Valamikor a második világháború környékén kezdődött. Abban az időben sok időt töltöttek együtt, és valahogy félretették az ellenségeskedést. Muszáj volt a túlélésért és a győzelemélt. Anglia azonban nem gondolta volna, hogy önmagukon kívül bármi más közéjük tud állni. És mégis.
 Alfred ugyanis az ezredforduló környékén játékfüggő lett. A barátsága Japánnal „felejtsük el a múltat” felkiáltással addig mélyült, hogy a legújabb videojátékok demóit ő tesztelhette elsőként; néhány nyelvleckét is hajlandó volt venni a fordítások hiánya miatt, és lelkesen, időt-energiát nem kímélve nyomkodta a különböző kütyük gombjait. Néha enni is elfelejtett, pedig ha nem került a szervezetébe napi öt hamburger, az éhhalál küszöbére került. Nem beszélve a félig rendesnek értékelhető párkapcsolatukról, ami lassan átcsúszott a „vicc párkapcsolatnak hívni” kategóriába. Arthur pedig nem volt vicces kedvében – őrült féltékeny volt az elhanyagoltság-érzet miatt.

- Itt a süti – tette a fiú mellé a tálcát. – Éhen ne halj itt nekem.
- Wee, köszi! – vigyorgott rá, és egy pillanatra odahúzta magához, röviden szájon csókolta, majd felkapott egy különösen összeégett sconest és rágcsálni kezdett. Közben valami verekedős játékot játszott, oda sem figyelt a környezetére.
 Arthur összevonta a szemöldökeit. Igazán, igazán dühös volt.
- Nem tennéd le? – érdeklődte hűvösen.
- Csak egy perc, mindjárt jön a mentési pont – hangzott a jól ismert válasz.
- Főzöm teát, kérsz?
- Az jó. – Alfred nem szerette a teát. Sőt.
 Amikor visszatért, Amerika még mindig a játékot bűvölte teljes beleéléssel, fel sem pillantva kortyolt bele az italába. Aztán kis híján megfulladt (és Anglia egy pillanatra azt gondolta, bár tényleg kiszorult volna a levegő a tüdejéből): a tea forró volt és rettenetesen keserű. Meglepetten bámult az angolra, aki egy szál – majdnem – semmiben ült mellette a kanapén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Iggy...?
- Tessék.
- Miért nincs rajtad ruha?
- Van rajtam – felelte, és egy lesújtó pillantással elfordult.
- Hát, nem sok... – vigyorodott el, ahogy közelebb húzódott, és a vállára tette a kezét.
- Hmpf. – Arthur könnyed mozdulattal lesöpörte a kezét, és a teájáért nyúlt. Alfred zavartan nézett rá, tekintete folyton elkalandozott a férfi testén, az azonban nem foglalkozott vele.
- Szóval már Halloween van? Minek öltöztél? Áh, tudom! Pincér! – Nem kapott választ, a másik különleges figyelemmel tüntette ki a teáját. – Hé, Iggy, most meg mi van?
 Hang ismét nem hagyta el a másik száját, viszont egyik lábát átvetette a másikon. Alfred nyelt egyet, és próbálta gondolkodásra ösztönözni az agyát. Iggy dühös. De miért? Semmi olyasmit nem csinált, amit máskor sem szokott.
- Oké-oké, mérges vagy, de nem tudom, miért, szóval, ha elmondanád esetleg...
 Arthur azonban, mintha csak újból megsértette volna felugrott, és otthagyta, még hallotta kattanni a vendégszoba ajtajának zárát. Egy pillanatig bambán bámult utána, de csak egy pillanatig. Aztán ő is dühös lett.
- Ha nem mondod meg, még csak bocsánatot sem tudok kérni! – kiabálta a bezárt ajtónak. Végül Amerika is magára zárta a saját ajtaját, és kénytelen volt egyedül lefeküdni, pedig nagyon nem ezt tervezte.
 Aznap éjjel egyikük sem aludt túl jól, mondhatnánk azt is, hogy egyáltalán nem aludtak, vagy csak pár percekre sikerült el-elszundítaniuk, így reggel mind a ketten fáradtan és nyúzottan támolyogtak elő. Anglia éppen a kávét szervírozta (csak azért, mert ő is azt akart inni), mikor arra dermedt meg, hogy Amerika átölelte hátulról. Lazán, de amint megpróbált feszelegni a másik a tudtára adta, hogy innen nem szabadul egykönnyen.
- Akkor most elmondod, mi a franc bajod van – jelentette ki. A hangja rekedt, a bőre ágy-meleg, és álom illata volt. Arthur vett egy mély levegőt.
- Mi a franc bajom van... – ismételte vészjóslóan nyugodt hangon. – Te, meg a hülye játékaid, amik miatt egyáltalán nem figyelsz rám! – fakadt ki, és nagyon Alfred fejéhez akarta vágni az egészet, de a fiú felnevetett mögötte, és emiatt teljesen elképedt.
- Azt hiszed, hogy jobban érdekelnek, mint te? – kérdezte amint megnyugodott.
- Pont úgy viselkedsz! – vádolta a férfi, félig szembefordulva vele.
- Sajnálom! – hangzott a válasz, őszintének tűnt. – Elveszik az időérzékem, ha elkezdek játszani, nem direkt volt!
- Függő vagy – jelentette ki.
- Nem igaz! – rázta a fejét. – Bármikor abba tudom hagyni! – A zöld szemek megvillantak.
- Bizonyítsd! – Alfred oldalra pillantott, aztán vissza rá, és bólintott.
- Rendben. – Egy másodperc múlva már az új kihívással szembeni elhatározás lobogott a kék szempárban. Arthur tudta, hogy a párja gyorsan le fogja győzni a játékszenvedélyét. Amivel... nos, ő is jól jár.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.05.10. 11:48 horrorgirl Ehh de cuki volt ^^  ~ Live In Your Dreams~ Pudingchan

2014.04.23. 21:54 Mii-chan Hihihi xD Imádom a játék függő Amerikátés emllé az emiatt totál kiakadt Angliát. :D Nagyon jó sztrori, még- még többet! :D