Újra elkezdődött a suli. Utálom. Mire jó egyáltalán? Tökre fárasztó, ráadásul semmire nem való! Régen mindenki otthon tanult nem? Akkor meg? Most már van internet meg minden! Mégis itt lopom a napot… Ah. Utálom az ilyen hétköznapokat.

- Ritsu-chi! Megint itt vagy? – hallottam meg barátom hangját.

- Taka? Ne hívj így! – morogtam.

- Most miért? Tökre ari!

- Én utálom!

- Mint minden mást! – fogtatta meg szemeit. – Gyere! Kezdődik az óra!

- Maradok! – jelentettem ki határozottan. – Kinek kell az énekóra?

Na, ezt végkép nem értem! Ének? Az minek? Legalább ha olyat tanulnánk, vagy valami! De nem, több mint 100 éves hülyeség megy minden évben!

Ó! Ez az izgága barom, a barátom Taka. Fekete hajú, barna szemű, kissé sötét bőrű. Kinézetben pontosan az ellentétem, ahogy viselkedésben is. Mindig vidám és nevet. Szeret tanulni. És a hangsúly a „Szeret” szón van!

- Mégis hogyan leszel gitáros, ha még órákra sem jársz be? – karolt át hátulról.

- Gitározni otthon is lehet.

Oké. Régen volt. Megígértük egymásnak, bármi történjék is, de valóra váltjuk az álmunkat, hogy közben a másikat követjük. Ő orvos akar lenni, és gitáros. Nem gondoltam volna, hogy még emlékszik erre.

- Ne csináld már Ritsu-chi! Én menni akarok! – nyafogott egyenesen bele a fülembe.

- Ah. Komolyan… - álltam fel.

Nem zavar, vagy hasonló, de… Ahova megyek, ott van Taka is. Ha lógok, lóg. Ha kórházban vagyok, képes bejuttatni magát. Igaz, ez rám is igaz. És ami fontosabb, együtt élünk! Azt nem tudom, hogy a begyepesedett szülei hogy engedték el, de már régóta együtt élünk.

Kínnal-keservvel feltornáztam magamat állásba egy kis segítséggel, majd elindultunk az ének terem felé. Mikor beléptünk, minden ki elhallgatott. De amit rájöttek, hogy nem a tanárunk az, újra hangzavar lett.

Mondhatom, hosszú napnak nézünk elébe. Csak ne lenne ennyire fárasztó…

Aznap este:

- Ritsu-chi, mit kérsz vacsorára? – kérdezte az íróasztal mögül, ahol most is tanul.

Este általában fürdés után ő még szokott tanulni, míg én az ágyunkon pihenek. Természetesen egy nagyot használunk. Taka tanulás után szokott nekilátni a vacsorának. Tudja, hogy mikorra éhezem meg. Besegítenék neki a főzésben, és minden egyéb házimunkában, csak hogy... Nem igazán az erősségem. Miután egyszer majdnem felgyújtottam a konyhát, a közelébe sem enged. Nem is értem, hogy miért! Nem én tehetek róla, a tűz szabadult el, nem én! A tűz hibája!

- Áhh! – ásítottam egy nagyot. – Ha lehet választani, akkor téged!

- Ritsu-chi!  - fordult hátra vöröslő fejjel Taka. – Olyan nincs, ami EHETŐ?

- Hm… Olyan most nem kell! – karoltam át a nyakánál.

- Ez van! Én éhes vagyok! Ha lennél szíves, elengednél? Pár dolgot még át kell néznem – sóhajtott.

- Cöhh.

Nem is tudom, hogy ki ez, aki mindig rajtam lóg! Ráadásul az előbb… A fürdőköpenye nincs rendesen összekötve, és a felső teste majdnem kivan! Ki tudna ennek ellenállni? Komolyan… Aki olyan, mint mi, képtelenség, hogy ne gondoljon arra! Az már akkor nem is ember! Na, jó! Azért sem hagyom magam!

Újra mögé sétáltam, majd a nyakához hajoltam. Először lassan kezdtem csókolgatni, majd szívogatni. Az érintésre Taka abbahagyta az írást, majd sóhajtott a jólesőség miatt.

- Taka, még tanulnom kéne - lehelte.

- Ugyan! A könyvek még ráérnek! Utálom, ha így kéreted magad!

- Perverz - morogja piros arccal. Persze tudtam, hogy nála ez inkább dicsérés, vagy beleegyezés.

Forgószékének hála hamar szembekerültünk, így egy hosszú nyelvcsata vette kezdetét. Könnyű testét piheként emeltem el, és táncoltam el az ágyig. Ott óvatosan letettem, hogy a csókot egy pillanatra sem szakítottam félbe. Attól a semmit nem érő köpenytől gyorsan megszabadultam, hogy a hosszú este kezdetét vehesse.

Másnap reggel:

Másnap reggel telefonom csengésére ébredtem. Lm. C, With Vampire. Szeretem ezt a számot, csak ne keltene mindig olyan korán. Lehet meg kellene tanítanom, hogy ’Nem, nem szabad a fáradt Ritsu bácsit felkeltened bárki-bármit is mondjon! Szép sunnyogva felkeltesz majd később, nem, nem lesz semmi baj!’ Vajon, ha ezt mondanám neki, hallgatna rám? Hm... Egy próbát megér!

- Mmm… Ritsu-chi… Kapcsold ki – húzta a fejére a paplant Taka.

Tanul? Állandóan. Utál felkelni? Főleg jó pár menet után. Ki érti? Tegnap még azért volt mérges, hogy tanulnia kell; ma meg nem akar bemenni. Logikus ez egyáltalán? Minek tanul, ha nem megy be?

- Fel kéne kelni – állapítottam meg pár perc elteltével.

- Kizárt! – vágta rá, és még jobban összehúzta magát a karjaimban. – Az estiért… Egy hétig tiltva vagy ettől!

- Persze-persze! Mintha kibírnád addig – kócoltam össze amúgy is szénakazal haját. Ilyenkor nagyon aranyos tud lenni! Imádom ezt az oldalát, persze a többit is! Ilyenkor olyan, mint egy aprócska kiscica. Nem lehet betelni a látványával.

- Magadról beszélsz? – nézett rám furcsán.

Igaz, mindig én kezdeményezek. Én nem tudom kibírni három napnál tovább, de… Hé!

- Ébresztő cica-mica! – mondtam nyájasa, miközben elkezdtem lecibálni róla a takarót

- Mondom, hogy neeem! Álmos vagyok! Te egyáltalán hogy tudsz ébren lenni? Meddig is csináltuk?

- Asszem… Uhh… Kb. 3-4-ig?

- Pontosan! Most jut eszembe. Csak hogy tudd, milyen érzés – nézett rám gonoszan.

- Csak nem? – ijedtem meg.

- Mit szólsz? Legyen egy fogadás, mivel úgysem adod be a derekadat – mosolygott.

- Fogadás? Há! Azt nem lesz nehéz megnyernem.

- Csak szeretnéd! Szóval. Ha hamarabb leszek orvos, mint te egy világhírű banda gitárosa, akkor én leszek felül.

- És ha én nyerek, akkor minden marad így. Nem rossz. – gondoltam. - De mivel nekem így semmi sem változna, legyen plusz egy dolog.

- Mégpedig?

- A vesztesz, itthon mindig nekonak kell öltöznöd. Macska fül és farok, természetesen semmi ruha. Vagy ha szeretnéd, kaphatsz kis csörgőt a nyakadba.

- Benne vagyok!

Höhh. Simán megnyerem. Neki még évekig kell tanulnia! Gitáros meg mindenhol kell. Nem valami  fer dolog, de ő akarja.

5 évvel később:

- Ritsuka! Figyelsz? – szólalt meg Yuki.

- Jha. Csak eszembe jutott pár régi emlék. Mit mondtál?

- Ember… Itt vagyunk a turné közepén Amerikába, te meg nem is figyelsz? – vergődött.

- Ahha.

Eltelt azóta öt év. Öt hosszú és kegyetlen év. Fogadtunk? Olyan régen volt már. 5 év, hogy eltűnt.

Azután a nap után másnapra nyoma veszett. Csak a kis boltba ugrottam le. Elég sokáig tartott a hosszú sor miatt. De, nem is tudom, hogy csinálta! A házból teljesen eltűnt, és minden fontosabb dolga! Ruhái, telefon, és minden más is. Megijedtem, kikészültem, gyászoltam, lementem félholtba.

Egy hónap után nem bírtam, és öngyilkos akartam lenni. Felvágtam az ereimet, szerencsémre mire elájultam volna, új szomszédom, Yuki megtalált, megmentett, felkarolt. Fél évvel később pedig, mint kiderült, a Black Blast, a híres rockbanda énekese, és gitárost kerestek. Nekem sem kellett több.

Azonban Takáról azóta sem hallottam.

- Ritsuka! Vigyázz! – hallottam meg a többiek hangját.

Először értelmetlenül fordultam hátra. Aztán meghallottam egy kocsidudát. Az autó ugyan próbált kikerülni, de eltalált. Pillanatok alatt minden elhomályosodott. Elájultam.

Másnap:

- Mi van már? Miért nem ébred fel?

- Nyugodj meg! Biztosan rendben lesz!

- Már hogy nyugodjak meg? Négy és fél éve majdnem előttem halt meg! – kiáltotta hisztérikusan Yuki.

- Maradj már! Mind idegesek vagyunk emiatt a tökkelütött miatt!

- Shin! Yuki! Csendesebben! Ébredezik - szólalt meg a csapat esze, Hayato.

Fáj a fejem, szédülök. Azt hiszem, rosszul is vagyok, amit ez a fertőtlenítő szag csak fokoz.

- Ritsuka! Jól vagy? – hallottam meg Yuki hangját.

Próbáltam kinyitni a szememet. Először homályosan láttam, majd minden kitisztult. Itt van a bandából Yuki az énekesünk, Hayato a dobos és Shin a basszeros.

- Mmm… Hol vagyok?

- Kórházban te hülye! Miért nem tudsz sose figyelni! Főleg a turné közepén! – pattogott Yuki.

- Fáj a fejem! Mi történt?

- Még szép, hogy fáj. Barom – csatlakozott a szidásomba Shin is. – Majdnem meghaltál. Megint! Újabban szokásoddá volt balesetbe keveredni? – csóválta a fejét.

- Mert én tehetek is róla. Aucs – ültem fel, de elég kínszenvedés volt.

- Khm. Bocsánat, hogy megzavarom az idillit, de az orvos meg szeretné vizsgálni – pirulkodott a nővér. – És... Kérhetnék egy aláírást? – vidult fel. – Itt van mindannyijukról fénykép, meg közös is! Minden fellépéseteken ott voltam eddig! De sajna csak az országon belül. Tudjátok, a munkám miatt így is csoda, hogy tudok kimenőket szerezni arra a pár órára!

- Kérem… Nem haladhatnánk? Ritsuka épp rosszul van – szólt közbe Hayato.

~ Kössz ~ néztem hálásan rá, mert most már baromira idegesít ez a tyúk.

Miután végre aláírtunk minden vackát ami előszedett, megkönnyebbültem sóhajtottam. De nem volt szerencsém. Bejött valami orvos. Azt nem néztem meg, hogy ki az. Csak a hangját hallottam. Ismerős, de azt nem mondom honnan. Talán már egyszer mikor kórházban voltam hallottam. Passz. Elég ridegnek tűnt, így jobb volt a plafonon való árnyékok tanulmányozása. Még a srácokat is kiküldte! Vajon tudja egyáltalán mi az a Black Blast?! Bár ki ne tudná…

- Jól van. Ritsuka, egy kicsit üljön fel? Ki kell cserélni a kötéseit – térített vissza a valóságba.

Mikor felültem, először deja vu volt. Majd egyre tovább figyeltem. A vonásai, a mozdulatai, a szemei…

- Taka?  - sokkoltam le.

- Ah, igen. Régen páran így hívtak. Most rendesen Takayoshi, ha kérhetném.

- Te… Mit keresel itt? És miért léptél le 5 éve? Taka! Mi történt akkor?! – akadtam ki.

- Khm. Ha lehet, ne ordítozzon. Zavarja a betegeket. Mint látoja kijöttem Amerikába tanulni hírtelen történt, de jó ötlet lett belőle. Most pedig orvos vagyok, ha nem tűnt volna fel. Van más kérdése? – nézett rám hidegen.

Mi a… Taka… Csak így találkozunk öt év után, és még annyi se, hogy szia vagy valami? Mi a fene ez a rideg viselkedés neki? Meg magáz?!

- Mi lett veled?

- Hm? Nem tudom, hogy mire gondol.  De ha megbocsát. Nekem mennem kell. Van még pár dolgom – állt fel, majd távozni készült. – Jut eszembe! Próbáljon meg nem sokat mozogni! Ugyan nem olyan súlyos, de szép nagy sebet szerzett az oldaladra.

Mi va’?!

- Ne szórakozz velem! Egy rendes magyarázatot adhatnál igazán! Semmi köszönés, vagy mosoly? Hát nem jártunk? Ígéretet is tettünk! Te meg csak úgy lelépsz?! Taka!! – ordítottam a végén. Mi a fészkes franc folyik itt?

- Régen volt már. Bocsánat, de azóta öt év telt el. 24 éves felnőttek vagyunk. Megvan a saját életünk.

- Ezt nem mondhatod komolyan.

- Sajnálom. Ez van – ejtette ki hidegen, majd távozott.

Ilyen nincs… Ez lehetetlen! Taka soha nem volt ilyen! Nem hiszem el, hogy már tényleg semmibe vesz! Hisz öt éve még a nyakamból sem mászott le addig a napig! Lehet… Ne mond nekem, hogy csak kihasználtál… Olyan nincs… A szemeid elárultak volna…

- Ritsuka? Mi volt ez az előbb? – kérdezte Yuki.

- Ne mond, hogy ő az a Taka, akivel voltál, majdnem meghaltál miatta, de oda és vissza voltatok egymásért.

- Igen. Ő az. Volt. Már nem érdekel - suttogtam elhalt hangon.

- Ristuka - mondták lesajnálója.

- Bocs… De kicsit kimennétek? – kértem.

Tudom, hogy mindent hallottak, és mindenről tudnak. De nem akarom, hogy megint sírni lássanak.

Újra csend lett a szobában. A gép monoton csipogását hallottam csak. Sírtam, de hangtalanul. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de elaludtam.

Következő nap, 2012. Augusztus 29, 22 óra:

Újra fejfájással ébredtem, de most nem törődhettem vele. Pillanatokon belül kezdődik a koncert. Pár kis csellel ki tudtunk szökni. Az orvosok nem engedtek, így muszáj volt az ablakot használtunk. Valamiért egyre többször az ablak az átjáróm.

- Srácok! Indulás fel a színpadra, és tomboljatok! – jött felénk a menedzserünk, Shith.

- Üdv tesa! – örült meg Shin.

- Na nyomás fel, és amíg mindenki nincs lázba, le se gyertek! – nevetett.

Egy kis füstöt használva észrevétlenül feljutottunk, és elkezdődött a játékunk. Mindenki tombolt, mi meg játszottunk kedvünkre. Legkedveltebb számokat, újakat, régieket, minden félét. Közkívánatra másoktól is adtunk elő. Egyik régi kedvencemet az Lm. C With Vampire-t választottuk természetesen. Mi más is lehetett volna?

A koncert végén nagy nehezen lejutottunk. Már nem is bántam. Egy fanservice közben kissé felszakadt a seben, azt hiszem. Legalábbis így érzem. Olyan, mintha nedves lenne a felsőm. Ráadásul piszkosul fáj!

- Látom, szeretsz elszökni – állt az öltözőnk előtt egy csapat orvos. Úgy öten lehetnek, köztük Takával. – Te eszednél vagy?! Ezzel a sérüléssel ilyeneket csinálni? Észnél vagy ember?! – kiáltozott velem.

- Nocsak? Talán érdekel, hogy mi van velem? Takayoshi - gúnyolódtam.

Még tegnap nem kikérte magának ezt is?

- Gondolkozz már! Hányszor fogod még ezt csinálni? Hülye vagy? Még szép, hogy aggódok érted!

- Elég legyen! Autogramosztásra kell mennünk! – mondta Hayato.

- Igen-igen! Ráadásul majdnem meghalt csak azért, mert leléptél csak úgy! Majdnem öngyilkos lett! Aztán tegnap, ahogy bántál vele. Még hogy aggódsz érte?! – kelt ki magából Yuki.

- Úgy van! Még van merszed idetolni a pofádat? – szállt be Shin is.

- Nektek ehhez semmi közötök – állt ki magáért.

- Na! Ha beleszólhatnék – mert hát elvileg rólam van szó. Srácok. Előre mentek? Egy kicsit beszélni akarok vele. Tegnap nem tudtam kifaggatni.

- De - akadékoskodott volna Yuki.

- Lécc. Majd megyek! Végül is a rajongóim várnak – kacsintottam.

A többiek nehézkesen, de távoztak. Én és Taka beléptünk az öltözőnkbe, majd csak szemeztünk egymással. Végül Ő törte meg a csendet.

- Szóval… Ami tegnap történt-

- Elég – mondtam. – Elég legyen - álltam pár centire tőle – Utoljára. Csak most utoljára, kérlek - öleltem meg.

- Hülye vagy? – kérdezte cinikusan.

- Tessék?

- Mégis milyen utoljára? Te annak akarod?

- Mi? – néztem rá reménykedve – Akkor…

- Szerintem többször is lehetne. Hm, egy orvos és egy rock sztár. Nem rossz párosítás lenne – mosolygott ugyan azzal az arccal, amint 5 éve is.

- A vidámság jobban áll neked – nevettem bele a nyakába. – Te magasabb lettél nálam? – néztem fel rá.

- Azt mondod? Tényleg – állapította meg. - Hogy is csináltad 5 éve utoljára velem? Először fürdőköpenyemtől akartál megfosztani?

- Így? – nyúltam az orvosi köpenyéhez.

- Ritsu-chi - suttogta. – Én nyertem.

- Első és utolsó így. Következőre én vagyok fent – egyeztem bele, majd hagytam had játszunk.

3 órával később:

- Áh! Nem akarok felkelni – nyöszörögtem. – Asszem már tom miért voltál mindig kész tőlem.

- Egyébként, nem kéne menned autogramosztásra?

- Basszus! – ültem fel, de meg is bántam.

- Létszíves, ne szakítsd már fel a sebedet egy nap ilyen sokszor! Nem tesz jót se neked, se a kötszereknek. Mit felejtettél el?

- Azt, hogy most valami sajtó tájékoztatón kéne lennem!

- Szerencsétlen, mint mindig – csóválta a fejét.

- Hé! Na, mindegy! – kapkodtam, hogy felvegyem a ruháimat hozzá, ami nehézkesen ment a fájdalom miatt. - Bocs! Két sarokra lévő hotelbe megyek! – kiáltottam vissza neki.

- Várj! Én is megyek – karolt át hátulról.

Kéz a kézben futottunk a hotelig, ahol már nagyban ment a morajlás, hogy hol kések már. Mikor kivágtam az ajtót, és Takával megjelentem, mindenki meglepődött, főleg Shin, Yuki és Hayato. Nem. Hayato biztosan számított rá, mert csak egy „én megmondtam” mosolyt küldött. Yuki és Shin persze teljesen kikelt magából, és ott mindenki előtt tártak fel mindent. Biztos fogjuk egy darabig ezt hallgatni, de legalább a banda felkapottabb lesz. Nem? És így nem kell titkolóznunk sem. Persze az már más, hogy hogyan fogják elfogadni, hogy ugyan olyan nemmel büszkélkedhetünk.

- Te Ritsu-chi - szólalt meg Taka, mikor végre elment a nép.

- Ritsu-chi? – kérdeztek vissza a többiek nagy és kerek szemekkel.

- Öhm… Ti most jártok? – dadogta Shin.

- Mi? – néztünk egymásra. – Jha. Valami olyasmi. Igen – szinkronoztuk.

- Hó-hó-hó! Nem kell mindent egyszerre mondani. De apám! Azért hagy nekünk is Rit-su-chi-ből – szótagolta Yuki. – Valamint, ha még egyszer megbántod, darabokra szaggatunk – fenyegette meg nem épp a legkedvesebb szemekkel.

- Ha valaki még egyszer így hív, kapni fog – morogtam.

- Csak én hívhatom így – mondta büszkén Taka.

- Nem mintha szeretném.

- Pedig olyan aranyos! – kiáltották a fiúk

Hé-hé! Na… Mind egy… Inkább nem rontom meg a hangulatot… De… Takaa! Jajj! Ez olyan jól esett, még ha csak magamban is! Aztán remélem, hogy többször ne lépj le!

Miután véget ért ez a nap, végre a szállásra mentünk, és Takával EGYÜTT pihenhettem.

- Ritsu-chi?

- Hm? - kérdeztem félkómásan, mert hosszú egy nap volt azért.

- Szeretlek…

- Tudom, hülye.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés