biztos - szélesedett mosolya.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés