Az a rohadt vekker... ez volt az első gondolata, ahogy a csendben szinte véresre szaggatta a dobhártyáit a nem éppen kellemes hang. Hiába volt nagyon közel a suli, korán fel kellett kelnie - amennyiben a reggel hét órát koránnak lehet nevezni; nála például igen -, ha időben el akart készülni, ugyanis húsz perc volt csak az, amíg kilépett a zombi módból, és nem úgy nézett ki, mint akit sikátorban vertek hülyére. Így, erőt kapva magán, kinyitotta homályos szemeit, és az első, amit meglátott, Sasuke háta volt, ahogy a közös szekrényben kotorászott. Ezek szerint megérkezett - futott át az agyán. Éppen a cuccait pakolta ki egy bőröndszerű táskából, és némileg fáradtan nyújtózkodott ezt követően.

Naruto gyorsan az órára pillantott, és megállapította, hogy még van egy kis ideje tettetni, hogy alszik. Három perc... de az erre pont elég. Még nem volt kész látni őt és beszélni hozzá, tudva, hogy az Uchiha fülébe jutott, ahogy kereste, és szinte már rémképeket alkotott a hollétéről.

A hétvégét egyébként részben tanulással töltötte - folytatta a roppant érdemes történelmet -, emellett fiú osztálytársai közül páran elhívták piknikezni. Ezen a helyen az időjárás percenkénti pálfordulásokat vetett, és hiába volt szombaton felhős az idő, vasárnap hét... nyolc... sok ágra sütött a nap, és ezt kihasználva Chooji, Shikamaru, Kiba és Suigetsu magával hívta. Lee a konditeremben edzett, a többi hazautazott arra a két napra. Nagyon jól érezte magát, nemcsak azért, mert sokat röhögött azon, ahogy a kissé túlsúlyos társa illedelmesen mindenkitől elkér valami ennivalót, hanem mert ezáltal meg is ismerhette őket, és egyre inkább úgy érezte, hogy befogadták. Ez kellemes melegséggel töltötte el.

Viszont furcsállta kissé, hogy a lányok és a fiúk úgy viselkednek, mintha két csoportba tartoznának. Még egyikőjük sem szólt hozzá közvetlenül egyetlen szót sem - Hinatán kívül-, és ahogy észrevette eddig, a többiekkel sem igen társalognak. De a fiúk sem erőltették meg magukat ezen a téren, és csak piszkálták őket. Konohában, eme két nemet le sem lehetett hámozni egymásról, néha cserélgettek, néha elvoltak egymással, és ezt a bizalmas szeretetet szájból szájba lélegeztetéssel fejezték ki. Ha így nézzük, akkor azért az jó, hogy azt a látványt egy időre mellőzheti az életéből, de... furcsa volt, na.

És Sasuke viselkedését sem tudta mire vélni. Egyszer fekete, egyszer fehér... mint a napszakok, évszakok váltakozása. Mint a hullámvasút, mi egyszer lent, másszor fent. Mint a hullámok habjai: magasan, majd mélyen. Képtelen volt értelmezni.

Arra rebbentek meg szempillái, ahogy a szobában tartózkodó személy feltehetőleg lerogyott az ágyra; nem merte kinyitni a szemeit, hogy megvizsgálhassa az igazát. Egy halk sóhaj érkezett felőle, majd csend. Unalmában a lélegzetvételeit számolta, és igyekezett nem hangos lenni esetleges megmozdulásainál. Az Uchiha, még ha hallotta is ezeket, nem igazán reagált rá. Végül nyekkent az ágy, majd a léptek távolodtak, megnyikordult az ajtó, és halkan becsukódott. Kiment.

Naruto azon nyomban kipattant. Késésben volt nagyon, így nem pazarolhatta az idejét pihenésre. Azt, majd ha letudta a napot... mind a kilenc órát, amit ki kellett bírnia. A francba.

Mire az óra hét harmincat mutatott, már indulásra készen dobálta bele a cuccait órarend szerint a táskájába. Mert ő nem akart késő ezzel foglalkozni... Ismételten a francba. Kimosott tesicuccát a zsákjába gyűrte, és most már tényleg mindenre elvetemülten álldogált ott. Aztán rájött, hogy nem csak állni kéne, hanem mondjuk órára menni. Ugyan volt még fél órája, de le akarta tudni a reggeli fáradtságait is, így kilépett a folyosóra, felpakolt, nehéz dolgokat cipelő háttal, és a menza, valamint a társalgó felé vette az irányt, kávéért és a reggeliért.

Mikor ezzel megvolt, sietős léptekkel igyekezett elérni csengetés előtt az osztálytermet, és még pont beért. A helyére rogyott, nem foglalkozva az Uchihával - aki ugyanúgy lehajtott fejjel aludt, a szokásos zenelejátszóval a fülében, így nem feltételezhető, hogy egyáltalán észrevette közeledtét -,  előpakolt az első órára, ami... rajz volt. Ilyen hülyeséget betenni elsőnek? Mondjuk az nem rossz, hogy nem tesi, vagy olyan tantárgy, amiből dolgozatot lehet írni, de azért mégis...

És rájött, hogy nincs rajzlapja. A tolltartóban színesei voltak, így az oké, viszont hiába az eszköz alap nélkül... Elhúzta a száját. Kérjen az Uchihától? Nem akart veszekedni, és valamiért megugrott a gyomra, ahogy erre az eshetőségre gondolt. Talán nem akart beszélni vele azok után, hogy pánikot kapott Sasuke eltűnése miatt... mindenesetre nem akarta hallani a gúnyos hangját, látni a lenéző szemeit, érezni a félelmetes auráját.

De végül mégis erőt vett magán. Gondolkozott már sokat azon, hogy tiszta lappal újra kéne kezdeniük, de... nem lehetséges, azok után, amiken keresztülmentek. Ezt csak folytatni lehet, vagy véglegesen megszakítani; egyéb lehetőség nincsen.

Félve megkocogtatta a vállát, és próbált nem gyomorgörcsére gondolni, ahogy a démon megmozdult. Az említett kihúzta a fülhallgatókat, és enyhén kikerekedtek a szemei. Tényleg nagyon enyhén, hiszen ő sosem lepődik meg, csak, na... valami hirtelen érhette; bár arcvonásai egy másodperc legkisebb töredéke alatt rendeződtek vissza.

- Te mióta vagy itt? - Hangja furcsán álmosan csengett; mintha nem illett volna az amúgy tökéletes képbe: az archoz, hajhoz, testhez, tartáshoz.

- Három perce. - Csak remélte, hogy hangja nem remeg. Nagyon remélte. Az Uchiha bólintott, válaszként. - Izé... tudsz adni egy rajzlapot? - nézett könyörgően, és megnyugodva, látván, ahogy a fekete hajú mappájából egy fehér lapot vesz elő, majd a kezébe nyomja. - Kösz - biccentett, és a padra ejtette, majd már fordult volna el, amikor egy szórakozott hangot hallott meg.

- Hiányoztam? - És ez elég volt, hogy a szőke vörösödni kezdjen. Szaggatottan fordult felé, majd igyekezett olyan arcot felvenni, hogy minden tökéletesen rendben van.

- Nem különösebben - igyekezett távolságtartó maradni.

- Én valahogy nem így hallottam - vigyorodott el. - Egyébként, ha valaki elköltözik, az te leszel.

- Megnyugodhatsz, vagyok olyan makacs, mint te - szegte fel a fejét büszkén.

- Nyugodt vagyok - vetett rá egy pillantást, majd már illesztette volna vissza a fülest, mikor az Uzumaki nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen.

- Mit hallgatsz? - Talán Sasukének is feltűnt ez a közvetlenség, de mindenesetre az egyik hallgatót a szőke füléhez közel tartotta. Valami metál- vagy rock banda játszott, meglehetősen jól. Az Uchihának legalább az ízlése jó volt; nem mintha kinézte volna belőle, hogy poppot hallgat. - Ez mi? - kérdezett az előadóra.

- Avenged Sevenfold - jött a tömör válasz.

- Aha... - felelt végül értelmesen, bár már nem volt kinek, mert az Uchiha belemerült ismételten saját is világába. Vajon mik lehetnek ott?

Naruto egy olyan személy szeretett volna lenni, akinek bepillantást enged. Ez akkor tisztázódott benne, amikor halálra váltan kergette őt. Akkor még nem értette, miért ilyen kétségbeesett emiatt... szimpla ösztönnek vélte. De ha ösztön volt, akkor az a legjobb megoldás is, mert amit a belsőnk súg, az igaz és való, minden más csak egy kis fantáziamorzsa, amivel megédesítjük a tükörsima életet, ezáltal hullámokat keltve annak tavában.

Tehát ha ezek a jelek mind-mind Sasukéhoz vezetnek, akkor követni kell őt. Már lassan ellenkezni is elfelejtett. Valami kötötte a démonhoz. Nem tudta, hogy mi, de az, hogy azt a pár napot, amióta ismerték egymást, éveknek tekintette, nem volt normális. Az sem volt normális, hogy rettegett hallani gúnyos hangját, ugyanakkor néha azt akarta, bárcsak nyugtatólag megszólalna. Amikor vele volt, csak veszekedtek, amikor nem, hiányzott, és kétségbeesett, hogy elvesztette őt. Sokszor jutott eszébe a kérdés: miért van ez? De nem tudott rá választ találni. Talán mert Sasuke elérhetetlen, és akármennyire is nyújtja érte a kezét, csak a levegőt érinti, és a gúnyt hallhatja. Talán mert Sasuke egy olyan ember, akit sosem lehet szóra bírni, és ez idegesítette. Talán csak szeretetéhsége van, és szüksége lenne egy barátra, egy testvérre, aki mindig vele tartózkodik. Vagy, talán mert hasonlítottak; kár volt tagadni. Néha... amikor az Uchiha ránézett, fájdalom sugárzott ében szemeiben. Túlságosan emlékeztette valakire... valakire, akit utáltak, valakire, akinek meghalt minden hozzátartozója, valakire, akinek mosolyra nyílt a szájra, de könnycseppek borították az arcát... valakire, aki pont olyan volt, mint ő, Naruto.

A csengő megszólalt, és ő összerezzenve kapta a tekintetét a fémtárgyra. Mi a francnak kell minden terembe beszerelni egyet, mikor a legtávolabbi helyiségből is idehallatszik?! Örök rejtély, urban legend...

Ahogy vészmadárként károgva üdvözölt mindenkit, mondván "ezt nektek, barmok, ébresztő!", a hangerő a teremben csak erősödött. Mindenki hangja kétszer olyan hangosan zengett, ezzel egyeseket az őrületbe kergetve. Vagy kiszaggatva a dombhártyáit...

Pár percen belül, a már ismert tanárnő, Kurenai-sensei belépett a terembe. Tök rendes, első órán bármit lehetett rajzolni, csak csendben, miközben akár még zenét is lehetett hallgatni. Csak az a kár, hogy az osztály ízléséhez viszonyulva, ment a tuc-tuc. Bárcsak neki is lenne mp3-a, mint Uchihának, hogy elzáródhasson a külvilágtól...

- Sziasztok! - integetett mosolyogva, majd letette a mappáit az asztalra, és ő maga is felugrott rá, kislányosan lóbálva vékony lábait. Mindenki dünnyögött valamit, de fel sem vette, és a vigyor sem hervadt le. - Tudom, hogy hétfő reggel van, de több éberséget, drágáim! - "Mondtam már, hogy tök rendes...?" - Szóval, úgy volt, hogy képet fogunk elemezni, de nem akartam elrontani a hangulatot, szóval egy szimbolikus jelet kell rajzolni, ami téged jelképez...

- De tanárnő, én nem tudok Chuck Norrist rajzolni! - vonyított fel Suigetsu teljesen komolyan, míg a többiek felvihogtak.

- Akkor, mit szólnál egy halacskához, Sui? Te olyan szépen úszol...

- Rajzolj hableányt! - kiáltott fel Kiba kuncogva, míg Sui hátrahajolva verte fejbe az első dologgal, ami a kezébe került. Jelen esetben olyan tolltartóval, ami nem volt becipzárazva... igen, ahogy az eszközök elkezdtek kipotyogni, már nem is törődött többet semmiféle hableánnyal...

- Tehát, kérek szépen mindenkit, hogy adjon bele mindent! Hajrá! - tapsolt mosolyogva kettőt, és mindenki a lapra emelte homályos pillantását, mely lassan ötletekkel telt meg.

Naruto úgy döntött, hogy egy vigyorgó rament rajzol. Az tökéletesen illett rá. Lassan elkezdte rajzolgatni, néha Sasukére sandítva, azonban az övét nem látta, mert haja és keze a rajz nagy részét eltakarta. Csalódottan folytatta mesterművét. Egy vonal itt, egy árnyék ott, és fél órán belül kész is volt. Annyiszor látott már rament, hogy csukott szemmel is le tudta volna rajzolni.

Hátradőlt, nyugodtan, várva az óra végét, nem adva fel a küzdelmet, melyben ő harcol Sasuke karja ellen a szemével; bár kétségtelen, hogy eddig nem járt nagy sikerrel.
 

*_*_*_*
 

Még azelőtt tudta, mit fog rajzolni, hogy a tanárnő kimondta volna a feladatot.

Akatsuki. Amint hazaért, az volt az első, hogy jobb ötlet híján, interneten keresett rájuk. Kötöttek hozzájuk pár bűnügyet, melyeket sorra nyertek, és bizonyíték hiányában sosem csukták le őket. Nem értette, hogy egy bűnszervezet miért akarja Narutót, viszont azt igen, hogyha idáig elmentek volna érte, akkor valamire készülnek.

Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy vámpírok. Nem is lehet máshogy, különben mire kellene nekik a szőke vére? Ezek szerint nem csak Sasuke érezte azt a különlegességet, hanem ők is, és rá is jöhettek valamire...

Narutót nem akarta megkérdezni, hiszen vagy nem érti, miről beszél, vagy másik esetben kiakad, hallva a nevüket. Így nem kockáztatta meg, hogy kiejtse azt, csak a logójukat rajzolta le. Egy vörös felhő fekete háttérrel. A nevük is erre utalhat, ami vagy hajnalt, vagy vörös holdat jelöl. De mindenképpen a piros színnel áll kapcsolatban.

A vér színével.
 

*_*_*_*
 

- Hé, teme... - fordult végül felé, és megvárván, míg az Uchiha hajlandó ránézni, folytatta. - Mit rajzolsz? - És közben nagyon igyekezett elkapni legalább egy kis részletet a képből, sikertelenül. - Kiscicát? Sötétséget? Jégszobrot? - vigyorodott el szélesen, míg Sasuke gúnyosan viszonozta. Megint.

- És te, dobe? Tököt? Bohócot? Esetleg rókát?

- Vicces kedvedben vagy, Uchiha, de én kérdeztem előbb.

- Nem vagyok köteles megmutatni - hárított.

- Annyira rondán rajzolsz, hogy félsz, hogy a tökéletes imidzsed elromlik? - mondta lenézően.

- Az a rajzlapodon saláta akar lenni? - húzta fel az egyik szemöldökét, átpillantva Narutón, és a vigyorgó ráment nézve kérdezett.

- Az ramen, barom! - fújta fel az arcát sértődötten. Legalább saját magának tetszik. Az elég.

- Oh? - vigyorodott el.

- Vigyorgás helyett mutasd meg te - nyúlt a lapért, de a démon elkapta a csuklóját, így sziszegve húzta vissza, kiszabadulva a szorításból. - Au! - kiáltott fel.

- Naruto-kun, kérlek, kicsit halkabban! - szólt rá mosolyogva Kurenai.

- De...! - sóhajtott. - Elnézést - fordult vissza a feketéhez, miután bocsánatot kért.

- Hát igen, Naruto-kun, kicsit halkabban - vigyorodott el cinikusan, így válaszként a szőke belevert egyet a vállába, nem mintha ezzel különösebb fájdalmat okozott volna.

- Sasuke-chan, menj a...! - Inkább abbahagyta, majd egy óvatlan pillanatban a rajzért nyúlt, és mielőtt az Uchiha reagálhatott volna, elkapta, majd mosolyt villantva vette szemügyre, hogy aztán az fokozatosan lehervadjon.

Az Akatsuki jele volt. Az embereké, akik tönkretették az életét, és darabjaira zúztak benne mindent, ami még maradt.

Sasuke egy Akatsuki-tag?!

És fuldoklani kezdett, legbelül. Valami szúrta a szemé, a gyomra liftezni kezdett, a feje megsajdult az emlékekben. Ugye nem...? Sasuke nem lehet... ő nem...

Beharapott ajkain néma szavak buktak ki: nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat.

- Ez mi a franc? - mutatott a rajzra enyhén remegve, és remélve, hogy a másiknak ez nem tűnik fel. A fekete hajú szemei mintha... mintha elégedetten csillantak volna meg. Talán tényleg tag? Talán tényleg ő is az ördöggel szövetkezik?!

- A hajnal jelképe. Az interneten találtam, és lerajzoltam - válaszolt tömören. Naruto a megkönnyebbültségtől elejtette a rajzot, és fáziskéséssel kapott utána. Szóval csak ennyi lenne? Szimplán egy jelképet rajzolt, ami pont az Akatsuki jele...? A nyugodtság olyan hirtelen telepedett rá, hogy a boldogságmérője kiakadt. Elvigyorodott.

- Bocs, azt hittem, valami folt egy fekete lapon. Ez tényleg ront az imidzseden, nem csodálom, hogy nem akartad, hogy lássam. - Pedig tényleg szépen rajzolt, de ezt nem akarta annak az önteltnek az orrára kötni.

- Talán el kéne menni szemészhez - javasolt elvigyorodva, elégedetten, valamit megállapítva.

Naruto valósággal megijedt a rajztól. Vagyis biztosan ismeri őket. Köze van az Akatsukihoz. Száz százalék volt, látva a bánatot és a félelmet azokban az érzelmeket sugárzó kék szemekben.

Sasuke ebben a pillanatban úgy érezte, kötelessége megvédeni őt. Ennyivel tartozik, amiért saját faja juttatta oda Narutót, ahol most tartott. A fekete lyuk mélyére, melyből nem lehet egykönnyen szabadulni. Muszáj segítenie neki.

Muszáj megvédenie.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés