Két kisgyerek ártatlan beszélgetése...

- Már megint nem esett – sóhajtottam egy nagyot.

- Mi az, Teito? Furcsa vagy.

- De hát tudod, Uruha, hogy már megint nem esett a hó. Pedig úgy vártam...

- Egek. Mennyi baj van veled. Na, figyelj! Megesküszöm neked, hogy ha nagy leszek, akkor varázsolok neked havat, amikor épp szeretnéd!

- Tényleg?

- Aha. De most ne sírj már itt. Megfagyok.

***

Egy hideg téli este van. Az év ezen szakaszában mindig lehűl a levegő, még ha a hó nem is esik. Hát igen. Nem is emlékszem, hogy mikor esett utoljára. Még kicsi voltam, ezért nem nagyon emlékszem. Csak a szüleim mesélték, hogy mindig hogy vártam. Aztán egy évben nem volt, ezért sírtam. De utána... Egyszer csak 2-3 év elteltével rájöttem, hogy többet nem is fog esni. Azóta még a tv-ben sem láttam. Na, nem mintha megengedhetném magamnak, hogy ilyen szoros határidővel henyéljek.

Az időmet elvevő kiadó, ahol dolgozom, elég könyörtelen tud lenni olyakor-olyakor. A kiadó több részlegből áll. Én az irodalom terén jeleskedek, bár kicsit sem irodalomhoz hasonlít. Hogy is mondjam... Olyan mai könyvek saját stílusban. Általában a szűk határidő ellenére mindig beadom, mikor kell, már amikor. De mostanság... Mióta ő nincs velem, az egésznek semmi értelme. Már nincs velem, és nem is lesz.  A barátom, nem is...  Életem egyetlen és legnagyobb szerelme volt.

Ő igazából- Nem szégyellem, de ugyan olyan nemű, mint én. Mindketten férfiak vagyunk. A legelején tiltakoztam, mint valami kis ovis. De aztán... Még ha tudtam is, hogy hogyan érez, egyre többet lógtam vele. Egyik pillanatról a másikra történt meg, hogy szinte minden szabad percemet vele töltöttem. Az általánosban, a gimiben, a főiskolán, a munkahelyemen, és minden más helyen. Örökké. Lassan rá kellett jönnöm, hogy igen is szerelmes vagyok belé. Sokáig ugyan nem vallottam be még magamnak se, de nem tudtam mit tenni. Ami történt megtörtént, nem? Egyszerűen el kell fogadni, és kész.

Egyet sajnálok. Az olyan emberek, mint ő, nagyon ritkák. A kedvességül, segítőkészségük, és az összes jó tulajdonságuk egy emberben. Akár egy csoda. De a csodák sem tartanak örökké. Egyszer vége lesz. Olyankor, mikor még csak akkor kezdődne el. Mintha nem engedné, hogy a tiltott gyümölcsből harapj egy nagyobb darabot.

Végül is, én tehetek róla. Ha akkor nem teszem azt, amit, akkor még ma is mellettem lenne az a csoda. Az egész az én hibám volt. Ha nem csinálok olyan ostobaságot, hogy elküldöm, és mellettem marad, mai napig velem lenne. Csak is az én hibám volt...

Már egy teljes éve történt, mégis elszomorít. Ugyan ilyen téli nap volt. A hó nem esett, de a mínusz fokok nagyon odacsaptak. A szél tombolt, elég nagy vihar volt készülőben. Azon a napon vesztünk össze. Azon az átkozott napon. Badarságnak tűnik, de egy olyan apróságon kaptunk össze, hogy... Nem is badarság. Sokkal inkább az én lustaságom.

A munkámmal el voltam havazódva szokás szerint. A szerkesztőm pedig egy elég kényes pillanatban hívott fel. Az a szerencse, hogy a légzésemen nem tűnt fel neki, hogy milyen pillanatot szakított félbe. A lényeg az volt, hogy a főnök bejelentette, hogy a következő napra előrehozta a határidőt. Én meg persze szinte sehogy sem álltam. És hát... Ezen szépen kiakadtam, hogy még a szerkesztőm is velem veszekedett.

Ő pedig megmondta, hogy igazuk van. Először és utoljára. Megmondta, hogy igen is igazuk van, mert egy lusta dög vagyok, amiért nem csinálok meg semmit sem időben. Elég szép veszekedés volt belőle. Én meg nagy felelőtlenül azt mondtam neki, hogy ha ennyire zavarja, menjen haza. Akkor láttam utoljára...

Nem sokkal később, mikor már a vihar tombolt az én haragom elcsitult. De a haragot nem is a megnyugvás váltotta fel, hanem a félelem. Féltem, hogy mi történt vele. Ő nem ebben a városban lakik, hanem nagyon messze. Ezért féltem, hogy mégis hova mehetett, jól van, él e még?

Rossz kérdés volt. A kinti tombolásban elindultam megkeresni. A kezeim és mindig tagom reszketett a hidegben, és az erőm is fogytán volt. De én nem adtam fel. Kerestem addig még meg nem találtam. Bár nem tettem volna. Nem akartam látni azt az ábrázatot...

A parkban egy padon feküdt. A teste teljesen ki volt hűlve, hisz csak egy rövidnadrág és egy póló volt rajta. Szinte kék volt a szája. Többször szólongattam, de semmire nem reagált. Percekkel később esett le, hogy nem is fog nekem válaszolni, soha többé. Egy arra járó idő nő hívta a mentőket, mikor meglátta, hogy mi van velünk. A mentősök igyekeztek, de nem tudtak segíteni. Akkor, én miattam a világ legjobb embere elhagyott.

----

- Teito! Már mész is? – hallottam meg Takano hangját.

- Igen, van egy kis dolgom. A következő könyvet majd hozom határidőre. Kellemes ünnepeket – morogtam még, majd elmentem.

Szerencsémre nem kell sokat bejárnom. Otthon szoktam megírni a könyveket, mint bárki más is. 

Azt hiszem, az új könyv témája pont a szerelem. De nem igazán tudom, hogy hogyan is kéne megírnom. Vagyis persze, tudom, de... Mióta megtörtént, nem igazán tudtam úgy írni róla. Ez meg is látszik a munkáimon. Persze, csak én veszem észre, hogy nem ugyan az.

----

A temetőbe mentem, ahol a nagy sírok között középen megtaláltam őt. Szép helyen van. Legalább nincs egyedül kint a szélen.

- Uruha, szia. Rég találkoztunk – mosolyodtam el. – Sajnálom, hogy nem jöttem, de tudod. A munka mindig is kemény tempót diktált. Remélem, te jól vagy odaát.

Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyedén tudok vele beszélni. Nem úgy, mint legutóbb. Négy hónapja, mikor utoljára jöttem, nem tudtam mondatokat alkotni. Könnyektől elfojtott hangon nyögtem ki pár, semmit mondó szavacskát.

- Tényleg sok minden változott. Mióta nem vagy itt, teljesen más minden. Hiányzol – suttogtam. – Tudom, mit kérdeznél most! – nevettem fel. – A munkákkal nem haladok valami jól, pedig megígértem. De nem tudom. Most is. A téma amit kérnek a szerelem. De fogalmam sincs, hogy mégis hogyan írjam meg. Talán passzolnom kellett volna. Mit gondolsz? Mit kezdjek vele? Lágy történet két idegenről akik találkoznak és szerelmesek lesznek, majd mindent leküzdenek? Vagy legyen egyoldalú? Esetleg a szenvedés? Ah, így olyan nehéz.

Válasz nem érkezett a kérdésemre, mégis éreztem, hogy azt mondja, menni fog. Ne adjam fel, hisz sikerülnie kell! Itt van velem, ha elakadok, segít.

- Te hogy vagy odaát? Találkoztál a szüleiddel? Majd add át az üdvözletemet. Ha eljön az ideje, kérlek gondoskodjatok rólam. Áh! Pöttöm már nálatok van? Tudod, nem sokkal utána a bánatba belehalt. Remélem azóta újra boldogan ugrándozik az a kis rosszcsont kutya.

Csak mondtam és mondtam a magamét. Az utóbbi négy hónap minden kis részletét elmeséltem neki. Jót, ami nem sok volt, és rosszat is. Figyelmesen hallgatott, egyszer sem szólt közbe. Éreztem, ahogy néha-néha egy igenlő bólintást ad. Vagy egy olyan résznél biztatóan átölel, néha meg csak hozzáfűz valamit.

Rajtam kívül senki sem hallotta, de én tudom, hogy óvó szemeit rajtam tartja.

- Nekem lassan mennem kell. Elég későre jár már úgy is. Igyekszem többet jönni. Viszlát – köszöntem el tőle. – Köszönöm, hogy azok után is mindig meghallgatsz.

Idő közben a hó is elkezdett szállingózni. Már csak szállingózik. Szállingózik? De hiszen... Évek óta nem esett. Míg én beszéltem Uruhához, addig a fehér, hideg lepel belepte az utcák minden apró kis részét.

- Uruha... Te is látod? Végre újra esik a hó – mondtam döbbenten, könnytől csillogó szemekkel.

Azon az éjjelen valami csoda történt. Újra tudtam beszélni Uruhával. Régebben mikor kijártam hozzá, mindig elkezdtem zokogni, és a köszönésig is alig jutottam el. Sokszor sírva meséltem el, hogy mennyire hiányzik, és hogy nem boldogulok nélküle. Órákig csak azért könyörögtem, hogy bocsásson meg. Most viszont teljes szívemből tudtam vele beszélni. Nem akadozott a hangom, folyékonyan nyomtam a magamét.

Ráadásul újra esett. Mintha valami szakasz záródott volna le. Azon a sötét éjjelen, mikor találkoztam vele, akkor esett utoljára a hó. Ám most, évekkel később, mikor végre tudtam vele beszélni, újra esni kezdett.

Mindenesettre, azt hiszem, hogy végre újra tudok írni. Így, hogy tudtam Uruhával beszélni, azért hiszem megértettem. Eddig nem voltam képes rá, mert azt gondoltam minden az én hibám. Ám most... Már elfogadom, hogy minden miattam történt, de tudom, hogy Uruha megbocsátott. Azért esik most is a hó. Értünk.

Egyszer Uruha megígérte, hogy akármi is történik, egyszer csinál havat. Hát tessék. Hiszen valóra váltotta azt az ígéretet, amit azon a sötét éjjelen tett 20 évvel ezelőtt!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.