Naruto cicaként dörgölte bele a párnájába álmos fejecskéjét, és még jobban magára húzta a takarót, így kobakjából, mely eddig is elég takarásban volt, már csak haja látszott, valamint ahogy rásütött a napfény, szinte csillogott a fényárban. És igen, itt kezdődik a probléma. Mi a francot akarhat az az idióta nap fél hat... hét... tizenegykor? Ezt akkor állapította meg, amikor bágyadtan pislogva kereste az órát tekintetével, és öt másodpercen belül leesett neki, hogy hoppá, ez túlzás. Nem mintha foglalkozott volna ezzel, teljes lelki nyugalommal temette arcát a párnába, végül némi teketóriázás után fejére húzta azt is. Biztos, ami biztos. Így viszont szomorúan állapította meg, hogy meleg van. Túlságosan is. Így kénytelen volt elismerni, hogy visszaaludni már késő, fetrengeni pedig már nem akart... vagyis akart, de először el kéne húzni a függönyt, aztán lehetne tervezgetni... de a selyemnek tetsző anyag,a mi igazából nem volt valami puha, nagyon messze volt tőle. Így ezt is feladván, kénytelen volt valami mást kiötleni. Gondolkodott a napszemüvegen, a jégakkun, de ehhez mind-mind fel kellett volna kelni. Francba - állapította meg, ahogy csukott szemmel ült fel, hunyorogva, ahogy az égitest a kéklő gömbjeibe világított. Valahogyan ki kéne nyitni... tizedik próbálkozásra sikerült anélkül, hogy az idegek, melyeket zavarta ez, visszahúzták szemhéját a megfelelő helyre. És nem, nem akart arra ébredni, mégis az első, amit meglátott, az a történelemkönyv volt. Megállapította, hogy nem volt érdemes felkelni.

A szobában nem tartózkodott senki, de ezt valahogy nem is tudta sajnálni. Véletlen volt csupán, hogy Sasukét tegnap itt találta, valószínűleg nem fog gyakran előfordulni. Talán Sasuke kerülné őt...? Nem értette, mi ez az ellenszenv, de szeretett volna változtatni rajta, ehhez azonban ketten kellenek. Egyedül nem fog menni. Gondolatban elhúzta a száját.

Fáradtan a szekrényhez lépett, és kikerekedett szemekkel figyelte meg a démon ruháinak maradékát. De hol a többi...? Az Uchihának nem volt sok ruhája, de ez még ahhoz képest is kevésnek tűnt.

Naruto agyán egy gondolat futott át: más szobába költözött, mert annyira utálja a szőkét? Akaratlanul is ökölbe szorította az egyébként még mindig fáslis kezét. Azt is le kéne már szedni... erről is az Uchiha jutott eszébe. Miért vezet minden szál hozzá, vagy rajta keresztül rossz emlékekhez? Lehajtotta a fejét. Talán tényleg átcuccolt volna, egy szó nélkül?

Ebben a pillanatban, nem tudta, miért, de biztos volt benne, hogy ő ezt nem akarja. Nem akarja, hogy elmenjen, legyen bármilyen bunkó és nagyképű és... és olyan, amilyen, ő akkor sem akar változtatni a helyzeten. Valahogy úgy érezte, a pár napos ismertség ellenére, hogy nem szeretne tőle elszakadni, mert túl sok minden fűzi össze őket. Emlékek sorozata, melyekre akaratlanul is emlékezni fog. Az első találkozás, a beavatás, Sasuke horror-bemutatója, az öngyilkossági kísérlet, a kiborulások, a tanórák, a futás, a családi fotó, a tesiverseny, az elveszett párna rejtélye a múlt előtti éjszakán... basszus, akkor hiába is tűntek rossznak, most mégiscsak a jó kategóriába tette volna őket, mert benne volt... Sasuke...

Megrázta a fejét. Mióta ez a véleménye az Uchiháról? Mióta lett ő olyan fontos számára?!

Tehetetlenül felsóhajtott. Most mihez kezdjen?

Aztán jött az instrukció: keresse meg a fekete idiótát.

Felkapta az első kezébe eső pólót, satöbbi, majd a gatyát, satöbbi, meg minden egyebet, satöbbi. Megkordult a gyomra, de ez volt az utolsó, amire gondolt. Berobogott a fürdőbe, megmosta az arcát, összeborzolta a haját, és futva lépett ki az ajtón, hogy történetesen pont Leebe szaladjon bele. Szerencsére annak voltak már olyan reflexei, hogy ne essenek el, majd mikor stabilan álltak, megvillantotta fogkrémreklám-mosolyát. Naruto megborzongott... eszébe jutott Gai...

- Jó reggelt, Naruto-kun! Remélem, gyönyörűt álmodtál! - kezdett volna monológba, de a szőke közbeszólt.

- Persze-persze, hogyne... de nem láttad véletlenül valamerre a temét? - darálta le. Nem volt vesztenivaló ideje.

- Öhm... teme? - bizonytalanodott el kissé a zöld ruhás, és egyik bozontos szemöldökét felhúzta.

- Mármint Sasukét - helyesbített. A teme szó automatikusan jött a szájára.

- Ó! - esett le a Gai-másolatnak. - Nem, ma még nem láttam...

- Oké, köszi! - intett, majd majdhogynem futva sietett el. Lee furcsán nézett utána, majd végül vigyorogva odakiáltott.

- Szívesen máskor is!

*_*_*_*

Sasuke unottan bámult ki az ujjlenyomatokkal teli ablakon, morgolódva a döcögős buszon, és a göröngyökkel teli úton. Egyedül az segített nyomorán - melyet fokozott a szürke táj és a köd -, hogy otthon lesz, békében, egyedül, zavaró tényező nélkül. Egy kis igazi pihenésre neki is szüksége lesz.

Erről a szóról - pihenés -, valahogy rögtön a szőke idióta jutott eszébe. Nem csak azért, mert bármilyen napszakban képes volt elaludni, hanem azért is, mert miatta nem tudott eleget tenni le-lecsukódó szeme ellen. Fáradt volt, ha szabad ilyet mondani. Nem fizikailag, hanem agyilag. Lefárasztotta az első hét, és már csak relaxálni akart, semmi egyebet.

Már a fájdalom sem érdekelte, amit akkor érzett, mikor kezére hajtott feje az ablaknak koppant. Csak néha sóhajtott fel, határai szélén, amikor kezdte meghaladni a limitet a gonosz üveg szadistasága.

Már félálomban volt, mire a busz megállt. Megkönnyebbülten ült volna fel, de csak egy megállónál szálltak fel páran. A francba.

Aztán ahogy az utasok szállingózni kezdtek, gyomra összeszorult. Mert egy vámpírhoz is lesz szerencséje.
 

*_*_*_*

Hidan jelen pillanatban minden élőt és halottat utált azért, mert nem tudják aludni hagyni. Nos, az más kérdés, hogy erről csak két ember tehet, de akkor... most utált mindenkit és kész. A két ember a főnöke, vagy inkább "főnöke" volt, aki véres érvekkel erre kényszerítette... szó szerint. Vámpírként addig szívja a vérét, ameddig akarja, és nem tehet semmit ellene, lévén, hogy erőben felette áll. A főnökének felettese pedig egyenesen tisztavérű. Esélye sincs tiltakozni. A francba, legalább a nevét tudná, a sok legenda helyett!

A másik ember pedig... nos, egy szőke hajú, kék szemű, arcán csíkokkal díszített kis angyalka. Már a gondolatra is elvigyorodott.

A busz lefékezett, és elsőként ugrott fel, majd sietve fizette ki a jegyet, és megszemlélte a terepet. Olyat kell keresnie, aki kollégistának tűnik, mivel ez a busz csak egy iskolának a városával állt kapcsolatban. A szőkéjével. Csak talál valakit, nagy bőröndökkel, és húsz alatti kinézettel... akkor finomkodva kivallathatja, hátha tud valamit. Igen, ez volt a terv. Érne már a végéhez...

Magabiztosan sétált a szinte már természetfelettien sápadt bőrű, koromfekete szemű és hajú fiúhoz, aki szeme sarkából figyelte közeledtét, majd mikor megállt előtte, odafordult.

- Szia! Leülhetek? - vigyorodott el, pozitív energiákat sugározva.

A fiú egy pillanatra mintha hezitált volna, majd vetett rá egy mély pillantást, és számára érthetetlen éllel a hangjában válaszolt.

- Hogyne.
 

*_*_*_*

Jó vámpír vagy rossz vámpír. Harmadik verzió nem létezik. Kizárt, hogy a fiú, aki vele egykorú lehetett, felismerte volna fajtásaként, hiszen arra csak az Uchihák képesek. És ő... nos, csak rá kellett nézni. Nem valami nagy előkelőség.

Mégis mellette állt meg, érthetetlen módon vigyorogva, magabiztosan.

- Szia! Leülhetek?

Sasuke összehúzta a szemeit. Maga sem tudta, honnan, de sejtette, hogy ez akar valamit. Talán ez az arcára is kiülhetett.

- Hogyne - válaszolt végül kimérten, majd elfordult.

- Kösz - hallotta még a hangot, de nem igazán érdekelte. Elvégre ő nem társalog egy ilyen alsóbb rangúval... apja tanítása végigkísérte. Aki nálad gyengébb, azzal nem érdemes törődni. Az erősebbeket pedig el kell tiporni.

Becsukta a szemét, és a fiúra fókuszált. Egy próbát megért, hogy megpróbáljon felcsatlakozni az agyához, de lévén a sok zavaró tényező, inkább hagyta a fenébe.

- Egyébként Shimura Sai vagyok - mutatkozott be, továbbra is már-már öntelten vigyorogva.

Sasuke megfagyott. Sai... Sai... biztos volt benne, hogy hallotta már ezt a nevet. Shimura Sai... és ekkor bevillant egy szemét kis hülyegyerek képe, aki mindig olyan öntelten vonult végig a folyosón, csak mert neki volt annyi tehetsége, hogy a képeiért pénzt kértek. Őt ölte meg pár napja...

...ami azt jelenti, hogyha nem ő Sai, akkor álnevet használ. Ami pedig annyit tesz, hogy titkolja az igazit, mert valamire készül. Ebben biztos volt.

*_*_*_*

- Egyébként Shimura Sai vagyok. - Ez volt az első név, ami eszébe jutott.  Bármennyire is nem látszott, Hidan odavolt a festményekért, meg úgy egyáltalán mindenért, aminél festeni vagy rajzolni kellett. És nemrég látott egy gyönyörű képet egy szinte ismeretlen festőtől... mivel az esélye egy a millióhoz, hogy ez a fiú ismeri, és neki amúgy is egy álnévre volt szüksége, ezt mondta.

Várakozóan nézett a fekete hajú fiúra, akinek a szeme mintha szinte megkeményedett volna. Egy szót tudott volna rá mondani: furcsa. Több mint furcsa. Olyan... ijesztő.

- Yazawa Ai - felelte hasonló hangsúllyal, mint az előbbi párbeszédüknél. Hidan annyiban hagyta.
 

*_*_*_*

- Yazawa Ai - jött a semmiből az ötlet. Most ez ugrott be. Ő sem akarta elárulni a nevét, hiszen ha tényleg vámpír, már hallhatott az Uchihákról. Ebből pedig ez az idióta rögtön kikövetkeztetné.

Milyen hülyének kell ahhoz lenni, hogy egy létező ember nevét mondd?

Jellemző a söpredékre. Kis senkik.

- Hány éves vagy? - kérdezősködött tovább, nem zavartatva magát. Valószínűleg nem önszántából jöhetett ide, mert annyi esze nincs, hogy önálló terveket szőjön. Vagy nagyon jó színész. De ha lenne valami a fejében, miért azzal a névvel mutatkozott be?

Vagy trükk, vagy célja van vele. Vagy a harmadik verzió: csak űr tátong elméje helyén.

- Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá - válaszolt összehúzott szemekkel. "Sai" mintha kicsit elbizonytalanodott volna...

*_*_*_*

Franc. Ez volt az első gondolat, mely átsiklott az agyán. És ő még azt hitte, hogy könnyű dolga lesz... Ha megtudja a korát, akkor azt is, hogy egy évfolyamra jár-e Narutóval. Ha nem, akkor... vérszívás következik. A haszontalanokat pusztítani kell és feláldozni Istennek. Ez volt a mottója.

*_*_*_*

- Öhm... oké... - vonta meg a vállát, majd teljesen véletlenül a csomagjára esett a pillantása. - Ó! Kollégista vagy?

- És ha igen? - vonta fel fekete szemöldökeit semmilyen arckifejezést nem produkálva unottságon kívül.

Ha nem akarna valamit, tuti rég megunta volna a kérdezősködést.

Vagy csak olyan, mint Naruto... basszus, miért jut mindenről és mindenkiről eszébe az az idióta?!

- Az elég szívás. Én eleve a gimit is utáltam. Hány év múlva szabadulsz onnan?

Sasuke, lévén, hogy nem volt hülye, tudta, hogy titkon megint a körülbelüli életkorát akarja megtudni. Vagy a gimi felhozatalán keresztül... vagy inkább magára az iskolájára kíváncsi?

- Még egy ideig ott leszek - adta meg a választ. Ebből nem tudja leszűrni, az biztos.

- Uh... - húzta el a száját. - Melyikbe jársz? Legalább normális, vagy katonakiképző?

Már biztos volt benne, hogy a gimivel kapcsolatban érdekli valami... vagy valaki... egyértelmű volt.

- Valahol a kettő között... - vonta meg a vállát. Ez ugyan nem volt Uchihához méltó, de a színjáték érdekében meg kellett tennie. - Te már érettségiztél? - tette hozzá. Talán ebből megtudhat egy városnevet, egy iskolát, vagy valamit.

- Jah. Utáltam... Konohagakure, chh... - Aztán, ki tudja, miért - Sasuke tudta -, mintha egy kicsit nyelt volna. Normális ember nem veszi észre, de a démon nem volt éppen normális kategóriába sorolható.

Ebből az elszólásból két dolog villant be. Az egyik, hogy elszólta magát, és ezt mindketten észrevették. A második pedig Konohagakure. Ez az iskola volt Narutóé is.

Ekkor pedig leesett. Ezt a fickót a szőke érdekelte, és senki más. Már csak azt nem tudta, hogy mit akarhat tőle.

Reagálásként csak bólintott, majd többet egyikük sem szólt.

*_*_*_*

A főnöke szerint minden információ, amit megad, lenyomozható. Ezért csapta pofon gondolatban az arcát, mikor elszólta magát a gimivel kapcsolatban. Igaz, hogy nem egy nyomozóval, hanem egy átlagos fiúval ült szemben, de akkor is. Ha Pein ezt meghallja, pff...

Végül arra jutott, hogy inkább nem beszél, a végén még többet mondana. Így inkább leszáll a fiúval, és ha kell, erőszakkal éri el, hogy beszéljen.

*_*_*_*

A busz lefékezett, és Sasuke felpattant. Valamiért úgy érezte, a fiú követni fogja őt. Szinte nem is volt kétséges, azon elmélet alapján, amit felállított magában.

Felkapta a bőrönd-táskát, majd oda sem fordulva indult el, miközben elmorgott egy sziát. A fiú kárörömmel viszonozta. Ekkor vált világossá, hogy márpedig követni fogja. Tuti.

Ezzel a tudattal, harcra készen szállt le a buszról.

*_*_*_*

Ahogy Ai [Írói megjegyzés: vagyis Sasuke] távozott, győzedelmesen elvigyorodott, majd a következő megállónál ugyanazon városban, követte a fiú példáját. Mikor a jármű elrobogott, alaposan körülnézett, majd felugrott a legközelebbi tetőre, és figyelve az emberekre, akikből így, reggel nyolc táján még nem sokat látott, közlekedett suttyomban. Csendes kisváros volt, nyugodt környezettel. És mindenki aludt.

Nem is kellett sokáig keresnie, mikor megpillantotta a fiút, egy falnak támaszkodva, telefonnal a kezében. Észrevétlenül lopakodott oda, és fentről hallgatta le a beszélgetést. És amint meghallotta egy bizonyos nevet, győzedelem íze járta át egész testét.

*_*_*_*

- Nem Kiba, nem költöztem ki, akárhányszor is ismétled meg, hogy ez biztos-e; és ezt Narutónak - mondta ki egy kicsivel hangosabban a nevet - is mondd meg, hogy fel bírja fogni... Barom... Most érkeztem meg... Igen, én is irigylem magam... nem fogok "te tedd le előbb"-öt játszani veled, idióta... - emelte el a készüléket a fejét rázva. Az a szőke tényleg azt hitte, hogy kiköltözött a szobából? Hát igen, mivel nincs esze, így biztosan nem jutott el odáig, hogy esetleg hazament hétvégére. Mit is várt tőle...

De most az egyszer, jól jött a hívás. A fazon tényleg követte; nem mintha nem lett volna ebben biztos. Sőt, megalázkodóan éppen most hallgatta le őt... Csak hogy örüljön, a szőke nevét direkt hangsúlyozta.

Elrúgta magát a faltól, és elindult. A vér felpezsgett az ereiben, az adrenalin feltöltötte a testét, ennek ellenére teljesen nyugodt volt. Nemsokára megtudja az okát is, miszerint miért keresi "Sai" annyira Narutót.

Az Uchihál brilliánsan tudnak előre mindent. A következő pillanatban már majdnem egy sikátorba lökték... csakhogy gyors reflexeivel kikerülte a már ismert kémet, és az némi rásegítéssel a falnak csapódott.

*_*_*_*

Naruto hosszú léptekkel futkosott oda-vissza az iskolában, pár ismerőst megállítva, de ők mind nemmel feleltek arra a kérdésre, hogy látták-e valahol Sasukét. És furcsamód mindenkivel találkozott, kivéve a keresett személyt.

Már fordult volna be a sarkon, amikor kis híján nekiment Kibának, de szerencsére elkerülték az ütközést, és a barna hajú kávéja sem ömlött ki, maximum meglöttyent.

- De sietősek vagyunk ma reggel - jegyezte meg.

- Aham... - ennyi volt a felelete, majd a tárgyra tért. - Figyi, te jól ismered Sasukét, igaz? - Kiba összeráncolt a szemöldökét, és kissé zavart kifejezést felvéve válaszolt.

- Tegyük fel... miért?

- Nos... szerinted utál engem annyira, hogy kiköltözzön a szobánkból?

- Kiköltözött?

- Passz, de... mindenhol kerestem, ellenben sehol sem találtam, és a ruháinak nagy része is eltűnt. Lassan egy órája futok utána, de egyszerűen nincsen - tárta szét a kezeit, és furcsa pillantással méregette a felröhögő Kibát. - Mi van? - kérdezte értetlenül. A kutyatulaj próbálkozott volna magyarázattal, de jelenleg nem igazán jutott levegőhöz a nevetés következtében. Végül mégis sikerült nem megfulladni.

- Tudod, Sasuke nem lakik túl messze innen... annyira, szóval elképzelhető, hogy a hétvégére hazament. És ne vedd magadra, hogy nem szólt róla, felesleges - vigyorgott továbbra is megnyugtatóan.

Naruto leszegte a fejét. Komolyan ezért izzadta használhatatlanná a pólóját?! Tehetetlenül felröhögött saját hülyeségén.

- Szóval csak hazament...?

- Valszeg', de ha gondolod, felhívom - kapta elő a mobilját, és kezdte el nyomkodni válaszra nem várva.

- ...oké... - A telefon kicsörgött, majd az ötödik berregés után a tulajdonos hajlandó volt felvenni azt. Kiba kihangosította, így a szőkének is érthetővé vált.

- Mondd - szólt bele az unott hang.

- Neked is csodásan jó reggelt...! - kezdett volna bele.

- Térj a tárgyra.

- Chh. Szóval, Naruto intézne hozzád egy kérdést, miszerint kiköltöztél a szobából, vagy csak elnyelt a föld és ellopták a cuccaidat? - próbált úrrá lenni röhögő rohamán.

- Majd ő elmegy, ha akar, én nem adom meg azt az örömet.

- Szóval akkor bizti nem lógtál meg? - húzta az agyát. - Tuti? Száz százalék?

- Nem Kiba, nem költöztem ki, akárhányszor is ismétled meg, hogy ez biztos-e; és ezt Narutónak is mondd meg, hogy fel bírja fogni...

- Ki vagy hangosítva, szal' nem kell mondanom neki. Nem szeretnél vele társalogni egy kicsit?

- Barom...

- Ezt nemnek veszem. Szóval, még buszozol?

- Most érkeztem meg...

- De jó annak, aki elhúzhat innen... őszintén irigyellek...

- Igen, én is irigylem magam...

Kiba felröhögött.

- Ez tipikusan te vagy. Önmagadat is le akarod győzni, és mielőtt még megforgatnád a szemeidet, leteszem. Sőt.... te tedd le előbb! - mondta mézesmázos hangon.

- Nem fogok "te tedd le előbb"-öt játszani veled, idióta...

Kiba ismételten felröhögött.

- Te tedd le előbb, édes... - kuncogott fel.

Aztán Sasuke letette.

- Tényleg letette - vonta meg a vállát Kiba szórakozottan az éppen megőrülni készülő Narutónak, aki, hogy ezt bizonyítsa, fejét többször egymás után a falba verte. A barna hajú elég furcsán nézett rá. - Te amúgy mit csinálsz? Így is elég hülye vagy, ne akard fokozni... - villantott egy vigyort a szemét forgató szőkére.

"A francba, Uchiha, miért játszol velem?!"
 

*_*_*_*

Sasuke érdeklődve nézett a falon nagyot koppanó vérszívóra, aki káromkodások közepette, vérző fejét fogva állt fel, vicsorogva, amit az Uchiha egy önelégült mosollyal fogadott.

- Nem volt rossz terv - csillantak meg szemei immár vörösen, ahogy vérben forgóan megjelentek -, de ezt nem egy ilyen kis senkire bíztam volna.

Hidan levegőt venni is elfelejtett, ahogy meglátta a Sharinganokat, melyek a fiú szemeiben forogtak, vérért vágyakozva. Ő nem lehet más, mint...

...egy azok közül, akikről legendák szólnak. Egy azok közül, akik mindenek felett állnak. És egy azok közül, akik a hozzá hasonlókat kisujjal ölik meg. Egy Uchiha.

- Te... - nyögte nehezen, de folytatni nem bírt. Félt? Talán... a haláltól.

- Mielőtt kitalálsz egy álnevet, bizonyosodj meg a körülményeiről. Történetesen Sait pont ismertem. Én öltem meg - kuncogott fel félelmetesen.

- Nem lehet... szinte suttogta a szavait, félve, hogy talán az utolsóak. Ez a tény egyre világosabb lett, ahogy a fiú, aki az előző pillanatban tíz méterre állt tőle, most a nyakát fogva emelte a magasba. Felköhögött és fulladozni kezdett, de az nem könyörült. Próbált beszélni, kapkodni a levegőért, de az egyre csak fogyott. Mikor talán már lila volt a feje az oxigénhiánytól, amaz kicsit engedett a szorításon, és lábujjainak hegyével még éppen elérte a talajt.

- Tehát... miért érdekel téged annyira Uzumaki Naruto? - Szavai mérgeztek, és tőrként borzongtak a most kialakult síri csendben. De a halál harangja még nem szólalt meg.

- Nem tudom, kiről beszélsz - préselte ki nagy nehezen remegő, lila ajkai közül.

- Konhagakure... gimnázium... már ennyi elég volt, hogy rájöjjek. Én nem vesztek vele semmit, ha nem mondod el, mert látom a gondolataidat, de te talán veszíthetsz... - emelte meg, elérve, hogy áldozata újabb köhögőrohamban törjön ki, majd ahogy az elkezdett vadul kapálózni, magában elmosolyodott. Gúnyosan. Igazság szerint nem tudott gondolatolvasni, de csak így vehette rá a beszédre. - Csak nem mondani szeretnél valamit? - kérdezte gúnyosan, még erősebben tartva a nyakánál "Sait", és ő elkeseredetten próbált bólintani, de ezzel csak még több levegőt pocsékolt el. Ahogy a szenvedés átjárta egész lényét, és szemébe apró könnyek gyűltek, valamint arcán halálfélelem terült szét, fokozatosan engedett, és lejjebb eresztette. Mikor a fiú elég levegőt tudott gyűjteni, újból megszólalt. - Hallgatlak. - Hangjában várakozás csengett. Tudta, hogy a srácnak fontosabb lesz az élete, hiszen csak kicsivel lehetett idősebb nála, emellett feltételezte, hogy csak kényszerítették. Nem akarta jobban bántani annál, ami kellett. Talán mert szánalmat érzett vele kapcsolatban.

- Nem tudom, miért - nyelte a levegőt -, de a banda, aminek tagja vagyok, őt keresi. Csak pár hónapja csatlakoztam - kezdett csillapodni a rohama, miközben próbált az élet érdekében minél több információt kipréselni magából -, és nem avattak be, de valamit... a vérével - zihált fel, és vért köhögött, majd folytatta - ...akarnak... és a nevük Aka-tsuki...

Sasuke hitt neki. Talán egyik hátránya volt, hogy ugyan nem könnyen, de meg lehetett lágyítani a szívét. Ezt a sebet akkor szerezte, amikor a szüleit megölték. Azóta sem gyógyult be.

Elengedte, és a fiú szinte boldogan, de fájdalmasan rogyott le a földre, és fejét a csempének döntötte, miközben hatalmasakat lélegzett, és mellkasa szaporán emelkedett. Az Uchiha leguggolt elé, és immár nem jeges tekintettel nézett rá. Ezt ő is észrevette, mert izzadsággal, vérrel és könnyel teli szemével könyörgött némán bocsánatért.

- Ne... ölj... meg... kérlek... - suttogta nehezen, nehezen birkózva a szavakkal. Szeméből őszinteség sütött, nyoma sem volt a magabiztos személyének. Mert az élet egy színdarab, melyben most pont ő kapta a  nem visszafizetődő főszerepet.

Sasuke, tudván, mit akar, hajolt hozzá közelebb, és nem figyelve áldozatának félő tekintetére, immár hosszú fogait nyakának bőrébe mélyesztette. Ki akarta szívni a vámpírmérget belőle, amivel átváltozott, és elfelejtetni vele ezáltal mindent, ami ahhoz a világhoz kötötte, melyben több volt a vér a boldogságnál.

A fiú felnyögött a fájdalomtól, és szemeit szorosan összezárta, miközben erősen lihegett. Rég érzett fájdalom járta át, mely fél éve történt, mikor Pein megjelent az életében, és szó nélkül, átváltoztatta. Pezsgett a vére, és életereje egyre fogyott, de a kellemetlen érzés fokozatosan csökkent, majd a fekete hajú, fogait kihúzva hajolt hátrébb. Kérdőn pillantott rá, míg az semleges tekintettel válaszolt.

- Pár percen belül visszaváltozol és elfelejtesz mindent - állt fel, nem törődve a csodálkozó és hálás arccal, mely a fájdalomtól újra eltorzult, mégis, mielőtt elájult volna, a távolodó alak felé fordult, és a lehető leghangosabban mondta ki: - Köszönöm... - Majd feje koppant a járdán, és néhány perccel később pár kilométerrel arrébb egy mentőautó indult meg szirénázva, sürgős kérelemre, egy szürke hajú, ájult és vérző fiúhoz, kinek neve ismeretlen volt, azzal a személlyel együtt, aki a segítségkérésnél nem mutatkozott be...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés