- Ez meg mi a franc? - szegezte neki a kérdést csípősen a fekete, és a szőke, belenézve az éjsötét szemekbe, érezte, hogy nem hazudhat. Egy ketrecbe került, és nem találta a kijáratot belőle, csak a sötétséget, ami körülvette.

- Ö... vulkánkitörés? - vakarta meg a tarkóját zavartan, és idegesen egyben.

- A szekrényemben? - vonta fel a szemöldökét.

- Erről is te tehetsz! Ha nem idegesítesz fel, nem kezdek el dühöngeni! - vágott vissza megfeledkezve arról, hogy lapítania kéne.

- Elnézést, hogy ilyen lobbanékony vagy - mondta szemrebbenés nélkül, majd felkászálódott.

- Én vagyok lobbanékony? - mutatott magára. - Én? Ha én lobbanékony vagyok, akkor te meg gyufa! - sértette meg mélységesen a lelkét. Igen, ez szarkazmus volt.

- Tehát ha meggyújtalak, felgyulladsz, és ha leöntelek vízzel, akkor lekopsz végre? - vigyorodott el.

- Teme! - akadt ki teljesen, így az első dolgot dobta neki, ami a kezébe került. Valami ruha lehetett, így nem szaggatta le az Uchiha arcát, már csak azért sem, mert jók a reflexei, így elkerülte a becsapódást.

- Hn. Dobe. - Gúny. Mérhetetlen gúny áradt belőle. A hangjából, a szeméből, az egész lényéből. - És magától fog visszarepülni a szekrényembe is? Vigyázz, nehogy elégesd.

- Tudod, mikor fogom elpakolni! A te cuccod!

- Pontosan tudom, hogy most. Amennyiben nem szeretnéd mellette a sajátodat is pakolgatni... - húzta el a száját szinte szánakozóan. Kitűnő színész.

- Arra várhatsz!

- Nem szeretem, ha megvárakoztatnak, dobe.

- Először életedben nem ugranak a szavadra, Uchiha? - mordult fel. - Nem szolgálnak ki, heh? Nem parancsolgathatsz úgy, ahogy akarsz?! - Sasuke gonoszan felkuncogott.

- Úgy csinálsz, mintha mindent tudnál rólam, holott két napja pofátlankodtál be ide, kis herceg, aki mindenkinek megfelel - vágott vissza élesen.

- Azt hiszed, nekem olyan hű, de jó sorom van? Nincs családom, ahonnan jövök, mindenki utált, az emberek menekültek előlem, és utolsónak jöttem ebbe az idióta iskolába, reménykedve, hogy befogadnak! Szerinted ez olyan, hű de jó?! - Bármi jobb, mint Uchihának lenni. Bármi, amíg nem vagy egy bezárt vámpír, akitől belül mindenki retteg.

- Nem érdekel a nyomorod, barom - vonta fel a szemeit lesajnálóan. - Mintha te lennél az egyetlen árva és ártatlan az egész világon. Tudod, néha lehetnél kevésbé önző. - Ha jobban olvasta volna az Uchiha szavait, talán meghallotta volna a benne található keserűséget, szomorúságot. De megint önző volt.

- Pont te mondod, hogy önző? Pont egy olyan, aki csak magára tud gondolni?! - háborodott fel végleg, elvesztve a kontrollt, ami még tartotta.

- Ha önző lennék, akkor te halott. De tudod mit? Mostantól önző leszek, és többé már nem mentelek meg. Sőt, ígérem, hogy hozzád sem szólok - fordult meg a hátát mutatva, majd belépett a fürdőbe. Kevésen múlott, hogy nem repült megint most a fürdő ajtajának valami; de ez is csak azért történt, mert nem akadt semmi a szőke kezébe. Tehetetlenül rogyott le, gyilkos szándékkal, de végül mégsem tett, vagy inkább tudott tenni semmit. Kezei remegtek, és már sajogtak is a szorítástól, de fel sem tűnt neki. Próbált egyenletesen lélegezni, kevesebb-több sikerrel, de valami mindig elővillant, ami miatt szívverése a kétszeresére gyorsult. Egy gúnyos hang, egy tökéletes mosoly, miben egy csöpp kedvesség sincs, egy felvont szemöldök, vagy a "dobe" szó. Mellé pedig társultak az aggódó szavak, amik az Uchiha száját reggel hagyták el. Miért ennyire behatárolhatatlan? Mit miért csinál? Nem értette. Képtelen volt átérezni mondatai értelmét, tetteinek súlyát, tekintetének mélységet. Ő egy olyan könyv, melynek már a borítója is tüskés, és valószínűleg senki sem férhet hozzá. Kíváncsi volt, mi van belül... mit rejteget az a csökönyös elme, ami csak saját magának mondja el a rejtvény megfejtését, és senki másnak nem engedi.

Vajon mi lehet abban a könyvben? Félelem? Fájdalom? Több annál? Egy része kíváncsi volt, míg egy másik leintette, jobb, ha nem tudod elvvel. Talán nem is érdemes próbálgatni. Aligha sikerülhet bárkinek is.

Ahogy lassan megnyugodott, végül úgy döntött, hogy kedves lesz és visszapakol. Már kezében volt a legfelső réteg, amit a szekrénybe rakott - még a dobás miatt sem gyűrődtek össze, annyira össze voltak hajtva -, és indult a többiért. Több kört is tett, mikor valami éleset érzett, így elkapta a kezét, mielőtt újabb sebet vágott volna magán. A lélegzete elakadt, és automatikusan kezdte el feltúrni a kupacot. Mit rejtegethet? Kést? Vagy rosszabbat?

Elkerekedett szemekkel dobta félre az utolsó útjába álló darabot. Ajkai kissé szétnyíltak, és halkan vett még levegőt is. Félresöpörte a szilánkokat, és kezébe vette a lapot, mely egy kicsit már gyűrött volt, és elég réginek tűnt. Egy harmincas, fekete hajú gyönyörű nő, mellette egy barna hajú komolynak kinéző férfi; de arca ridegségét egy óvatos mosoly törte meg. Közöttük egy tíz éves, fekete hajú fiú állt, nyakában pedig egy kisebb utánzata, aki boldogan karolta át a nyakát, ezzel kis híján megfojtva a nagyobbikat, aki még ettől függetlenül is a kamerába mosolygott. Feltételezhetően az anya, átkarolta egyik oldalról a nagyobb fiú vállát, még az apa kisebbik fia fején pihentette a kezét, lágyan megborzolva a haját; a másikkal a nő derekát karolta át. Idilli családi kép volt. Mindent elmondott, szinte sugározta a boldogságot magából, és normális esetben mindenki elmosolyodott volna, látva őket. De Naruto tudta, hogy a két felnőtt meghalt. Gyermekeik pedig soha többet nem mosolyogtak úgy, mint akkor. A szőke fiú szívét valami hideg szomorúság szállta meg, szája is lefelé konyult, miközben szemei elködösültek a látvány miatt. Mintha velük lett volna.

A fürdő ajtaja kitárult, de a szőke észre sem vette, bámulta tovább az emléket. Sasuke már megszólalt volna, hogy miért a földön így magába mélyedve, de ekkor pillantotta meg a barna kezek között a régi fényképet. Ajkai kiszáradtak, arca megrándult, és öklei görcsösen ökölbe szorultak. A következő pillanatban már dühösen tépte ki a felriadt fiú kezéből a képet, és ráadásként meg is lökte, minek következtében az felborult. De nem válaszolt, nem reagált, nem üvöltött rá, hogy "teme", csak szomorúan és együtt érzően meredt a szemeibe.

- Mégis hogy képzelted, hogy a cuccaim között turkálj? - üvöltött rá.

"Fáj emlékezni rájuk?"

- Sajnálom - sóhajtott fel, sajnálóan. Sasuke gyűlölte, ha a múltja miatt szánják.

"Fáj emlékezni a múltra?"

- Azt hiszed, hogy ennyivel el van intézve? - A szőke a földet bámulta, de nem nézett a szemeibe.

"Mit érzel?"

- Ne haragudj. Nem tudtam, csak el akartam pakolni - suttogta halkan. - Egyébként, ők a szüleid? - Tudta, hogy ezzel csak még jobban felbőszíti, mégis el akarta érni, hogy kifakadjon, vagy valami érzelmet mutasson.

"Fáj tudni, hogy sem a jövő, sem a jelen részesei nem lesznek?"

- Neked semmi közöd sincs hozzá.

"Miért tartod meg magadnak?"

- Az lehet. De tudni akartam... és segíteni - suttogta egészen halkan a végét.

"Miért nem mondod el valakinek?"

- Ne csinálj úgy, mintha érdekelne!

"Miért nem engeded, hogy segítsek?"

- Érdekel. Érdekel, hogy miért változtál meg ennyire.

- Megváltoztam? Mintha ismertél volna! - kiáltott fel hitetlenül. - Én mindig is ilyen voltam.

"Miért tagadod meg azt, aki vagy?"

Végül a szoba ajtaja becsapódott, és a szőke egyedül találta magát, az összes kérdésével.

 

*_*_*_*

Dühösen vágta be az ajtót, és indult el, csak úgy, valamerre. Dúló indulatai minden útjába kerülőt elsöpörtek volna, de kilenc óra után már nemigen járkáltak a folyosókon, így érzelmeit nem tudta kiadni máson, így tovább kavarogtak benne, megállíthatatlanul.

Pedig igazából nem is mérges volt; de ő képtelen volt sírni. Üvölthetett, verhette a falat, de bármennyire is szerette volna, képtelen volt könnyeket formálni. Fájdalom... olyan jeges érzés, amit már régen érzett. Tulajdonképpen mindenhol ott van: a levegőben a létezés, a boldogságban a félelem, a szabadságban a bezártság, az életben a halál. Ezek már olyan hétköznapivá váltak, hogy nem is érzékelte őket. Hogyan is tudhatta volna? Bennük élt, a mindennapokká lett, és már nem törődött velük. De ez a pofon, ez más volt. Egy újabb extra adag, ami nem tudott kapcsolódni a többihez, és ezért körbelengte az egészet.

Sokáig járta a folyosókat magányosan - és nem is volt szüksége társaságra -, tanácstalanul és tépelődve, de képtelen volt megnyugodni. Egyszerűen nem ment. Amikor felnyitotta a szemeit, a feketeséget látta; ugyanazt, amit akkor, amikor a szülei a szeme láttára haltak meg. Ha pedig becsukta, az emlékek ostorozták; egy kép, pár szó, egy hanglejtés, egy mosoly. Uchiha volt, büszke és érzéketlen... kívülről. De belül legalább félig hasonlított egy emberre, ha már nem is teljesen.

Mire észbe kaphatott volna, már a tetőn ült, és a holdat bámulta. Belátta a kollégium összes ablakát, ahogy a halvány fény rájuk vetült, és az üveghez érve szétterjedt az egész szobában. Mindenki aludt, ami nyugodtságot hozott az egész világra, melyben ő élt. Ellátott a városra, össze sem téveszthette egyre csak kialvó fénypontjait, ahogy lassan mindenki nyugovóra tért, hogy új lappal indíthasson az idő egy töredékében.

Lassan eldőlt a cserepeken, karjait átfonta a feje alatt, és meredten bámulta az eget, amit szürke felhők borítottak be, és ahogy rajtuk is átragyogott a hold fénye, különböző árnyalatokat vettek fel, egy olyan tökéletes képet alkotva, ami pár perc alatt semmivé lehet.

- Hallalak - mondta a sötétségnek csukott szemmel; és lassan a feketeségből egy árny lépett ki, helyet foglalva a fiú mellett.

- Már kezdtem megijedni, hogy ennyire figyelmetlen vagy. - Sasuke biztos volt benne, hogy bátyja gunyorosan elmosolyodik, de annyit nem ért meg az egész, hogy ránézzen. Anélkül is eléggé ismerte.

- Mániád lett, hogy nem hagysz békén és mindenáron az agyamra mész?

- Uchiha vagyok. Lételemem mások szadizása.

- Különösen a fajtársaidé.

- Különösen a te szadizásod - vigyorodott el. - Szóval mi a baj?

- Miért lenne baj?

- Csak a süketek nem hallották, ahogy járkálsz.

- Itachi. Felhívnám a figyelmedet arra, hogy te nem vagy átlagos, így a hallásod sem.

- Az emberek süketek - jegyezte meg. - Szóval?

- Szóval mi? - kérdezte ingerülten. Mindenki ellen immúnis volt, akit nem Uchiha Itachinak hívtak. De ellene védtelennek érezte magát.

- Mi a baj?

- Mióta érdekellek ennyire? Ez két napon belül már a harmadik látogatásod.

- Nem aggódhatok az öcsémért? - mosolyodott el. - És ne terelj - húzta össze a szemeit.

- Semmi - sóhajtott fel fáradtan, és ha ez film lett volna, még egy nagy kövér csepp is megjelent volna a feje mellett. - Csak egy szőke idióta felidegesített.

- Téged nem könnyű felidegesíteni, ha nem nézzük az én rekordjaimat. - Sasuke megforgatta a szemét.

- Szétdobálta a cuccaimat, mint valami majom, aztán széttörte a képkeretet, ami rólunk készült. Ennyi. - Itachi lassan bólintott.

- Azt, amin mindannyian rajta vagyunk? - Érezhető volt a mélyült hangján, hogy most nem csak kettejükre gondol, hanem a kerek egészre. Aminek a fele már nem lehetett velük...

- Azt - bólintott vontatottan, miközben lassan felült. Itachi elhallgatott. Talán mert mindkettejüket egy már jól ismert sötétség lengte körbe; fullasztó és jéghideg. Tudták, hogy előle nincs menekvés.
 

*_*_*_*
 

Tehetetlenül vetődött el az agyán, megfürödve, naprakészen, hogy végre kipihenhesse magát; de akármennyire is akarta az elalvást, egy, vagy inkább négy személy akadályozta meg, kik közül kettőt ismert, kettőhöz pedig már nem lehetett szerencséje.

Narutónak ez a tény sok mindent megmagyarázott. Hogy Sasuke miért ilyen távolságtartó, és érzelemmentes... nem bízik senkiben, vagy ha mégis, képtelen érzelmeket sugározni. A szőke tudta, milyen egyedül lenni. Tudta, milyen a fájdalom. Ami nem öl meg, az erősít... és az érzelmek képesek lassan, kínzóan lassan megölni, miután a rabjukká válsz. Egyenként kiszállnak a testedből, és te vagy összetörsz, vagy jégszoborrá változol. Nem igazán van más választásod.

Felsóhajtott. Az ember csak akkor értheti meg a másikat, ha ugyanazt az utat járja, ugyanolyan irányokba megy, és ugyanazt érzi. És bár az ő útjuk nagyon közel volt, Narutóé mégsem szárnyalhatta túl a Poklot. Igaz, hogy ő is elveszítette a családját, többször, és minden nappal újra, mert minden nappal egy remény hullt darabokra, miszerint a múlt csak egy képzelgés és ideje felébredni. Utálták, és még csak azt sem tudta, hogy miért... Hogy mit tett, és annak mi az ára. Fogalma sem volt róla.

Ahogy gondolatban egyre távolabbra szállt, úgy borította el szemeit a köd, míg végül a fény kihunyt, és egy másik világba zuhant át, ami párhuzamban állt a valósággal. Csak éppen az ellenkezője volt.
 

*_*_*_*
 

Vér... vér és még annál is több. A padló, a fal vörösben ázott, és mintha az ég még sötétebbé, a Hold lélekbehatolóbbá vált volna. A felhők mind engedelmesen leúsztak az égről, hogy a fénylő égitest láthassa... láthassa azt a megátkozott éjszakát, amin minden egyszerre hal el, azonban többé nem kel fel.

Sasuke remegett. Fájdalom, félelem és hideg járta át egész testét; úgy érezte, nem bírja el, és a földre rogyott. Ordítása mindent megfagyasztott maga körül... minden élőt és halottat. Szemeiben véres könnyek csillogtak, kezeihez hozzáragadt a folyadék, ami képes ölni és életben hagyni.

Rettegve próbált hátrálni, de egyszerűen nem tudott. Képtelen volt rá. Nem akart elmenni és mégis. Azt szerette volna, hogy amikor visszatér, ez az illúzió szűnjön meg, és ő felébredhessen ebből a rémálomból. De ez kemény valóság volt; a megmásíthatatlan, és egyetlen.

Az alak pár lépésre állt tőle, lényét eltakarta a sötétség, csak a pislákoló fény festett rá rémisztő jeleket. Szemei vörösen izzottak, aurája fenyegetővé vált és félelmetessé. Lábainál két élettelen test terült el, beborítva a fájdalom vörös nedvével; a szülei voltak azok. Nem lélegeztek, nem éreztek, és nem hallottak; nem hallották, ahogy fiuk ordítva hívja őket. Szemeik ködösek, bőrük rideg és mozdulatlan; akár a szobrok, melyeket a legtökéletesebb márványból készítettek. De ők valaha élők voltak... és a tény, hogy pár perc alatt hullott darabokra az életük, valamint a kín, ami ezzel járt, elviselhetetlen volt.

A kisfiú sírva hátrált, már amennyire tudott, miközben szemeit nem vette le az alakról. Az alakról, aki véressé festette még a Holdat is.

Vörös szemei félelmetesen elkerekedtek. Sasuke lecsukta a sajátjait, és várta, hogy ő mikor következik. Mikor találhat örök nyugalmat... de amikor félve kinyitotta, már nem állt ott senki.
 

*_*_*_*
 

Vegyes vágyakkal nyitott be a szobájukba, amin már két-három napja - ki számolja, ha éveknek tűnik... - osztoztak. Hogy miért vegyes? Mert egyszerre akarta kiszívni a vérét saját maga miatt, és szintén saját örömére akarta ezzel a halálát okozni. Kissé morbid, de ez volt a legjobb, ami eszébe jutott. Talán mindkettejüknek jobb lenne így. De Sasukénak biztosan. Ugyan indulatai már csillapodtak, de ahogy benyitott a szobába, újra az az érzés lengte körbe a helyet, ami nem olyan régen. Szomorú, kínzó levegő, ami fojtogatja az embert; lenyomja a torkán az emlékeit és az érzéseit, majd befogja a száját, és nem engedi el, amíg halál közeli állapotba kerül, és amikor a személy már vágyakozik a sötétségbe, ahonnan nincsen vissza, elengedi, és hagyja félholtan a földre zuhanni, majd még párat belerúg, hogy igazán vérezzen. Hogy igazán fájjon...

Megrázta a fejét, és beljebb lépett a helyiségbe. Hangtalan volt, akár egy árny, és úgy suhogott, mint a szél. Hideg szemekkel pásztázta a szőke barmot, aki bizonyosan mindent a legjobb rendben talált, és kellemesen pihent, nem tudva, hogy szobáját feltehetően a jövendőbeli kaszásával osztja meg. Az Uchiha íriszei megcsillantak, sápatag arcában fürdött az éjszaka összes fénye. Egyszerre volt gyönyörű, félelmetes, hátborzongató, és emellett, természetfeletti. Volt valami benne, amitől kiemelkedett. Egy egyszerű kis tény... nem volt ember. Átmenet két világ között. Álom és valóság... mi van közötte? A misztikum.

Nem fordított időt semmire, csak levette a pólóját és cipőjét, majd az ágyba zuhant, úgy, ahogy volt. Karjait feje alá csúsztatta, miközben szemeit összezárta, és bár nem akart, a szőke angyalkára emelte a tekintetét. Teljes ellentét. Szőke haja már kócosodni kezdett a forgolódástól, ajkain apró mosoly, arcán nyugodtság terült szét. Amúgy sem fehér bőrét kicsiny, egészséges bír borította el, szemei olykor-olykor megrezzentek álma közben. Ötpercenként fordult más irányba, de nem álmodhatott rosszat, vigyorából ítélve.

Sasuke halkan felsóhajtott, amikor már vagy ötödszörre fordult meg, és tizedszerre nyekkent az ágya nem éppen halkan. Amikor a huszadik volt, kezei már ökölbe szorultak. A harmincadiknál öngyilkos akart lenni... vagy inkább valakivel végezni. Úgyis annyi angyal van mindenhol. Mínusz egyet senki sem vesz észre. Nos, az a negyvenediknél pedig felült, kecses mozdulattal kirántotta a párnát a szőke feje alól, így az nagyot koppant az ágy szélén, ami keményfából készült. És ráadásként bosszúból, erőből hozzávágta a párnát. Egy Uchihával lehet szórakozni nappal, mert meg sem rezzen egy jó messze lévő pontig... de könyörgöm, éjjel háromkor?! Még egy Uchihának is van egy bizonyos tűrőképesség limitje, és bár nem egyszerű megdönteni, mostanra már nagyon elege volt az egész emberiségből. Plusz az idióta bátyjából is, mert abból mindig, de ez nem lényeg, mert ő vámpír, és egy vámpírnak tisztelnie kell a fajtársait, de ő a bátyját nem tisztelte, és ketrecbe is dughatták volna, és még akkor sem hajolt volna meg előtte, mert nem és kész. [Írói megjegyzés: Most képzeld el, ahogy az idegbeteg Sasuke dühösen végighadarja ezt a mondatot, villámló szemekkel. *o* ]

A szőke fájdalmasan nyögött fel, ahogy egy rögtönzött randit folytatott a fakerettel, és még egyet, ahogy kis híján majdnem megharapta azt. Mérgesen pattant fel, azzal a tekintettel, amiből egy idióta is kiolvasta volna a gyilkos vágyat; és egy ugyanúgy kinéző fekete szempárral találta magát szemben.

- Miért kell még álmodban is terrorizálnod, idióta?! - üvöltött rá a démon olyan kifejezéssel, amit Narutónak még nem volt szerencséje látni. A fekete képes elveszteni a türelmét? Hihetetlen volt számára. De sajnos nem ért rá kiakadni eme felfedezésén, mert éppen készült pofán dobni az Uchihát párnával, de az időben elhajolt.

- Normális vagy te, teme?! - És még mindig volt ideje annak a fekete marhának elmosolyodnia!

- Nem. Átlagon felüli - dobott felé egy gúnyos vigyort, majd visszatért a még szokatlan kifejezés az arcára. - Döntsed már el, hogy melyik oldaladon akarsz feküdni, és maradjál a seggeden!

- Én a hátamon szoktam aludni! - kérte ki magának kiabálva. - És ha betörik a fejem?! - tért vissza a tárgyra.

- Igazán sajnálom, hogy nem törött be! - üvöltött rá úgy, ahogy eddig sosem hallotta még.

- Jöttél volna velem a sírba!

- Örülök, hogy még a sírba is együtt akartok menni egymással karöltve, de nem lehetne, hogy ezt halkan teszitek meg? - vágódott ki az ajtó, és jelent meg egy szürke séró, majd a kék maszk, közötte pedig egy vidáman csillogó szem, végül az egész test. Igen, Kakashi. - Janne! - intett a kezével a maszkján át vigyorogva. A két fiúnak egyszerre esett le az álla a tanár bejöttére. Narutón aggodalom futott át és ijedtség, míg Sasuke az első eszébe jutó dolgot tette. Felkapott egy párnát és a tanár képébe vágta. Csak lazán, mert ezt kívánta tenni. Kakashi meglepődött, de végül még mielőtt becsapódott volna, azelőtt három centivel kapta el.

- Ejnye! Kezet emelsz a tanárodra? - hangjában derültség mutatkozott, bár igyekezett komolyan beszélni.

- Te tanárnak hívod magad, Kakashi?! Nem is tanítasz semmit! - Narutónak elkerekedtek a szemei az Uchiha merészségén. Letegezni egy tanárt, és sértegetni...

- Nekem éppen elég volt, hogy járni tanítottalak, Chibi! - Sasuke szemei elsötétültek, míg a szőkének egy hatalmas kérdőjel jelent meg az arca mellett.

- Mi?! - kiáltott fel értetlenül.

- Kakashi a keresztapám - sóhajtott fel az Uchiha. - És gyámom - tette hozzá, ezzel elérve a száz százalékos sokkot Naruto fejében.

- Örülök, hogy nem tagadod le, Chibi! - mosolyodott el Kakashi.

- Nem. Vagyok. Chibi!!! - dobott felé egy újabb párnát, ami ezúttal beért a célvonalba, ahogy a férfi felnevetett.

- Ideges vagy, Chibi? - Sasuke nagyon mélyen felsóhajtott, miközben elszámolt... nem lehet megszámolni, hogy meddig számolt. - Utoljára akkor láttalak ilyennek, amikor jeges vízzel ébresztettelek... - nosztalgiázott el egy pillanatra, csillogó szemekkel.

- Fogd. Be - hajtotta le a fejét szinte (!) megtörten.

- Ugyan, Chibi... - vigyorodott el, míg Naruto közelebb hajolt az Uchihához, és odasúgta:

- Láttad már valaha a maszkja nélkül?

- Ja. - Naruto szeme felcsillant.

- És...?

- Volt alatta még egy maszk. - A barbie felvihogott, holott Sasuke nem viccnek szánta. Közben a férfi kényelmesen elhelyezkedett a székben, nem törődve Sasuke gyilkos tekintetével, és a szőkéhez fordult.

- Egyébként, Naruto, hogy érzed magad itt? - kérdezte mosolyogva.

- Hm... van pár zavaró tényező - pillantott Sasukére gúnyosan elvigyorodva, ami egyébként viszonzást talált -, de amúgy jól. Két napja vagyok itt, de már voltam nő is. - Kakashi szemöldöke felszaladt, majd értelem csillant benne.

- Beavatás volt? - Egyszerre bólintottak, az egyik vörösen, a másik gúnyosan vigyorogva, gonosz arckifejezéssel. - Mi volt a feladat?

- Be kellett öltöznöm lánynak, és végigmenni az iskolán, miközben mindenkit megölelgetek és fecsegek.

- Házassági ajánlatot is kapott... - szólt közbe az Uchiha, mire az Uzumaki szívesen hozzávágott volna egy párnát, de már mindet eldobálták.

- Barom! - förmedt rá végül, miközben a tanár szánakozóan elhúzta a száját.

- Naruto, ez semmi. Még van nap az évből... - kuncogott fel a gyám. - Meg még egy év... - gondolkodott el.

- Holnap újrakérvényezem az ültetést - motyogta szörnyülködően a "chibi".

- Kivételesen egyetértek. Chibi - vigyorodott el, mire az Uchiha villámló tekintettel készült őt fejbe verni gondolatban, mert nem engedte, hogy idegessége meglátsszon rajta. És amúgy, ekkor újra nyekkent az ajtó, és kitárult.

- Családi kupaktanács? - lépett be Itachi vigyorogva.

- Na most húzzál innen! - akadt ki teljesen a kisebbik fivér. Itachi élvezettel nézte idegbeteg arcát.

- Elvesztetted az Uchiha hitelességedet, kisöcsém - kuncogott fel gúnyosan.

- Pofa be! - üvöltött rá.

- Arcom van.

- Azt is! - kereste újra a szemével a párnát, de kénytelen volt beletörődni, hogy nincsen meg.

- Ennek mi baja van? - támaszkodott neki a szekrénynek érdeklődően.

- Mondtam, hogy húzzál kifele! - Itachi sátánian felnevetett, egyszerű mozdulattal megragadta öccse karját, kicsapta az ajtót, és kirántotta a folyosóra a meglepettségtől mozdulni nem bírót.

- Látod, kihúztalak - villantott rá egy mosolyt, miközben Sasuke a bátyját ütötte ott, hol érte, hogy elengedje, de Itachi röhögve ellenállt. Kakashi felsóhajtott.

- És csodálkoznak, hogy Chibinek hívom őket...- túrt bele a hajába beletörődően. Naruto felvihogott. Kakashi felállt, majd kisétált a vitatkozókhoz, és ellenkezést nem tűrően szétszakította őket, majd Itachit kijjebb lökte, Sasukét meg be. Már csukta is az ajtót, de még bekiáltott: jó éjszakát. Aztán már csak a nevetés és a sóhajtozások hallatszottak egyre messzebbről, miközben az egyébként félmeztelen Sasuke tehetetlenül lerogyott az ágyra. Naruto a kuncogás közepette képtelen volt nem megbámulni a kidolgozott mellkast, és végigsiklani rajta a tekintetével, majd elvörösödve kapta el róla a tekintetét, bár szerencsére ezt a dühöngő holló nem láthatta. Merthogy gondolatban már felaprította és megfőzte a bátyját egy nagy üstben. Majd hirtelen Naruto felé bámult:

- Ez is miattad van.

- Hehh?! Miattam lettél idegbeteg?

- Pontosan!

- Na, jó, akkor most menjél szépen aludni, és engem hagyj békén - forgatta meg a szemeit végül lenyugodva, és bebújt a takaró alá. Csak ezután tudatosult benne, hogy ég a lámpa. - És kapcsold le a villanyt.

- Kapcsold le te - követte a példáját, és eszében sem volt megmozdulni.

- Én ugyan nem!

- Akkor sajnállak - fordult befelé. Naruto egy ideig tartotta magát, és hagyta, hogy égjen, de tíz percnél tovább nem bírta, és idegesen pattant fel azzal a céllal, hogy kiirtsa a fényt.

- A francba már, Uchiha!

- Ne kísérts álmaimban, Uzumaki. - Az említett egy pillanatra elgondolkodott, hogy álmában beszél-e, vagy él még, de Sasuke válaszolt rá. - Igen, fent vagyok.

A fény végre kialudt, így a szőke elégedetten bújt vissza a meleg paplanba, mikor rájött, hogy valami hiányzik.

- Teme, hova tetted a párnám?

- Kincs vadásszál egyedül - mormogta halkan.

- Barom. Ha megtalálom, rajtad rázom ki...

- Hajrá!

Nos, a harmadik lépésnél botlott meg benne; a földön volt természetesen.

- Részeg vagy, dobe? - Naruto figyelembe se vette. Nyöszörögve válaszolt:

- Megtaláltam... - Viszonylag gyorsan eljutott az ágyig, majd ígéretét betartva tesztelte Sasuke fejének keménységét, és megállapította, hogy keményfejű.

- Your mom...

Naruto elvigyorodott, és felröhögött, így nem volt ereje reagálni, amikor Sasuke újra a képébe vágta a párnát.

- Kussoljál már, dobe! - üvöltött rá, majd nyugodtan visszafeküdt az ágyába, ezúttal nem a fal felé fordulva.

- Idegbeteg...

- Halkabban!

- ...és még én vagyok gyerekes...

- Huszonnégy órát veled tölteni megerőltető, szóval ne lepődj meg - vigyorodott el csukott szemmel, majd többet egyikük sem szólt. A szobát végre megtölthette a várva várt csend, és Sasuke már kezdett homályosabbá válni, amikor is a szőke elkezdett forgolódni. Direkt.

- NARUTO! - Röhögés volt a válasz rá.

- Jó éjt. - Pár másodpercig nem érkezett válasz, végül nagy megerőltetések árán két betűből álló szót kapott.

- Hn. - És többet már egyikük sem szólt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés