Németország úgy döntött, kipróbál egy új módszert az irodai munka során, amiről most hallott először. És nem, nem fogja megkérdezni Észak-Olaszországot, hogy mi a szó jelentése (nagy valószínűséggel olasz, de bizonyosan valami neolatin... be kellene szereznie egy szótárt.) A koncentrálás azonban nehézkesnek bizonyult miközben a kedvese a feje körül röpködött, de azért Ludwig keményen próbálkozott.
- Most miért nem szólsz hozzám? – kérdezte a vállát böködve Feliciano. – Mérges vagy? Mit csináltam? Nem is csináltam semmit... – Elunta a dolgot, visszavonult pár percre a könyve mögé, majd újra felugrott. Járkálni kezdett az irodában, közben dúdolgatott, odalépdelt a könyvespolchoz, leemelt róla egy-két könyvet, beléjük lapozott, de csak törvények voltak bennük meg ilyesmik, száraz szakszöveg, nyelvtanuláshoz nem éppen a megfelelő. Aztán elővette a telefonját, vad sms-ezésbe kezdett, egyszer-kétszer a német telefonja is megrezzent valahol az irattartó táskájában, de nem foglalkozott vele.
 Az olasz megint elunta magát (a bátyja biztos nem válaszolt az üzeneteire), úgyhogy megint körbegaloppozta az irodát, végül újra ott állt mellette.
- Most utálsz? – kérdezte halkan, egészen bizonytalanul. Nem kapott választ, és úgy tűnt, hogy ez nem elszomorítja, hanem inkább feldühíti. – Okay, vado a Gilbert e dico a lui![1] – közölte felháborodottan, és az ajtó felé trappolt, és már a kilincsen volt a keze, mikor megszólalt az asztalra tett időzítő.
- Veneziano – szólt utána csendesen, mire a másik megtorpant, és felé fordult. Csak intett felé, és az olasz szó nélkül visszalépdelt hozzá, bár még mindig elég sértődött volt az arca, úgyhogy Ludwig magához, és ezzel az ölébe húzta. Arcát odahajtotta a fejéhez, érezte a hajának mediterrán illatát, lehunyta szemeit. – Sajnálom, de muszáj erre figyelnem – mormogta. – Van ez a módszer...
- Milyen módszer? – kotyogott közbe Feliciano, aki a jelek szerint máris megbocsátott.
- Pomodoro...[2]
- Oh! – Az olasz megkönnyebbülten felnevetett, és átkarolta a nyakát. – Miért nem ezzel kezdted? – Odabújt hozzá, röviden szájon csókolta (bár a német nagyon hangsúlyosan kiemelte, hogy nem szeretné, hogy nyilvános helyen tegyék közszemlére a kapcsolatukat), de úgy érezte, hogy ez most jár neki, és kényelmesen elhelyezkedett az ölében.
- Mi lenne... ha ebédszünetben elmennénk... ebédelni? – Feliciano arca erre végképp felragyogott.
- Whoa! Pranziamo insieme, é una buona idea![3] – lelkesedett, majd hirtelen elhallgatott, és izgatottan Ludwig aktatáskájáért nyúlt, hogy előkeresse belőle a telefonját. – Nézd meg!
 A német engedelmesen elolvasta a két üzenetet:
 Most utálsz? Q_Q
 TVB[4]
 Közben megszólalt az öt perc végét jelző csengő, és az olasz szó nélkül telepedett vissza a könyvéhez, Ludwignak nem lett volna muszáj válaszolnia. Mégis, míg újra felhúzta az órát, elmotyogta:
- Én is...

[1]Oké, megyek és megmondalak Gilbertnek! ~ Feli árulkodik xD
[2]Olaszul paradicsomot jelent; a módszer lényege, hogy ha van valami feladatod, huszonöt percig csak arra koncentrálj, aztán öt perc pihenő, amikor minden másra figyelhetsz, és megint. Három-négy ilyen után érdemes tartani egy hosszabb szünetet.
[3]Együtt ebédelünk, remek ötlet!
[4]TVB: Ti voglio bene – szeretlek; az olaszok imádnak telefonálni meg sms-ezni, és még rövidíteni is. xD

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2014.04.23. 21:43 Mii-chan Olaszországnak 25 percig csendben kéne ülnie? Lehetlen feladat. xDD Megint egy nagyon édes sztori köszi!! :D