Karácsony este volt.

Gyűlölte a karácsonyt.

Maga volt a kínszenvedés kibírni a rúgásokat, a sértéseket, az öregember agresszív viselkedését... Ám ő mégis meglátogatta, úgy döntve, hogy elviseli a poklot, amivé a férfi tette az életét.
Mégis, mi mást tehetett volna? Senkije sem volt. Se barátok, se rokonok, még egy szerető sem. Egyedül volt ebben a kegyetlen világban, egyedül a nevelőapjával, aki oly sokszor bántalmazta őt.

- Mi a fasz tart ilyen sokáig, szaros kis padlizsán?! - kiáltotta a vén szivar a nappaliból, és Sanji megrezzent a hangjára, majdnem megégetve a kezét a konyhapulton heverő forró levessel teli lábossal.
- Jövök már, szaros öregember! - csattant fel Sanji idegesen a fogait csikorgatva, ahogy próbálta kontrollálni magát.

Gyűlölt itt lenni. Maga volt a pokol.

Tudta, hogy Zeff nem mindig volt ilyen. Néhány évvel korábban sokkal kedvesebb volt, amikor az étterme még büszkén állt a városközpontban. Sanji elkomorodott, ahogy visszaemlékezett a napra, amikor Zeff dühödten, könnyekkel küzdve rontott be a lakásába, azt ordítva, hogy a Baratie porig égett. Az emlék keserű és fájdalmas volt, és ez volt az az esemény, ami teljesen megváltoztatta Zeff életét, a mélybe taszítva őt, ahonnan többet nem tudott szabadulni. Ami a leginkább fájt Sanjinak, az az volt, hogy a vén szivar lerántotta őt is magával a sötétségbe, kétségbeesetten kapaszkodva belé, reménykedve, hogy ő majd megmenti.

Sanji tudta, hogy nem tudta megmenteni az apját. Nem tudott semmit sem tenni, így hát megpróbált elfutni - megpróbált különválni az öregtől, hogy élhesse az életét anélkül, hogy bárki szétcseszné.

Zeff azonban ezt nem így képzelte el. Mindig, amikor Sanji meglátogatta, próbált minél több szenvedést okozni neki, hogy megértesse vele, viszont ő sosem jött rá, hogy Sanji már rég megértette. Ő megértette abban a pillanatban, amikor Zeff elmondta neki, mi történt. Látni, ahogy az apja sír, nézni, ahogy az egyetlen ember, akivel valaha törődött, összetörik, és csak nézni, ahogy legyőzötten esik össze... Ezt sosem akarta megélni. Soha.

 

xXxXxXx

Az éjszaka dermesztően fagyos volt, de ő nem zavartatta magát azzal, hogy rendesen begombolja a kabátját vagy felvegyen egy sálat, amikor kilépett Zeff lakásából. Hagyta, hogy a hűvös szél keresztülfújjon a laza öltözékén, és az állkapcsát összeszorítva sétált tovább az úton, aminek még a nevét sem tudta.
Már egyre durvábban remegett, amikor megállt egy kis hídon, ami egy befagyott kis tavat szelt át East Blue közepén, a városban, ahol élt. A tekintete a fényes jégrétegre tapadt, ami a tavat borította. A jeges sötétkék egészen tisztán tükrözte vissza őt és hidat, és Sanji csendesen figyelte meg a saját külsejét. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint egy hete.

Basszus. Szánalmasan nézett ki.

Egy kissé megemelte a fejét, a tekintete pedig messze vándorolt a titokzatos, világító pöttyökkel tarkított, végtelen feketeségen, úgy lélegezve be a látványt, mintha most látná először az éjjeli égboltot. Úgy figyelte a csillagokat, mint egy kisgyermek, sóvárogva, reménykedve, hogy történni fog valami.
A szemei megteltek fájdalommal, amikor rájött, hogy nincs miért élnie. Ha most eltűnne... Feltűnne valakinek? A vén szivarnak talán igen, de az öregember le sem szarná, hogy mi van vele. Tudta, hogy nem.

Ahogy egy hullócsillag keresztülszáguldott az égen, a baba kékjei tágra nyíltak. Nem volt túl gyakori, legalábbis a városban nem. Valójában még sosem látott hullócsillagot.
Behunyta a szemeit. Most csak kívánnia kéne, nem igaz?
Ahogy újból kinyitotta a szemeit, azok a szikrázó kék íriszek mintha felvillantak volna egy pillanatra.
- Bár lenne valaki... akit szerethetnék.
A szavak lassan, óvatosan hagyták el az ajkait, mintha félt volna hangosan kimondani őket. Olyan valótlannak tűntek, hogy egy pillanatra azt hitte, álmodik.

Nem történt semmi.

Eltelt egy perc, aztán egy újabb, és érezte, ahogy a szeme sarkában könnyek gyűlnek, amelyek aztán legördülnek az arcán, égő, hűvös nyomot hagyva maguk után a sápadt bőrén.

Komolyan, mit remélt? Huszonegy éves volt, az isten szerelmére! Nem volt szüksége szaros csodákra, varázslatra, vagy holmi álmodozásokra! Csupán... 
Mit is kellett volna tennie?

Fájdalmasan felzokogott, hagyva, hogy a teste remegjen a sírás erejétől.
Nem volt értelme az életének.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés