Sasuke öt percen belül visszatért, majd Narutót figyelmen kívül hagyva hagyta el a szobát, laptopjával és bepakolt táskájával kezében. Na nem mintha a szőkét érdekelte volna, hova megy... dehogy... csak kíváncsian nézett utána. Semmi több.

A fekete hajú nem bírt volna az Uzumaki mellett maradni, így diplomatikusan elvonult. Nem, nem menekült... inkább a másikat védte azzal, hogy távol tartotta magától.

A bátyjához indult. Na, nem azért, mert annyira hiányzott neki, kibírt volna pár - jó pár - napot nélküle, viszont Itachi békén hagyja és nyugalomban, legalábbis mire ötvenszer ordítja le a fejét. Különben reggel mindig álmos fejjel néz ki magából, függetlenül attól, hogy a vámpírok sosem álmosak - bár aludni tudnak. Deidara pedig mindig abban leli örömét, hogy reggelente elmegy a kémialaborba, és kísérletez, illetve mindenkit felkelt az egész iskolában, aki még nem kezdett ébredezni. Néha még bombát is társít az ébresztőhöz.

Kopogás, vagy hang nélkül lépett be Itachi szobájába, akit az ágyán pillantott meg csukott szemmel a hátán feküdni, már felöltözve.

- Nem lehetne halkabban? - nyöszörögte, miközben mutatóujjával a halántékát dörzsölte, és egyik szemét hajlandó volt kinyitni. - Minek köszönhetem a látogatásod, otouto?

- Mióta köszönsz meg bármit is? - kérdezett vissza.

- Milyen ellenszenvesek vagyunk ma reggel... - hunyta vissza fekete medencéit, és a fal felé fordult. Sasuke elmosolyodott volna bátyja "álmos vagyok, mindenki hagyjon békén" mozdulatain, de nem szokott mosolyogni. Így inkább csak lehuppant az ágyára, arrébb lökve a rangidős lábát, és előhúzta táskájából a matekkönyvét. Itachi kérdőn nézett rá.

- Mit csinálsz?

- Előretanulom az éves matekanyagot.

- Itt?

- Itt - bólintott "ha ellenkezni mersz sem érdekel" kifejezéssel.

- Aha - feküdt vissza bólintva. - Kakashi megint sztrájkol?

- Még mindig - javította ki, majd kinyitotta a könyvet. Ha gyorsan olvas, fél óra lesz, mire bevésődik.

A vámpíroknak van egy olyan tulajdonságuk, hogy amit egyszer elolvastak, azt egész életükben tudni fogják. Sasuke is így tudta megtartani az átlagát. Miután megkapják a tankönyveket, az összeset elolvassa, és le van a gond a tanulással egész évre. Ezért praktikus a vérszívó-lét.

Itachi mozdulatlanul feküdt, gondolataiba mélyedve, és többet nem is próbálkozott az alvással. Eleve nem is lenne szüksége rá, de ha már magára erőlteti, mindig utóhatás a nehéz ébredés. És így is elérhette volna a kétszáz százalékot az akkumulátora; feltéve, ha lenne olyanja. Így viszont hallgatta öccse ujjainak találkozását a vékony papírral, és néhai sóhajait, ahogy kezdte a végénél rémesen unni az anyagot. Végül fél órán belül kész lett és lefáradva csapta be a könyvet, majd dobta be szép szóval a táskájába, és dőlt hátra, egyenesen bátyja lábára, akit viszont ez különösebben nem zavart. Pár másodpercig csak feküdt és bámulta a plafont, majd fáradt szemeit lehunyta újabb pár másodpercre, aztán megnyomkodta a halántékát.

- Végeztél? - szólt párnája alól Itachi, aki közben a lapozás hangja elől oda menekült. Néha nem jó olyan intenzíven hallani...

- Hn - válaszolt rá tömören. Itachi mégis tökéletesen le tudta fordítani öccse párszavas válaszait. Tapasztalat...

- És megint csaltál. Hát ilyen példát látsz tőlem? - Hangjából sugárzott a színészkedés. - Bezzeg én! Én csak azt tanulom meg, amit leadnak!

- A tanulás a te esetedben is túlzás, maradjunk az olvasásnál. És mivel neked a matektanárod tanít is, ellenben nekem nem, valahogy haladnom kell - tárta szét a kezeit.

- Igaz - motyogta halkan, nem mintha Sasukénak nagy gondot jelentett volna meghallani. - Kakashi még mindig ugyanazt olvassa?

- Változatlanul.

- Előreláthatólag mikor unja meg?

- Ha eddig bírta, akkor már le sem fogja tenni. Bár volt olyan, hogy arról áradozott, hogy mindjárt megjelenik a következő része, szóval lehet, hogy most azt várja...

- Lehet - bújt elő a párna alól, hogy fejét a puha anyagba ejtse. - És egyébként mi van veled, drága kicsi otouto? - mosolyodott el. Sasuke csak összehúzta a szemöldökét.

- Istennek kéne lennie, de elfelejtett. - Itachinak először egy kérdőjel, valamint egy zavart kifejezés jelent meg a fején, aztán leesvén neki, csak megforgatta a szemét.

- Baka - rázta meg kobakját sóhajtva. A kisebbik halkan, egészen halkan, nagyon, igazán, tényleg halkan felkuncogott.

- És veled mi van, édes kicsi Nii-san? - kérdezett vissza.

- Szemtelen vagy, mint mindig, az idősebbekkel és tapasztaltabbakkal szemben.

- Talán idősebb vagy, de nem tapasztaltabb - kacsintott rá.

- ... - Mindössze ennyi érkezett az idősebb felől. Csend. Meg egy egészen halk sóhaj. Ezek után a kisebbik belemerült laptopjának világába, és tizenegyedikeseknek való egész éves dolgozatokat töltött le és ki is, majd megoldókulccsal ellenőrizte az egyébként tökéletes megoldást. Ez volt újabb húsz perc, azonban ebből öt a töltögetésre ment el. És emelt szintű volt... maradjunk annyiban, hogy a vámpírok nagyon különleges képességekkel rendelkeznek.

Végül megunva eme tevékenységet, megbizonyosodva arról, hogy tökéletesen működnek agytekervényei, az órára pillantott, mely a második tanórába nyúlott már, bő tíz perccel. Csodás. Nemsokára mehet vissza az unalmas hétköznapokba. Viszont jó hír, hogy péntek van, és remélhetőleg kiszabadul innen; ugyanis ezt a nyugalmas két napot otthon szándékozott eltölteni. Ötven kilométer volt a távolság a házuk és a kollégium között, így ezt az utat inkább nem tette meg minden nap. Kakashi csak szünetekben járt haza, felügyelőtanárként mindig maradt, bátyja pedig ingadozóan járt haza, így többnyire egyedül volt otthon, ha hazament. Úgy hitte, ez mostanában gyakran fog előfordulni, a szőke miatt; ha az idióta haverjai nem veszik rá megint valami hülyeségre, amiért nem mehet el. Vagy ha a suli nem szervez be neki egy programot. Igazság szerint kihagyta volna.

Először buszmenetrendet keresett, hogy ma mikor indulhat, de egy francba!-sóhaj kíséretében állapította meg, hogy mire az órái befejeződnek és összepakol, már nem indul több busz, ami hazavihetné. Kénytelen még egy napot itt porosodni.

Közben Itachi eléggé úgy nézett ki, mint aki bealudt, már a mozdulatlanságából és szótlanságából levonva a következtetést. Bár bátyja kisebb korában sokat szórakozott vele, hogy tetteti, majd hirtelen felugrik és halálra ijeszti; és persze felsikít, kislány módra, anyjuk pedig megint rendre inti nevető bátyját. De szép családi pillanatok voltak...  "Elmúltak." Így fejezte be a gondolatot, és megcsóválva a fejét, hogy kizökkentse magát pillanatnyi melankolizmusából.

Egy ideig bámulta képernyőt, azzal az érzéssel, hogy nem jut semmi sem az eszébe, amivel elüthetné az időt; de kezdett egyre idegesebb lenni pár perc bambulás után. Végül azt írta be, ami először a nyelvére jött. Már majdnem befejezte a név első felét, de az "Uzuma" után megakadt a kurzor, és sebesen kezdte a backspace-t nyomkodni. Őt egyáltalán nem érdekli az a szőke idióta! Csak véletlen volt!

Aztán mégis folytatta a szót. Végül is így megtudhat valamit róla. Alap dolgokat... na, jó, talán egy kicsit érdekelte. De tényleg csak egy nagyon kicsit.

Volt pár Facebook-link, először azokra ment rá. Csak a szőke fejéről volt egy kép, minimális számú ismerőssel, de osztálytársai egy része már bejelölte. Volt egy születési dátum, és idő, egy tartózkodási hely, ami még Konohának volt írva, és giminek a Konohagakure volt megadva. Ennyi. A többit nem tette elérhetővé. Visszament a találatokhoz. Kiadott egy Uzumaki Kushina című cikket, melyben azt jelentették be, hogy őt és férjét meggyilkolták. A férfi szőke haja szétmeredezett és vigyorgott, míg a vörös hajú nő őt ölelte. Még fiatalkori kép lehetett. Biztos volt benne, hogy Naruto szülei; és próbálta volna tagadni, de kissé megrázták a képek, valamint a cikk. Alcímnek az volt megadva: Vámpírok?! Az írás szerint tizenhárom éve történt. A nőt és a férfit Konohában, egy közeli erdőben találták meg; mindkettőnek véresre volt harapva a nyaka, és ujjlenyomatok éktelenkedtek rajtuk. Talán egy átlagember nem, de Sasuke rögtön igazat adott volna: ezek vámpírok voltak, a harapásminta alapján. Méghozzá elég éhesek.

Sasuke hatalmasat sóhajtott, és próbált tisztán gondolkodni. Naruto szüleit vámpírok ölték meg. Ő is vámpír. Ha valahogy ez a két tény kiderülni... el sem tudta képzelni a szőke reagálását. Félt elképzelni. Ettől tényleg félt.

Nagyot nyelve lapozott vissza. Naruto neve szerepelt egy gimnázium oldalán, ahova két évet járt; és ennyi. Semmi más adat. Tulajdonképpen róla nem sokat tudott meg, és amit megtudott, azt ki tudta volna következtetni. Viszont a szülei ártatlanok voltak. És hozzá hasonló szívtelen lények végeztek velük. Vérszívók, akiknek mindegy, hogy hol és mikor, csak vért akarnak. Ilyen pillanatokban érezte úgy, hogy szégyelli azokat, akik közé tartozik; és ezzel együtt saját magát is. Mert bűnözőket vagy rossz embereket félholtan hagyni, és engedni, hogy segítség jöjjön értük egy dolog. Ez az ő stílusa volt. De ártatlan embereket bántani nagyon nem. Olyanokat csak söpredékek tettek és tesznek. Őszintén undorodott tőlük.
 

*_*_*_*
 

Naruto egy ideig csak pislogva meredt az ajtóra, fejében még mindig egy kérdés: látta? Normális ember nem képes odáig ellátni, ráadásul üvegen keresztül. Bár Sasuke mindenben kivételes volt, ezt el kellett ismernie.

Végül megunva az ajtó bámulását, valamint tekintettel lévén annak frusztráltságára, inkább abbahagyta ezt a tevékenységet, és tekintetét a szobán jártatta végig. Mit kéne csinálnia? Visszaaludni nem akart, netezni nem volt kedve, mással jelenlegi helyzetében nem akart találkozni. Tanulni mindent megtanult, nem volt éhes, bőrig nem akart ázni, zuhanyoznia nem kellett... sóhajtva dőlt hátra. Mi a francot csináljon?

Végül csak benyomta a telefonján a zenelejátszót és elindított egy lejátszási listát. Szinte már az Uchihát is elviselte volna; addig sem kellene unatkoznia, hiszen Sasuke mindig fel tudja annyira idegesíteni, hogy gondolatai elterelődjenek.

Unottan dobolt a falon ujjaival, és az idő ment... olyan gyorsan, hogy már öt - ! - perc is eltelt. Felsóhajtott. Néha az órák szeretnek nagyon durván szadizni. Mindig, amikor nem kéne.

Talán még egy matek órán is szívesebben lett volna... bár azt meg senki sem tartja. De ott legalább nincs egyedül. És mellesleg, az egy lyukasóra, ami azért is jó, mert minden nap volt. Szóval heti ötször. Ez sosem jön rosszul. Csak az érettségi lesz kérdéses. Nagyon kérdéses. És mivel a szőke nem matektudásáról volt ismert, így még inkább. Talán minden órán tanulnia kéne egy kicsit, és szép lassan haladni... bár kétségei voltak azzal kapcsolatban, hogy megértené-e, amit olvas. De próba-cseresznye.

Végül lehunyta a szemeit, és hallgatva a lágy vagy nem lágy dallamokat, próbált relaxálni. Igyekezett elsötétíteni az elméjét, hogy ne támadják gondolatai, és ez többé-kevésbé sikerült is. Aztán kivágódott az ajtó, és összerezzenvén vélte felfedezni Gai-senseit, ahogy már látott ruhájában állt, és készült magát elordítani.

- Jó reggelt, ifjú tanonc! Remélem, gyönyörű álmod volt, legalább annyira, mint amilyen nekem! - És megvillantotta csillogó fogsorát.

- Hogyne - esett vissza a feje párnára, miközben motyogott.

- Itt az ideje felkelni, hasadra süt a nap meg hold is! - ugrott mellé. - Élvezzük ki a jó időt és gyere velem futni! Ránk vár az egész nap, hogy bebizonyítsuk fiatalságunkat! - Szinte még a szemei is csillogtak. "Ez megőrült." - Naruto-kun, egy-kettő, talpra! Vár az élet, ne aludd át, mert lemaradsz róla és megöregszel! - kezdte el keltegetni, miközben rázta. Végül Naruto felült.

- Sensei, esik az eső - nyögte félig lehunyt szemekkel.

- Az csak még jobb! Kellemeset hasznossal: meg is fürdünk! Egy-kettő! Már alig várom, hogy a cseppek ütemére futhassak! - Szinte meghatódott saját szavain... - Az olyan gyönyörű! - Feltehetőleg azért bámulta a falat, mert nosztalgiázott, és nem azért, mert a fehér plafon olyan szép.

- Gai-sensei, mindjárt kezdődnek az órák. Ha akarnék sem mehetnék. - A férfi ajkai lekonyultak, aztán újra felvidult a tekintete.

- Ma lesz közös óránk? - nézett felé reménykedve.

- Igen - bólintott hozzácsatolva gondolatban: sajnos. Aztán leesett neki, mire gondol tanára.

- Akkor mindenki jöhet és futunk az esőben! Olyan jó lesz, már alig várom! - viharzott ki vigyorogva, ujjongva, boldogan. "Ezt be kéne zárni." Halántékát nyomogatva dőlt hátra. Hallotta, ahogy a tanáruk elkapta a folyosón Suigetsut, és elújságolta neki az infót... ki nem hallotta volna azt a boldog üvöltést?! Aztán egy nyugodt, fáradt hang hallatszott, és a kiabálás megtűnt. Amennyire felismerte, valószínűleg Kakashihoz tartozott. "Köszönöm."

 

*_*_*_*
 

És az a két órás szünet is eltelt, valamint sajnálatos vagy szerencsés módon - kinek mi - elkezdődtek az órák. Még pedig matekkal, már ami a tizenegyedik bét illeti. Naruto unottan bámulta az órát, várva, hogy a percek teljenek. A többiek zenét hallgattak fejhallgatón, rajzoltak, vagy volt egy pár buzgó, aki tanulta az anyagot, esetleg egyéb tantárgyra készült. Valamint Suigetsu esetében, ő azzal szórakozott, hogy mindenkit a matekkönyv galacsinná gyűrt lapjaival dobált. Nem azért, lehetett rajta röhögni, ahogy Chooji kapucnija már megtelt, de mégis... Valamint egy szőke hajú csaj, akit hallás alapján Inónak hívtak - vagyis barátnői így nevezték - úgy turkált a hajában, mintha pókok mászkálnának benne, majd dühösen dobta Kiba fejéhez, mert ő röhögött a legjobban, így azt hitte, hogy a fiú volt. Az meg a teteje mindennek, hogy Sui nagy merészen, a nagyban olvasó Kakashihoz lépett, és egy indokkal beszélni kezdett hozzá, miközben sorra szórta bele a hajába hátulról a golyókat. Az volt a legjobb, hogy a tanár semmit nem vett észre. Nehéz volt visszatartani a röhögést, sokan nem is bírták...

Az Uchiha viszont végig érzelemmentes arccal ült, és zenét hallgatott. Narutót nagyon idegesítette, hogy ennyire... ennyire.... ennyire nem törődik semmivel, és minden felett átnéz. Mintha mindenkit semlegesnek tekintene. Nem tudta, miért, de legszívesebben beverte volna a képét azért, mert képtelen magából valami reagálást, valami életjelet kiadni.

Összességében valahogy elment az óra, bár sokan kaptak fulladozó rohamot, ahogy próbálták visszatartani a vihogást. Naruto is közöttük volt.

Eddigre már az eső is nagyjából elállt, csak a szél fújt erősen, így ha Gai komolyan gondolja ezt a futás dolgot, akkor legalább bőrig ázni nem fognak. Maximum "szélütést" kapnak.

A csengő most először jókor szólalt meg, és véget vetett az unalom uralmának, hang-harcosokkal hadakozva érte. Magyarul elkezdődött a szünet. Gyorsan felkapta a sport- és sulis táskáját, majd kiérve a nyüzsgő tömegből, a folyosóra lépett - ahol ugyanolyan tömeg fogadta. Valahogy átverekedte magát öt percen belül, és csak hárman mentek neki; viszont valahol látott egy szép duccot, ahol a csaj nem úszta meg átázott póló nélkül. Inkább továbbállt, mielőtt ez lett volna az ő sorsa is.

A fiúöltözőben még volt pár kilencedikes, de csak lézengtek - feltételezhetően éppen nekik volt órájuk -, valamint megtalálta Choojit is - nem lehetett nem észrevenni, ahogy a pad közepén ücsörgött és csipszet evett. Persze így könnyű gyorsan odaérni, ha mindenki, aki beléd megy, elesik... a dagi fiú jó erőben volt, és ha nem lett volna adottsága az elhízottság, biztosan izmok borították volna.

Megvárta, míg mindenki távozik a helyiségből, aki a tartózkodásra illetéktelen, majd a fiú mellé pattant/ült.

- Szia! - csapta maga mellé, vagy éppen alá a táskáit. A fiú, mivel evett, csak integetett, és felé tartotta a zacskót, így kivett egy darabot a nasiból. Az még nem árt. - Kösz - bólintott, miközben bekapta.

- Szívesen - mondta, mikor megrágta. Aztán újat vett, és feldobva, pusztán szájával sikerült elkapnia. - Bárcsak még mindig a vezetéket szerelnék... - sóhajtott, a tesiterem irányába nézve.  - Akkor még aludhatnék...

- Akkor most megkoronázom a napod. Lehet, hogy egész órán futunk - húzta el a száját. Chooji pedig felháborodott kifejezést vett fel.

- Ne már! - Naruto meg is értette. Ilyen súllyal ő neki sem igazán ment volna, és még vékonyként is rettegett háromnegyed órányi futástól. A tanáruk nyilván megőrült. - A múltkor is az volt, és Shikamaru kificamította a bokáját, én összeestem, de Gai-sensei csak futott és még csak észre sem vett! - Szinte még az arca is feldagadt, ahogy az indulatok megszállták. Majd lenyugodott kissé, és felsóhajtott. - Csak túléljük... a pszichológusom azt mondta, hogy mindennek adni kell egy esélyt.

- Pszichológushoz jársz? - húzta el a száját. Mi oka lehet járni, mikor egy kedves és jó fej fiú, akit mindenki szeret, mert olyan kis... hát, Naruto kabalának hívta volna.

- Általánosban kisebbségi komplexusom volt, mert megszóltak a súlyom miatt... de mióta ide járok, egy csomó barátom lett, akik elfogadtak így is - mosolyodott el a végére. - Igazából már csak kényszerből járok, mert anya félt, hogy visszaesek, hiába mondom, hogy itt senki sem bánt - vonta meg a vállát boldogan. Naruto viszonozta. Régen őt is elnyomták... de ez a hely teljesen más. Valami teljesen más és semmihez sem fogható. Mindenkiből kedvesség sugárzik, és semmi rosszindulat... mint egy álom, melyhez sosem érhetett fel. De most... most igen.

- Értem - bólintott egyetértve, majd levéve a pólóját, turkált a tesicuccáért. Felkapkodta a ruhákat, majd leváltotta az utcai cipőjét edzőre, és készen is volt. Addigra már jó páran odaértek. Narutónak valahogy mégis az tűnt fel, aki hiányzott. Sasuke. Aztán ezt a kósza gondolatot el is üldözte. "Miért pont ő jut eszembe?"

Végül a bárányka megérkezett, Sui társaságában, aki hülyeségeivel fárasztotta; ez az Uchiha unott arcán is látszott, majd ahogy sietve igyekezett tőle minél távolabb maradni. A fekete lassan vette le a pólóját, megvillantva mind a hat kockáját, mert közben meg Kibára figyelt, aki szintén olyan eredményt ért el, mint az előbb Suigetsu. Naruto képtelen volt levenni róla a tekintetét, és végigfuttatta a kidolgozott izmokon szemeit, majd az Uchiha démoni medencéibe nézett... és Sasuke pont akkor fordult arra. Elvörösödve kapta el tekintetét, és próbált keresni valami más néznivalót, mintha csak egy pillanatra figyelte volna meg. Sőt, az éppen mellette lévő Shikamaruhoz fordult, és valami olyasmiről dadogott, hogy milyen szép idő van, csak azért, hogy a fekete hajú azt higgye, mással van elfoglalva. Mellesleg a Nara elég érdekesen nézett rá, de ő csak legyintve, és tarkóját vakarva lépett a csarnokba.

Becsengetésre mindenki beért - fiú tesicsoport alatt értve, mivel a lányokat és a hímeket külön szedték -, és elszóródva dobálták a labdát egymásnak - vagy labdával dobálták egymást; de ez lényegtelen apróság -, mikor is Gai belépett, sokwattos vigyorát megvillantva.

- Jó hírem van, fiatalok! - Itt hatásszünetet tartott. - Futni fogunk! - És itt minden felnyüszített, természetesen. - Na! Több akaraterőt kérek! Meg tudjátok csinálni! - biztatott továbbra is. - Álljatok párba! Meglepetésem van, de ezt majd elmondom - vigyorodott el.

Mindenki dünnyögve rendeződött össze. Sasuke unottan ácsorgott és meg sem próbált párt keresni, Naruto pedig félt ezt megtenni. Így a végére természetesen ketten maradtak.

- Kinek nincs párja? - Naruto felemelte a kezét, Sasuke ezt a luxust nem adta meg, csak sóhajtott. - Jaj de jó, mindenkinek van! Naruto-chan és Sasuke, gyerünk! - A szőke kelletlenül sétált közelebb, de tartotta az egy métert. - Tehát, most, hogy így összerendeződtünk, elmondom a szabályokat. Kint fogunk futni, a párok külön-külön. Kijelölök egy célt, ameddig el kell jutni, már nyomtattam térképeket is hozzá, hogy megtaláljátok. A nyeremény pedig, hogy az első pár mindegyik tagja kap egy hetes felmentést tesi alól, amit bármikor beválthat. Ugyan nem értem, miért nem szerettek mozogni, mikor a mozgás olyan gyönyörű dolog, de Kakashi azt mondta, hogy ennek nagyon örülnétek - fejezte be boldogan. A verseny résznél az egész tömeg felhurrogott, de a felmentést hallva egyre izgatottabban kezdtek sugdolózni. Igazából Narutónak is nagyon jól jött volna, tekintve, hogy a lába a tegnapi esés következtében egy egészen kicsit fájt, noha a zúzódás csúnya tévedés volt, de beadható a tanároknak, hogy megússza az órát.

- Uchiha - fordult Sasuke felé. - Meg kell nyernünk! - csillantak fel szemei előre érezve a győzelem ízét. Az csak felcöcögött.

- Hajrá - válaszolta unottan.

- Akár tetszik, akár nem, most meg fogod magad erőltetni, mert én nem fogok miattad szívni!

- Amennyiben képes uralni a lábam felett az irányítást, nekem oké - vonta meg a vállát szórakozottan Naruto kezdődő dühén.

- Ja, és fiatalok, valamit elfelejtettem! - kért csendet a hangzavarban a sensei. - A kezetek össze lesz kötve, és ha az kioldódik, akkor kiestek.

"Franc." Szinte tökéletesen egyszerre szaladt végig elméjükön ez a gondolat. Már ami Sasukét és Narutót illeti.

- Tehát, mindenki megvan? Akkor indulás! - mutatta az utat vezérként, és nebulói kelletlenül követték. Vissza az előcsarnokba, karjukon pulcsival, amit felvehettek a hideg miatt. Az úton megálltak, és Gai elvezette őket arra a helyre, ahonnan indulniuk kell; mindenkinek máshonnan. Kaptak térképet, valamint egy kezdetleges irányt, amerre menniük kell, összekötötte a kezüket, aztán a zöld ruhás visszasétált az épülethez. Üvöltve figyelmeztette a "fiatalokat", hogy vigyázz, kész... aztán az indulást jelző jel, a sípszó megszólalt. Naruto megiramodott, de amikor a visszahúzó erőtől kis híján kiugrott a helyéről a válla, mérgesen fordult az Uchiha felé.

- Mozdítsd már meg a segged! - kiáltott rá élesen.

- Mert ha nem? - húzta fel a szemöldökét.

- Akkor odarángatlak a célhoz, baromarc! Miért kell ennyire bunkónak lenned? - Sasuke elvigyorodott.

- Lételemem - pillantott rá lesajnálóan.

- Legalább most ne szívass! Ha miattad vesztünk, én esküszöm...

- Vajon tudsz olyat mondani, amitől megijedek? - tette fel a költői kérdést a démon szórakozottan. Naruto hihetetlenül felnyögött az Uchiha nagyképűségén, valamint saját tehetetlenségén. Utálta, ha mások miatt vesztett, ahogy mások is utálták, amikor miatta vesztettek. És ez így volt helyes. Erre ez a teme megtöri.

Az Uchiha felkuncogott.

- Hát igen. Szerintem sem.

- Pofa be! - dühöngött, mérlegelve, hogy megüsse-e a feketét. De eldönteni már nem volt ideje, mikor Sasuke futásnak eredt és őt is rántotta magával. Tempója olyan gyors volt, hogy alig bírta követni.

- Ne maradj le, dobe - köpte oda két lélegzetvétel között.

- Megtört a jég, Uchiha?

- Csak rájöttem, hogy minél előbb érünk oda, annál előbb szabadulok meg tőled - hadarta el szemforgatva, amit a szőke megismételt. Aztán többet nem szóltak egymáshoz, csak sorra hágták át a métereket, pihenés nélkül. Naruto már fáradni kezdett a sprintben, mikor Sasukének még csak ennek nyoma sem volt. Hogy csinálhatja...? Sokszor kis híján nekiment egy-egy fának, de az Uchiha mindig elhúzta. Nem tudta eldönteni, hogy ezt kedvességből teszi, vagy csak azért, hogy ne lassítsa az iramot. Mindegy is volt már. Ahogy kibontakozott a cél, ami a minitérképen is jól megvolt jelölve, felsóhajtott. De ezzel egy időben Suigetsu és Kiba bukkantak ki a fák közül, jó pár méterrel előttük, ami már elég volt ahhoz, hogy győzzenek. Kár volt gyorsítani, mert mire elkezdték volna, addigra az ellenfelek beértek a célba, ujjongva. Sasukéék utána két másodperccel zárkóztak fel a második helyre.

- Nyertünk! Kérjük az igazolást! - pacsiztak üvöltve és boldogan.

- Én meg a kezeteket. - Gai észre sem vette, hogy milyen félreérthető volt, amit mondott, csak mikor Naruto vihogásban tört ki, és Sasuke mosolygóizma is megrándult - már ha volt neki -, valamint a két fiú elvörösödött. - Jaj, nem úgy! - kiáltott fel kuncogva, és figyelmesen megfigyelte az első helyezettek kötését, majd győzedelmesen vigyorodott el.

- Csaltatok! Én a lehető legnehezebb kötéssel kötöttem meg, ez meg csak egy egyszerű hurok, szóval kikötöttétek, aztán a cél előtt vissza. Tehát Narutóék nyertek! - A két fiú vigyora lelohadt, és hőbörögni kezdtek, míg Naruto győzedelmesen a levegőbe vágott, és már készült volna összepacsizni Sasukével, de inkább meggondolta magát, látva annak emelkedő szemöldökét. Miközben a sensei őket is kikötötte, a többiek sorra robogtak be. Sokan alkalmazták azt a cselt, a mit a csalók, de mind lebuktak.

- Nem hittem volna, de Narutóék csapatmunkája volt a legjobb - mosolyodott el dicsérve őket. - Gratulálok! - A szőke viszonozta a vigyort, az Uchiha csak flegmán felhümmögött. Naruto megforgatta a szemét rajta. Fáradtságától többre nem volt képes. Maximum hogy nehézkesen kezet fogjon vele, éppen csak egy pillanatra. Miért égett a bőre a fiú hideg érintésétől...? Maga sem tudta. És nem is akarta tudni.
 

*_*_*_*
 

Nyolc órát letudva (plusz a kettő, ami nem lett megtartva), fáradtan esett be a szobájába, de boldogan, hogy vége a hétnek. Igazság szerint már csak aludni akart, de nem szeretett volna hétvégén tanulni, így kótyagos fejjel, de nekiállt a hétfői órák leckéinek. Először a házikkal végzett, körülbelül egy óra leforgása alatt, így a csuklóján lévő  műszer hat órát jelzett. Gondterhelten sóhajtott fel, és fejét a párnájába temette, miközben arról gondolkodott, hol lehet már megint a teme. Nem tudta, miért jut eszébe ennyiszer a nap folyamán, hiszen nem, egyáltalán nem hiányzott neki. Vagy igen...? Maximum egy egészen kicsit, de azt csak azért, mert tudni akarta, hol járt. De mi ez a birtoklási vágy?!

Miután elűzte feltörekvő gondolatait, és szünetként lezuhanyozott, friss és langyos cseppekkel átitatva jelent meg a még mindig kihalt szobában. A másik tulajnak még nem jutott eszébe megjönni. Elhúzta a száját, és immár pizsamára öltözve - ami egy ramenes pólót és egy térdig érő fekete nadrágot jelölt - vetődött az ágyra és halászta elő táskájából a tanulnivalót. Néha ásított, néha erővel feszítette fel a szemhéját, néha pedig megkordult a gyomra. Valahol a táskája mélyén talált egy pár pogácsával teli zacskót - feltehetőleg a reggeli maradéka volt -, azt elfogyasztotta, és sajnálva az időt, amíg lemegy a már sikeresen megismert automatához, csapvízzel öblítette le. Feltöltődve némi energiával, végkimerülésig folytatta, majd nyöszörögve próbált magába életet lehelni. Fél nyolckor. Mintha kisgyerek vagy idős lenne... Berezgett a telefonja, így előkapta. Egy SMS volt, fájllal csatolva. Felvont szemöldökkel nyitotta meg.

"Háj, szöszke, lküldöm Lee atr action jét, amit tegnap produkált. Ki?ba"

Miután lementette a számot, megnyitotta a fájlt, és felröhögött, ahogy a "hajón" ingadozó Leet pillantotta meg, aki Wilsont keresi. Miután az ötperces felvétel véget ért, még mindig nevetett, és csak lassan kezdett halkulni, végül megnyugodva tette el telefonját. Fejét ismét az anyagra fordította és felsóhajtva merült bele a csodálatos történelembe. Talán ha megkérdezték volna tőle, pontosan mikor is aludt el, azt feleli, 1939-ben, szeptember elsején...
 

*_*_*_*
 

Sasuke fáradtan sétált a folyosón. A fiúk az utolsó óra után áthívták, hogy licitáljanak a felmentésért, és egy óráig próbálkoztak, Sasuke hajthatatlanul nemet mondott mindenre. Aztán csak úgy elrepült az idő, belemerülve valami számítógépes játékba. Őt nem igazán érdekelték, de mivel nem akadt jobb dolga, ottmaradt. Viszont mostanra elege lett, és köszönte, de nem kért a hajnalig fent maradásból, így a szobájukba indult. Azonban amikor benyitott, Naruto a törikönyvén aludt éppen, felkapcsolt villanynál. Miután szadista módon készített egy képet, kegyesen elemelte a tankönyvet, így a szőke fej a párnára hanyatlott. Elhúzta a száját, de... betakarta. Ő, Uchiha Sasuke törődött vele és betakarta! Sokkot kapva vonult be a fürdőbe, majd miután lezuhanyozott, lekapcsolta a villanyt, az ágyára dőlt, és végiggondolta a nap eseményeit. Mégis az első, ami eszébe jutott, az a kézfogás volt. Ha rágondolt, még mindig bizsergett a keze. Nem tudta, miért... de mindenesetre Naruto vérére fogta. Mint minden abnormális dolgot, ami a dobével volt kapcsolatos.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés