Már megint itt vagy. A szokásos öltözetet viseled, arcod mogorva maszk mögé rejted, de ez is nagyon jól áll neked. Elmész mellettem, és megint csak pár centi kell, hogy hozzád

érjek. Mintha tudnád, hogy megveszek érted, és direkt a tűrőképességem határait feszegetnéd. De most sem teszem meg, nem érek hozzád. Már megint. Vég nélkül ismételt mozdulatsorok.

Még rám se nézel. Megint. Ördögi kör, amiből nem tudok kitörni. De nem is akarok. A napom fénypontja, amikor rám „nézel”. Pontosabban sose állapodik meg a tekinteted rajtam, csak átfut. Az a pár másodperc is elég, hogy gyorsabban verjen a szívem, és levegőért kapkodjak; arcom a gyors véráramnak köszönhetően kipirul (nem észrevehetően, csak egy kicsit), a szemem csillogni kezd (mert már láttam magam ilyenkor tükörben), és újra elevennek érzem magam: hát mégis szép az élet! De ennek a pár másodpercnyi boldogságnak ára van. Kemény ára. Íme a berögzült gyakorlat:

Jön a csalódás.

Nagyon fáj. Marcangolja a mellkasomat. Megfojt. Olyan, mintha egy örvény húzna le, szédülsz és fuldokolsz. Átcsap fölötted, de ennek is vége szakad.

És a következő állomás a düh.

Neked akarok esni: összetörném unott maszkod, darabokra tépném közönyödet. Leszaggatnám a ruhád, és vadul magamévá tennélek.

Már érzem feszülni a nadrágomat. Az arcomon halvány pírral nyelek egyet. 

Jön a szégyen.

Szégyen, mert ilyeneket gondolok. Szégyen, mert legyőztél. Még mindig nem vagy az enyém. Évek óta vágyom rád, de még soha sem érintettelek meg.  Nem tudom, mikor változtak meg így az erőviszonyok, de most már annyi önbecsülés sincs bennem, hogy emelt fővel kilépjek ebből a lehetetlen helyzetből. Pokollá változtattad az életemet, de képtelen vagyok elhagyni téged.

Reménytelenség. 

A csalódottság mellett ott van még egy kis értetlenség.

Döbbenet.

Miért nem tudom kontrollálni magamat? Miért nincs bennem annyi büszkeség, hogy elfogadjam vereségem, és beletörődjek, hogy soha sem leszel az enyém? Annyi méltóság, hogy beismerjem; vesztettem, és emelt fővel kiszálljak ebből a lehetetlen, egyirányú kapcsolatból? Mikor veszítettem el régi higgadt fejű, megfontolt önmagamat, mikor kezdtem el csillapíthatatlanul vágyni rád? Mikor csúszott ki a kezeim közül az irányítás? Hol rontottam el? Miért olyan telhetetlen az emberi lény, miért kell pont az, aki nem lehet a miénk?

Egyáltalán minek halmozok fel ennyi megválaszolatlan kérdést?! Nem mindegy, mikor szerettem bele?! A lényeg, hogy megtörtént, és már nem találok kiutat a helyzetemből. Nagyot sóhajtok. Nem tudom mikor, azt meg főleg nem, hogy miért… de testem és lelkem megállíthatatlanul sóvárog Sasuke után.

Új hozzászólás Frissítés