Napok óta tűrőképességem határait feszegetem, és már nem tudom, meddig bírom. Na nem azért, de nemcsak az Uchihák, hanem a Hyuugák is híresek önuralmukról. Szóval, ha már én se bírom, akkor tényleg nagy a baj. És én most tényleg úgy érzem, hogy összeroppanok. Nem fogom kibírni. Tudom, hogy meg fogok bukni, képtelen vagyok kiállni ezt a próbát. Magamban már százszor elátkoztam azt a napot, amikor eldöntöttem: jó ninja leszek, és mindent megtettem ezért. Bárcsak egy középszerű, kétballábas senki lennék még most is! Akkor most nem kéne szenvednem. Bár, mindig később isszuk meg a döntéseink levét. Ez is napokkal ezelőtt kezdődött…

Pánik

Hasogató érzésre ébredtem. Úgy éreztem, valaki belülről darabokra cincálja az agyamat. Pontosabban valami. Az alkohol. Tegnap este (mint mostanában minden este) megint többet ittam, mint kellett volna. De senki se gondoljon alkoholistának, mert nem vagyok az. És részeg se szoktam lenni. Azt se tudom, miért öntök fel a garatra. Nem iszom annyit, hogy elmulasszam minden fájdalmam, sosincs bennem annyi alkohol, hogy pár órára ne emlékezzek semmire, mert akkor utána sokkal szörnyűbb és ijesztőbb, amikor megint minden a fejemre omlik. Pont, mint a futásnál. Ha megállsz, nehezebb újra annyi erőt gyűjteni magadba, hogy újrakezdd. (Legalábbis hosszú távon. Rövid távon jó néha megállni, vagy sétálni, míg újra nem folytatod a futást.) Talán azért iszom, mert jól lehet közben gondolkodni. Ha kellemetlen, vagy olyan gondolathoz érek, amibe a szívem belesajdul, akkor csak egy korty… az erős ital végigperzseli nyelőcsövemet, megdolgoztatja üres szívem, és belemar a gyomromba. A fizikai elnyomja a lelki fájdalmam.

Nehézkesen tápászkodtam föl az ágyról, majd a fürdő felé vettem az irányt. Emlékszem, abban reménykedtem, hogy Lee-nek van otthon fájdalomcsillapítója. Hál’ Istennek volt.

Még a dobozzal babráltam, amikor megláttam. Egy barna madár szelte át az eget: ez volt a jel. Nagy sóhajjal letettem a dobozt, de csak miután bevettem egyet, és máris jókisfiú módjára indultam a Hokagehez. Útközben elszopogattam a gyógyszert, borzalmas íze volt. Még most is fintorognom kell, ha eszembe jut az a fanyar íz. Egyik háztetőről ugráltam a másikra. Vajon mit akarhatnak tőlem? Valószínűleg csak egy újabb küldetés. Ostoba módon, akkor abban reménykedtem: jó hosszú lesz majd, és veszélyes. Leugrottam a tetőről, hisz a Hokage irodájába megyek, nem ugorhatok be csak úgy az ablakon. Szépen besétáltam, majd illedelmesen kopogtam az ajtón.

-          Neji, épp jókor – kezdett bele rögtön -, a rizs vidékére kell menned. Orochimaru és ninjái

mozgolódnak. Csak kémkedés, semmi feltűnés, ha lehet, ne bocsátkozz senkivel se harcba. Az ANBU különítmény túl elfoglalt, nem érnek rá, de hogy ne menj egyedül, kapsz magad mellé egy társat, aki körülbelül ugyanazon a szinten van, mint te. Gyere be! – szólt ki az ajtón. Már ekkor rossz előérzetem volt. Éreztem, jobb lett volna, ha valahogy kibújok a küldetés alól.

És bejött… Sasuke.

Én meg…

Pusztán a látványodtól bepánikoltam. Ki akartam törni. Nem tudtam magamnak sem megmagyarázni, de akkor és ott éreztem először azt, hogy nekem nem itt kéne lennem. Veszélyt érzékeltem. Mégpedig valami olyan fajtát, amit akkor érez az ember, mikor tudja: futni kell, mert ha marad, visszafordíthatatlan dolog történhet. Gyengének éreztem magam, és ez megrémített. Mély levegőket vettem. Liftezett a gyomrom. A mellkasomban úgy verdesett a szívem, mint egy repülni tanuló kismadár, amikor megteszi első szárny próbálkozásait, és még azt hiszi, ha többet ver a szárnyával, akkor fönnmarad a levegőben, nem zuhan le. Nem kaptam a szívemtől levegőt. Annyira ugrált, hogy kitöltötte a bordáim közti helyet, így a tüdőmnek már mozgásra nem maradt helye. A levegő hiányától egy pillanatra megszédültem. Ijedten elfordítottam a fejem. Az volt a baj, hogy egyszerre illatokat kezdtem érezni, amely belőle áradt. Észveszejtően jó volt, és semmihez sem hasonló. Vad és maga alá tipró. A testem csak az Ő érintéseire vágyott, vagy hogy őt érinthesse. Mentem volna oda hozzá. Az egész testem érte kiáltott. Frászt kaptam. A lábaim befeszültek. Menekülnöm kellet az érzéseimtől. Bárkit csak őt ne! Olyan volt, mintha egy fával fejbe kólintottak volna. Ne, ne, ez nem lehet! Hogy fogom én túlélni ezt a küldetést? Ott lesz pár centire tőlem, és mégis elviselhetetlenül messze. Ha beledöglök se fogom ezt kibírni. Mindig arról álmodoztam, hogy együtt leszünk, sokszor elképzeltem, mit fogok neki mondani… Ha egy Casanova lennék, akkor ez lenne életem legszebb napja. De… nekem végem.

Bármit, csak ezt ne! Inkább kínozzanak meg, kapjanak el, csak ne kelljen Vele kettesben lennem. Hogy fogok viselkedni? És Ő hogy fog viselkedni? Eddig megtehettük azt, hogy nem veszünk tudomást egymásról. De most muszáj lesz. Én… én félek. Nem tudom, hogyan fogom majd ezt kibírni. Akárhogy küzdök majd, nem tudom korrigálni az érzéseimet. Ez, ez az egyik legaljasabb kínzás. Pokolian vágysz rá, és Ő ott is van, de nem érhetsz hozzá. Ráadásul sokkal rosszabb, amikor te kínzod önmagad, mintha mások tennék. Annyira kétségbeestem. Ha már most ennyire intenzíven reagálok Sasukére, akkor mi lesz velem éjszaka, amikor csak kettesben leszünk. Szégyen vagy nem, én… Életemben először el akartam rohanni, menekülni, elbújni pillantása elől, csak hogy ne nézhessen így rám. De nézett. Lassan felmért, lábujjamtól a fejem búbjáig végigsiklott pillantása, majd csak annyit kérdezett:

„- Mikor indulunk?”

Fájdalom

Ahhoz képest, hogy ez már a második óránk együtt!, egész jól bírom. Pedig uhh, milyen gyötrelmes napot hagytam magam mögött! Egyfelől ott volt az a késztetés, hogy hátra nézzek - mert én voltam elől: nem kockáztattam, hogy Sasuke mögé kerüljek. Megkíméltem magam a látványtól, hogy nyálcsorgatva kelljen bámulnom, amint izmai befeszülnek, ahogy elrugaszkodik. Tehát én mentem elöl.

Olyan gyorsan ugráltam fáról-fára, amilyen gyorsan csak tudtam. Igyekeztem hamar letudni a küldetést. Roppant idegesítő volt, hogy itt van mögöttem, de nem érhetek hozzá. Lényemnek egy része meg akart fordulni és a karjaiba zárni, míg a másik csak arra vágyott, hogy biztos távolságba kerüljön Tőle. Pokoli düh emésztett, késztetett fogcsikorgatásra, s ösztökélt gyorsabb iramra. Sasuke rám nézett, felvonta egyik szemöldökét, majd felvette a tempómat. Nem kérdezett, és én se mondtam semmit. A gyors tempómnak köszönhetően jó pár óra múlva már a Rizsvidék földjét – pontosabban fáit - tapostuk. Az aznapi feladatunkat teljesítettük: csak ide kellett érni. Kipipálva.

- Itt megállunk – adtam ki az utasítást -, szerintem elég lesz holnap kezdeni a küldetést…

kivéve, ha nem akarsz a napokban visszaérni Konoha-ba, mert akkor még ma elkezdjük a felderítést.

- Hamar vissza akarok érni Konoha-ba – szakít félbe.

Ezek a vacak kis szavak hihetetlenül fájtak.

Engem taszított el magától… „Hamar vissza akarok érni Konoha-ba.” Nem akar velem lenni, egy világ dőlt össze bennem. Nem akar engem. És ez piszkosul fájt. Belülről égetett. Lüktetett.

Ez a pár szótag belém mart és megmérgezett. Megálltam a táborhelyünk felépítésében, ökölbe szorítottam a kezem. Tisztában voltam vele, sőt mindig is tudtam, hogy ez a vonzódás egyirányú. De más csak tudni, és más az imádott ember szájából hallani.

És Sasuke… találjátok ki, mit csinált! Nézett… Csak nézett. Megint. Mintha nem történt volna semmi, mintha az előbb nem sújtott volna a földig.

- Elmegyek sétálni, kicsit körülnézek a környéken.

- Felőlem… – vonta meg flegmán tökéletes vállait -, de ne maradj el sokáig, és ne kelts feltűnést.

Megfagytam mozdulat közben. Nem mertem hinni a füleimnek. Ő most komolyan azt mondta, hogy ne maradjak el sokáig? Az igaz, hogy ahogy mondta abba nem volt semmi romantikus. Semlegesen, mintha nem is a világ legszebb mondatát hallhattam volna tőle, mintha az előző mondatával nem emelt volna az egekig.

És mégis; mintha hiányoznék neki, s visszavár.  

Ráadásul ez a „ne kelts feltűnést” is olyan, mintha azt mondaná: „Légy óvatos!” És az pedig majdnem olyan, mint a „Vigyázz magadra!” Szóval… mégsem utálsz? Még sincs veszve minden?

Na jó, Neji, ezt most hagyd abba! Ideje visszaszállni a talajra, csak neked fog jobban fájni, ha mégsem úgy gondolta.

A nekem épp szemöldökömig érő férfi felé fordultam, és ajkaimon mosollyal válaszoltam:

- Vigyázok magamra.

Megütközve, értetlenül nézett vissza rám. Hát igen, nem pont ez volt az eredeti mondat, de én tovább vittem a gondolatot.

Lassú léptekkel haladtam kifelé a látómezejéből. Annyira boldog voltam! Életemben először éreztem úgy, hogy át tudnám ölelni az egész világot, szaladhatnékom támadt. Miért is ne?

Ez a kis párbeszéd Sasukével reménnyel töltött el, felszabadított, többé nem éreztem magam megbélyegezettnek, nem foglalkoztam, a homlokomba égetett jel súlyával, lehulltak rólam a kötelességeim, nem érdekelt a rám bízott feladat, egyszerűen csak a pillanatnak adtam magam.

Aztán, ahogy ilyenkor lenni szokott: megtört az idill, az ábrándkép rémálommá torzul.

Nos, körülbelül itt értetek be minket a sztoriba.

Tűrőképesség határán (2)

Veszélyben

Az ellenség táborának kellős közepén vagyunk Sasukével. A francba!

Magamban szitkozódva igyekszem visszafelé. Teljesen elcsesztem az egész küldetést! Én hülye, csak dühösen ugráltam fáról-fára, és most meg is van az eredménye.

Remélem, Sasukének nincs semmi baja. Soha sem bocsátanám meg magamnak, ha... Nem. Nem engedem! Hirtelen feltámadt dühöm még gyorsabb iramra ösztökél, habár az egyből sprinteléstől oldalamba szorul a levegő. Elviselhetetlenül szúr, de ha belegondolok: hogy fog majd fájni, ha Sasukéval történik valami, egyből semmiségnek tűnik.

Gondolatban erősen próbálom lehiggasztani magam a következő tényekkel: egyszer ott van neki a klánjától örökölt Sharingan képessége, a csapatából kétségkívül ő a legjobb, végezetül már elérte a jounin szintet is. Ám ezt hiába fejtegeted ki egy hősszerelmes férfinak, attól még ugyanúgy aggódik.

Lélekszakadva robbanok be a táborhelyünkre, és megkönnyebbülten látom, hogy útitársamnak semmi baja.

-          Sasuke, azonnal el kell tűnnünk innen! - suttogom izgatottan. Megragadom a kezét, és

kissé durvábban a kelleténél magam után rángatom. Igazán sajnálom, de tényleg nincs idő a finomkodásra, és ha arról kell döntenem, hogy pár másodpercig még látszódjanak a bőrébe nyomódó ujjaimnak a helye, vagy hogy a felelőtlenségem miatt egy olyan sérülést összeszedjen, hogy egy életen át nyomorék maradjon, akkor nem is kérdéses, mit választok.

Egy múló pillanatig átfut a fejemen: ez az első alkalom, hogy egymáshoz érünk, hogy én tényleg, a valóságban is foghatom Sasuke kezét, s hogy a jéghegyimidzzsel ellentétben bőre meglepően puha és meleg.

Vágyakozva csuklójára simuló tenyeremre tekintek: Ó, bárcsak ne így történt volna meg az első testi érintkezésünk.... Azt szerettem volna, ha nem kell ahhoz egy tucat másik ninja, és a veszélybe forgó életünk, hogy egyszer közel kerüljek hozzá.

Elkalandozásomból a felénk repülő shurikenek szakítanak ki.

Kitérünk előlük, de ez azzal jár, hogy külön válunk. A büdös francba! Sasuke egyre messzebb és messzebb kerül tőlem. Magamról, meg mesterem tanításairól is teljesen megfeledkezve függesztem az előbb említettre a tekintetem, hátat fordítva támadóinknak. El kell érnem…

Éles fájdalom hasít a bal vállamba, belém állt egy kunai. Tövig. Ez meg ki volt!? A szemem vadul cikázik ellenségeink közt, de hirtelen lángok csapnak föl a földből - hála bajtársamnak - s tisztítják meg a terepet számunkra.

- Mi van Hyuuga, már pár szerencsétlennek az elintézéséhez is szükséged van rám? - kérdezi, közben tökéletes ajkain gúnyos félmosoly ül. Majd észreveszi, hogy a bal vállamat szorongatom a jobb kezemmel, míg a másik szinte "bénán" lóg oldalam mellett, s hogy egyre nagyobb foltba itatódik át a ruhám a véremmel.

- Megsérültél? - vált komoly hangra.

- Csak erősen vérzik. - Próbálom flegmán odavetni, de ahogy kecsesen elém lép, és miután egyetlen határozott mozdulattal letépi pólóm ujját, s megmozdítja a húsomba álló fegyvert, muszáj fintorognom.

- Hopsz - közli semlegesen, ahogy véletlenül sebembe töri a pengét, míg én összerándulva, a számra harapva küzdök egy artikulátlan üvöltéssel.

Aztán egyszerre kapjuk a hang irányába a fejünket.

Úgy látszik, még mindig vannak - de ezek már profik, látatlanba is le tudom szűrni. Elrejtőztek, csak a chakrájukat érzem: ők az okosak és a tapasztaltak. Nem rontanak ajtóstul a házba, nem alapoznak a számbeli fölényükre, amire csak zárójelbe megjegyezném: tök fölösleges, amíg itt van Sasuke. Hisz…

Villámként csap belém a felismerés.

 Az előző csapatnak nem az volt a feladata, hogy legyőzzön minket. Csupán fölmérték az erőnket és a harci stílusunkat, mellesleg egy kicsit le is fárasztottak minket, plusz engem megsebeztek, Sasuke pedig vesztett a chakrájából.

Testemet várakozva befeszítem, mindenre felkészülök. Először egy röpülő bombát dobnak, mire én habozás nélkül a velem szembenállóra vetem magam, és egyik kezemmel a saját, míg a másikkal az ő fejét szorítom le a földre. Mielőtt felszáll a füst, fölállok, majd talpra rángatom társamat is. 

Hosszan egymásra nézünk, s nekem átható tekintetétől hirtelen az jut eszembe, hogy tudja. Hogy tökéletesen tisztába van vele, hogy mennyire oda vagyok érte: hogy egy sóhajáért meghalnék, hogy ha kell, a világ végére is érte mennék, hogy nincs más vágyam, mint magamhoz szorítani, és hogy szívem szerint itt helyben megcsókolnám… hogy azt szeretném, ha ő is érezne irántam valamit.

Ám szokás szerint valami megint csak közbeszólt, egy másodperc alatt megtörte azt a meghitt varázslatot, aminek megjelenésére három éve várok. Csak egy. Pusztán egyetlen közös pillanatot szerettem volna Sasukéval tölteni, olyan nagy kérés ez?

Elrugaszkodunk, és bevetjük magunkat a sűrűjébe. Nem tudom, kit találok el, de nem is érdekel. Túl sokan vannak ahhoz, hogy stratégiát dolgozzak ki, ezért úgy küzdök, ahogy tudok. Nincs idő megfontolni a dolgokat, átgondolni a mozdulatokat. Egyszerűen csak ütni kell, védekezni és védelmezni. 

Fájdalmat és vért fakasztani, nem gondolkozni, csak cselekedni. Egyre erősebben vérzik sebesült bal vállam, de bármennyire is szúr, nem kímélhetem. Sziszegve tűröm, ahogy a mozdulatoktól még mélyebbre fúródjon a kunai, míg végül átvág egy ideget, s így már nem érzek, csak vérzek. Az egész karom zsibbad. Grimaszolva igyekszem valami életet lehelni belé, sikertelenül. Nem fáj, de kifejezetten zavar.

Szerencsére egész hamar visszaverjük ezeket is, s sikerült komolyabb sérülések nélkül megúsznom a találkozást, Sasuke meg a csodával határos módon - s támadóink szerencséjére -, sértetlen maradt. Ha bármi baja lett volna, én…

Mély levegővételekkel nyugtatom magam, és inkább számba veszem sebeimet. A legsúlyosabb még továbbra is a hullát játszó karom maradt, továbbá még van rajtam pár kisebb-nagyobb vágás, jó sok lila folt, de mindenem mozog… úgy ahogy. Mondjuk, nem sokat számít, mert ha kell, kúszva is Sasuke után mennék. De hál’ Istennek megmaradt a lehetőségem, hogy az elegánsabb megoldást válasszam: csak szimplán mellésétáljak.

Hihetetlen erejű megkönnyebbülés önt el, ahogy megállok a közelébe, s ahogy újra érezhetem a belőle áradó hőt, ami világosan tudatja velem: még él. Életben van! Nem számít, hányan voltak, megúsztuk, s amíg vissza nem érünk a faluba, velem marad. Mintha összetartoznánk. Mintha nem csak egy ember szeszélye miatt kerültünk volna össze, hanem mintha maga a végzet sodort volna minket egymáshoz. 

Tudom, hogy felesleges az időt ilyen csöpögős képzelgésekre pocsékolni, s hogy csak nekem fog jobban fájni, ha visszaérünk, és elválnak útjaink. Semmi közös cél, semmi közös jövő, semmi közös irány, ami felé együtt haladunk…

Egyáltalán semmi. A faluban elvesztem, talán örökre.

Fagyott tökéletesség

Csöndben telik az út visszafele, Sasuke nem szól egy szót se. Nincs is mit mondanunk egymásnak! Lépteim, és a szívem is egyre nehezebb. Mégis miért fáj ennyire, amikor tudtam, hogy ez lesz a vége? Miért vagyok csalódott, mire számítottam? Igaz, kezdettől fogva éreztem, hogy ez egy önpusztító vonzódás, de mégse szűntem meg reménykedni, hogy jó vége lesz, s megkapom a „fele királyságot és a királyfi kezét”.

Fájdalmasan csillogó szemekkel, lehajtott fejjel veszem szemügyre, ez egy amolyan utoljára-jól-megnézlek-hogy-aztán-így-emlékezzek-rád-féle pillantás volt. Aztán mintha megérezte volna, hirtelen megpördül tengelye körül, és ingerült tekintettel mered rám.

- Nem igaz, miért maradsz folyton le?!

Aztán feltűnik neki az íriszeimben tükröződő kín, és teljesen félreérti.

- A sérülésed az? - Bök fejével vérző vállam irányába. Közelebb jön, olyannyira, hogy már az orromba kúszik fenséges, bódító illata. Kecses ujjai pillekönnyen csusszannak föl felkaromról vállamra, s én lehunyt szemmel élvezem leheletkönnyű érintését. Hallom, ahogy halkan, együtt érzően felszisszen sebemet látva, majd még egyszer megcirógat, talán vigasztalás képpen?

- Gyere - mondja olyan gyengéd hangon, hogy meglepődve nyitom ki a szemem. A látvány, ami fogad, leírhatatlanul gyönyörű. Félig elfordulva áll, útra készen - arra az útra készen, amit együtt! fogunk megtenni -, tökéletes ívű válla felett még felém fordul hófehér, hibátlan arca: fenséges vonásai, vékony, sápadt rózsaszín, csókolni való ajka, csillogó szénfekete haja, ami a tarkójánál össze-vissza meredezik, mintha épp most kelt volna ki az ágyból, ezzel csak még jobban megőrjítve minket, többieket. Éjsötét íriszei most a napfényben különösen lágyan csillognak, s így a legszebbek. Általában, mint lélektelen fekete lyukak, nyelik el az összes fényt - tudom, ez így elsőre kissé bizarrnak hat, de neki mégis sikerül ezt olyan elegánsan, és izgatóan végrehajtania, hogy az sem érdekelne, ha maga a Sátán bámulna vissza rám azokon a szemeken keresztül, csak ne kelljen soha máshova néznem. Megbabonáz – egyszerűen nincsen rá jobb szó.

De a mai napon valami szokatlan ragyogás költözött beléjük, földöntúli tündöklést kölcsönözve ezzel Sasukénak. Életemben nem néztek még rám ilyen megértéssel, s én… Nem tudom. Az egész testem fölmelegedett tőle, a szívem is jólesően elszorult, a lelkem is megkönnyebbült, sőt esküszöm, még a karom se sajgott.

Nem hittem volna, hogy pont tőle kapom meg az esélyt, hogy szárnyalhassak. Hogy pusztán a tekintetétől többnek érzem magam, hogy elhiggyem: nem csak egy a Hyuuga főág védelmezésére fejlesztett korcs vagyok, hanem valódi, értékes ember. Csodálatos vagy, Sasuke…

- Menjünk haza - folytatja ugyanazon a bársonyos hangon. Lazán zsebre rakja kezét, majd lassabb tempót fölvéve indulunk meg újra. Az utazás továbbra is szó nélkül telik, de ezt már nem bánom. Teljesen lekötnek a róla való elmélkedések, újra kell formálnom az eddig a fejemben kialakult képet. Eddig olyan volt számomra, mint egy elérhetetlen jéghegy, ami elegánsan és méltóságteljesen mered ki magasan a habok közül - nem is jéghegy, az túl ormótlan s nem is fejezi ki kellően szépséged, hanem inkább, egy kecses, hozzáértő művészi kéz formázta jégszobor, egy fagyott csoda, ami elkápráztatja a közönséget, bezsebeli az összes első díjat minden kategóriában, de akárhogy is süt rá a Nap, nem tudja felolvasztani. Kevés hozzá, s hiába ha elég ideje van, képes megolvasztani a legfelső rétegét, a belseje attól még ugyanolyan jeges marad.

És most kiderült, hogy nem is olyan hideg ez a tökéletesség előttem. Hogy talán még az én gyenge fényem is…

Nem, nem álltatom magam. Ez a bennem lévő pislákolás semmire sem elég.

Hajsza

Észre se veszem, mikor érünk be a faluba, mint egy vakot, vezet Sasuke a házak között, s csak akkor tudatosul bennem, hogy hazaértünk, amikor a kórház folyosóján állunk. Meg az is, hogy ezzel vége. Elveszítem.

Rémülten nézek rá, hirtelen minden megadnék, ha visszamehetnék az időben. Ha újra átélhetném az erdőben az előbbi jelenetet, ha újra találkozhatnánk először, még az is jó, ahogy pofára esek, amikor szó nélkül elmegy mellettem! És tudod miért jó? Mert benne van. Mert bármit megadnék, ha lenne még egy közös percünk, még egy közös emlékünk együtt.

Feltűnik neki az ijedt tekintetem, és ismét félreértelmezi.

- Ne aggódj, intézkedek! Mindjárt meggyógyítanak…- Simít végig puhán felkaromon, ahogy elmegy. De nekem nem az orvosok kellenek, hanem te, nézek utána.

Nem tudom, hogyan intézte el, viszont rá két perccel már kint volt a kunai a sebemből, a vérzés is elállították fél pillanat alatt. Még egy perc, és már gyógyultnak nyilvánítva hagyhatom el a rendelőt.

Mégse érezem jobban magam. Sőt, igazából még cefetebbül vagyok, mint ezelőtt. Nem tudom: hol van, szó nélkül eltűnt, miután „jó kézbe adott”. Persze, biztos van fontosabb dolga is, mint az ágyam mellett virrasztani… csak rendkívül hálás lettem volna, ha itt marad velem. Piszkosul jólesett volna, ha nézhettem volna még az arcát, vagy ha legalább tudom, hogy merre ment.

Nem bírtam egy helyen maradni a tudattal, hogy újra elvesztettem. Muszáj volt keresnem, már az is segített, hogy tudom, csinálok valamit: hogy küzdök érte, hogy nem hagyom elmenni. Fogalmam sincs, mi lesz majd az ürügy, amivel bekopogok házába, de látnom kell.

Szerencsére tudom, hogy hol lakik. Egyet dobbantok az ajtón, majd benyitok, remélve, hogy itthon van. Bingó, Sasuke ül az ágyon felhúzott térdekkel. Valószínűleg pont most jött ki a zuhany alól, mert gyönyörű éjfekete tincsei nedvesen a homlokára tapadnak. Vajon szeretkezés közben is így tapadnak izzadt, csókolni való bőréhez? Nagyot nyelve lépek beljebb. Én… már nem bírom tovább. Elértem önmagam határait.

Lassan haladok az ágya felé.

A gyomrom ugrik egyet a gondolatra, és a pulzusom a duplájára emelkedik. Ma meg mondom neki. Bevallom, mit érzek iránta. Jaj, csak ne lennék ennyire ideges!

Felnéz, és éjsötét szemeivel követi a mozdulataim.

Vajon hogy fogadja majd? Még mindig reménykedek, hogy majd a nyakamba ugrik, és a fülembe suttogja, hogy szeret. De sajnos ilyen csak a filmekben és a lányregényekben létezik. Arról nem is beszélve, hogy Sasuke nem az a nyakba ugrálós fajta.

Beérném annyival, ha hagyja, hogy megcsókoljam. Nagyon hosszúnak tűnik az ajtó és az ágy közötti távolság. Még mindig elfuthatok, fut át a fejemen, de egyből elvetem. Ma megvilágosodott előttem valami. Délután képes lettem volna meghalni Sasukért, annyira szeretem. Ez már több mint puszta vágy. Ez… ez szerelem.

Lassan lekuporodok elé, átkarolom lábait, közben a fejemet a térdeire hajtom.

Győztél, leigáztad minden porcikámat. Vedd el, ha kell! Az egész lényemet, a felét, vagy csak egyetlen darabot belőlem… Nem számít. Addig nem, amíg te teszed.

A szívem ki akar szakadni a helyéről, elszorítja a torkomat. Nem bírok beszélni. Nagyot nyelek. Arcod továbbra is kifejezéstelen. Tudod, Sasuke egyáltalán nem könnyíted meg a dolgom.

Mély levegőt veszek, és egy-életem-egy-halálom-alapon kinyögöm:

- Szeretlek.

Fél szemöldökét megemeli erre a tömör megfogalmazásra, de vonásai ugyanolyan rezzenéstelenek maradnak. És most, hogy kimondtam, megkönnyebbültem. Furcsa mód megnyugodtam, hisz én már megtettem a magamét, legalább megpróbáltam. Vallottam, s innentől csak rajta múlik, hogy elfogadja, vagy ellök magától.

- Nézd Sasuke, nem vagyok a szavak embere – ismerem be őszintén –, nem tudok neked díszes költeményt írni a szépségedről, nem tudok lyukat beszélni a hasadba, hogy miért is válassz engem. Nem ígérem, hogy a csillagokat is lehozom majd az égből, meg hogy naphosszakat töltök majd azzal, hogy hülye beceneveket találok ki neked, mert ez nem én vagyok. De szeretném, ha tudnád, hogy egy sóhajodért is meghalnék – simogatom meg a formás külső combod.

- Hogy minden reggel a házad előtt várnálak, meg hogy melletted lennék. Hozzám bármikor fordulhatnál, meghallgatnálak, vagy csak ülnék az oldaladon a csöndben, ha azt akarod. Most biztos azt gondolod, hogy nem is ismersz, jó, ha beszéltünk vagy kétszer, s azt hiszem, ezzel a dumával az ágyamba csalogathatlak.

A lent maradt szemöldököd is felugrik a másik mellé, de azért is folytatom. Gondolom, nem számítottál rá, hogy ennyire belemegyek a témába, vagy hogy ennyire megnyílok előtted.

 - Nem hazudok: igen, Sasuke, mély hatást gyakorolt rám a külsőd. És igen, szeretném megízlelni tested - pillantok gyorsan végig rajta -, és talán régen csakis kizárólag ezt akartam tőled, de mostantól már nem vagyok olyan bolond. Most már tudom, hogy a lelked sokkal többet ér, s mindenekelőtt azt szeretném, ha szükséged lenne rám.

Nem válaszol, csak néz szokásához híven, bár már nem tudok zavarba jönni tőle. Bátran pillantok az igéző szemeibe.

- Nem fogom szégyellni magam, mert ezt érzem - jegyzem meg apró fejcsóválással.

Lassan, és botrányosan pimaszul - meg persze szexin -, félmosolyra húzódik szája, miközben végigmér, ahogy előtte térdelek, és a lábait szorongatom.

Majd még jobban spórolva a sebességgel tekintetemet el nem engedve, felém hajol.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés