Az ágyamon fekszek, és a plafont bámulom. Odakintről tücskök ciripelése hallatszik be a résnyire nyitott ablakon át. Agyamban megannyi gondolat cikázik, de mindig egyetlen kérdés merül fel bennem: Vajon hol rontottam el?

   Felülök az ágyamon, az ablakhoz megyek, majd kitárom azt és kiugrok rajta egyenesen a tetőre. Az égre emelem a tekintetem majd egy nagy fénylő gömbre leszek figyelmes. Telihold van. A hold fénye lágyan megvilágítja aranysárga hajam és bronz bőröm. Lehunyom a szemem, hogy érezzem a hold fényét, úgy, ahogy a napnál szokás, de most nem tudok erre koncentrálni. Az elmúlt napok eseményei töltik meg fejem és szívem. Még csak pár napja, hogy Yamato-taichouval, Kakashi-senseijel és Sakura-channal visszatértünk a faluba. Még csak pár napja, hogy találkoztam... Vele. Ó igen. Megint ő tölti ki minden gondolatomat. Kinyitom a szemem és a hold visszatükröződik kék íriszemen. Vajon tényleg megértette? Tudatosult benne az, hogy ténylegesen meghalunk, mikor legközelebb összecsapunk? A fenébe is... Annyira bizonygatta, hogy én leszek az, aki meghal. Pedig látta. Olvasott bennem. A lelkemben... Ahogy én is az övében. Próbálom megmenteni. Megmenteni önmagától és nem Sakura-chan miatt, nem Kakashi miatt, hanem... Magam miatt. Igen. Én akarom, hogy visszajöjjön. Hogy az én rég elveszett barátom újra mellettem legyen. De úgy tűnik, hogy a cél egyre csak mosódik és mosódik, és csak idő kérdése, hogy teljesen a homályba vesszen. Úgy, ahogy ő veszett el annak idején... A sötétben. Meddig fog ez menni? Amint egy bosszúját teljesítette talál egy másikat? Ezt a végtelenségig folytathatja. Talán igazuk volt, mikor azt mondták, hogy ő a bosszú útját járja, és hogy csak azt látja. Én ismerem őt. Eddig nem, de most már az érzéseit is megértem. Tudom, hogy min ment és megy keresztül, mégis... Akárhányszor összefutok vele, egyre távolabb kerül. Egyre messzebb és messzebb. Érzem, hogy ha túl messze kerül, már az én kezem sem fogja elérni. Fel sem tudom fogni, hogy mit jelent ő nekem. Annyira fontos, hogy ki sem tudom fejezni. De ő nem így érez irántam. Menekül előlem és talán ő az, aki egyre messzebb akar lenni tőlem. Ha így van, talán hagynom kellene, hogy elmenjen. Ha zavarom, csak el kellene engednem. Hagynom kellene, hogy azt tegye, amit akar, nekem pedig védenem kellene a falumat. De így sem jó. Ha szembekerülnék vele, nem hiszem, hogy fájdalmat tudnék neki okozni. Úgy, ahogy ő bántott engem soha és ez sohasem fog megváltozni, bármi is történjék ezután. De túl messze van ahhoz, hogy ezt érezze.

   Hirtelen a hold mosódni kezdett és én értetlenül pislogtam egyet. Egy kósza könnycsepp indult meg az arcom vonalán, hogy államról az ölembe hulljon. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy sírok. Óvatosan elmosolygok és hagyom, hogy a könnycseppek folyamatosan potyogjanak. Egy barátért, aki mindig a szívemben él majd. Egy barátért, aki mindig számíthat rám. Egy barátért, akit elvesztettem, mert elnyelte őt a sötétség. Megrezdülök, ahogyan egy hideg pötty az orromhoz ér. Esik az eső. Nézem, ahogyan az esőcseppek mindent beterítenek. Egy kis tócsa alakul ki a ház előtt. Én lenézek és egy-két könnycseppem utat tör lefelé egyenesen a pocsolyába. Elmosolyodok. Sasuke a tócsa, a könnycsepp én vagyok. Ha kisüt a nap, elpárolgunk, és odafent mindig együtt leszünk.

   Lehunyom a szemem és elhagyom a tetőt. Beugrok az ablakomon és háttal állok az ablaknak. Hamarosan kinyílnak a Sakura-virágok. Itt jön a tavasz. Fejemet balra fordítom és kinézve az ablakon eszembe jut egy versike, amit nem olyan rég olvastam. Kellemes, lágy hangommal ezt a pár sort szavalom:

"Ahogy a szirmok fokozatosan színt váltanak,

Amikor  eljön az idő, kérlek, emlékezz,

Ahogy a szirmok elszáradnak és lehullnak,

Még ha el is jön az idő, ne felejts... "

Aztán letörlöm a könnyeim és ledőlök az ágyra. Behunyom a szemem és egy pillanat alatt elutazok egy másik világba. Egy világba, ahol mindenki boldog. Érzem, hogy valaki megfogja a vállam így hátrafordulok. Felismerve a személyt tiszta szívből elmosolyodok.

- Elkéstél! Tudod, mióta várok rád? - tettet dühöt a személy. - Komolyan, te sosem változol - húzódik mosolyra a szája. -, Usoratonkachi...

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha többet nem akarok felébredni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés