Ha egyszer azt mondják, elmegyünk, képes leszek itt hagyni ezt a helyet? Az anyám kedvéért képes lennék itt hagyni a nagyszüleimet, és visszamenni apámhoz, akinél még aludni sem merek? Ha egyszer történne valami a nagyszüleimmel, fel tudnám dolgozni?

Mostanában sokat gondolkozom ezeket. Választ sosem találok arra, hogy ki. Anya, vagy a nagyszüleim. Érdekes. 16 gimnazista srácként még mindig ezeken gondolkozom. Pedig már két éve elmúlt minden.

14 éves voltam, mikor szó szerint megszöktünk otthonról. Apám... Nos, apám egy alkoholista volt. Sose értettem mi értelme inni, de az ő dolga. Volt viszont egy zavaró tényező. Emiatt apám minden nap tombolt. Folytonos ordítozás, folytonos sírás, folytonos pofonok... Mindenkinek van egy tűrő határa... Anyámnál akkor volt az utolsó csepp, mikor már ütött.

Akkor csak egy mondat volt, ami miatt boldog voltam, még ha csak kis időre is.

„Szedd össze a fontosabb cuccaidat, megyünk!” Ez a mondat visszahangzik a fülemben azóta is. Akkor nagyon örültem ennek az egy mondatnak. Külső szemlélőként ásnál egy-egy tragédia, hogy újabb család jutott ide. De én, aki az egészet átélte, egy megváltás volt.

Elköltöztünk. Elmentünk apámtól, és mamámékhoz költöztünk. Végre béke volt, és nyugalom. Anyámmal is újra tudtam nevetni. Igaz a mosoly és életkedv rég nem volt ismert fogalom nálunk, de vele, csak neki tudtam nevetni. Gondoltam így nem fog aggóni.

Tévedtem.

Alig két hónap után minden megváltozott. Anyámmal már kicsit sem voltam olyan jó viszonyban. Ha egymáshoz szóltunk, csak veszekedtünk. Nem értettem. Miért lett hírtelen egy hisztérika? Állandóan csak sírt és veszekedett.

Nem, nem apám miatt. Persze ő is rátett. Ráadásul volt egy barátja. Már évek óta ismeri, de csak most gondolják, hogy összejöhet. Ráadásul a szüleim válása is félúton van. He... Nem tudtam régen, hogy egy válás ilyen sok gondoddal jár. És még ott vannak az adósságok és a ház.

Hamar rá kellett jönnöm, hogy a béke, amiről hittem, hogy itt van, csak egy látszat.

Azóta már két év is eltelt. 16 éves lettem, és bekerültem egy nem a legjobb, de nem is rossz gimnáziumban. 15 évesen már az én idegem is tönkrement, hála anyám ordítozásainak velem. Habozás nélkül beleegyeztem a kollégiumba, amit nagyszüleim ajánlottak.

Ők is tudták, hogy nem mehet tovább. Nem megszabadulni akartak, csak annyit, hogy ne hallgassam minden nap ezt. Ezért felvállalták, hogy a kollégiumot, étkeztetés és minden mást fizetnek, csak ne legyek itthon. Persze hétvégére haza kellett jönni, ami nem volt sose szép. Olyankor is veszekedtünk.

Aztán... Úgy négy hónapja valami megváltozott. Rengeteget gondolok arra, hogy mi lenne anyám nélkül. Jó lenne nekem? Vagy sem. Olyan, mintha a nagyszüleim nevelnének. De az ordítozás és veszekedések ellenére nem tudnám elengedni anyámat sem. Akkor hogyan?

Persze, elég morbidnak hangzik igaz? Ki az az épelméjű, aki ilyenen gondolkodik egyáltalán?

Nos, én. Jött egy ötlet, hogy mi lenne, ha öngyilkos lennék? Valahogy... Azon a héten sokkal nyűgösebb voltam. Állandóan csak hisztiztem, sírórohamot kaptam, majd végül öngyilkosságra készültem.

A kollégium elég magas. Ha a tetejéről leugranék, biztosan meghalnék. Elég jó ötletnek tűnt.

Egy éjjel felmentem a tetőre. Csodáltam, hogy a város milyen békésnek tűnik innen nézve. A fények, ami az utakat világítják be. A hold, ami mindent lát. És itt vagyok én, aki a halált várja.

Sokat gondolkoztam, hogy tényleg megtegyem e, vagy sem. Végül döntésre jutottam.

A korlát, aminek hála nem lehet kiesni, a hátam mögé került. Szemeimet lehunytam, majd egy nem túl erőteljes ugrással a mélybe vetettem magamat.

Éreztem, hogy zuhanok, majd a pillanat töredékében minden elmúlt. Tudtam, hogy nem zuhanok. Csak egy erős kéz szorítását éreztem a bokámon.

- Hülye! Ne hogy most hallj meg! Végre elhatároztam magamat, erre öngyilkos leszek?! Hülyee! – kiabált velem egy osztálytársam, Kiyoshi senpai.

Barna haja fél arcát eltakarta. De szemein így is látszott az aggodalom.

- Kiyoshi... senpai...?

- Akiya! Bakaa! – rántott vissza.

- Á-á! – kiáltottam fel, ahogy orral előre estem, neki a kemény betonnak.

- Hupsz. Megvag. – kapott egy egy sóhajtás kíséretében. – Egek. Te is tudsz alakítani – mosolygott.

- Honnan... – csodálkoztam.

Figyeltem arcát, de csak a megkönnyebbülés fedeztem fel rajta. Osztálytársam az igaz, de barátok híján... A nevükön kívül nem nagyon tudom, hogy ki kicsoda.

- Hm... Figyeltek – sétált a korláthoz, majd lenézett a mélybe. – Mostanában..., megváltoztál. Sokkal feszültebb vagy, mint eddig. Ráadásul olyan sokat jártál fel ide. Hírtelen minden eszembe jutott, hogy mit csinálhatnál itt. Aztán egyszer csak követtelek. Tudod, a kollégiumban véknyak a falak. Te meg szeretsz magadban beszélni – kuncogta el magát.

- Hé! – pirultam el.

- Meghallottam. Mikor azt mondtad, hogy a világ ugyan az maradna nélküled. Az igaz megvallva nagyon megijedtem. Féltem, hogy valami ostobaságot akarsz csinálni. És tessék. Ha ma nem követlek... Akiya. Ne csináld ezt még egyszer!

- Senpai...

Nem étetettem, hogy miért aggódik értem. Eddig senki se figyelt rám. Olyan voltam, mint egy szellem. Erre most az iskola egyik leghelyesebb pasija, mellesleg a focicsapat kapitánya itt áll előttem, és próbál jobb belátásra téríteni. Talán csak kötelességének érzi?

- Foglalkozz a saját dolgoddal.

Megszokott, nem törődöm stílusban észültem elmenni. A tető ajtajának lépcsőjében azonban Kiyoshi megállított. Hogy pontos legyek, egyszerűen csak nekem futott, majd kétségbeesetten karolt át hátulról.

Nem tudom miért, de hírtelen melegség töltött el. Magasabb nálam, és egy kicsit nagyobb is. Persze csak izom miatt. Így az ölelésébe szinte belesimultam. Meleg felsőteste átadta melegét nekem. Forrólehelete az én arcomat csiklandozta.

- Kiyoshi... Sen... pai? – leheltem.

- Szeretlek

H-Hogy? Szeret? Kiyoshi senpai? Mi van?

- Kérlek. Sajnálom, hogy eddig nem mondtam. Nem mertem. Ne halj meg, könyörgöm. Nem akarlak elveszíteni. Még ha vissza is utasítasz, akkor is... – szorított magához. - A puszta jelenlétedtől boldog leszek.

Mi... Senpai? Álmodok...

Titokban sokszor csodáltam, de... Szerelem...?

- Senpai... Kérlek, engedj el – hatottam le a fejemet.

- Én... Ö... Bocs, csak... – ugrott hírtelen egy lépést hátra rák vörösen.

- Nem baj. Ne aggódj, nem ölöm meg magamat – mosolyogtam hátra.

- Akkor...

- De... Én nem tudok most szerelmes lenni – csuklott el a hangom. – Nem maradunk inkább b... barátok?

- Rendben, megértem – könnyebbült ismét meg – Ha valami történne, bármikor gyere hozzám. Meghallgatlak.

– Köszönöm. Akkor holnap – pirultam el nem tudom hanyaggyára pár perc alatt.

Azóta, hogy szereztem egy barátot, már négy hónap telt el. Négy kemény hónap. Sok minden történt ez alatt. De Kiyoshi senpai mindig ott volt nekem. Ám mostanában... Mintha kicseréltek volna. Tisztára úgy érzem magam, mint egy hisztis gyerek.

De végre megtörtént. Választ kaptam arra a kérdésre, hogy mi lenne, ha... Ám ez egy nem várt fordultam volt.

- Kiyoshi! Nyisd ki az ajtót! – dörömböltem.

A kollégium folyosóján állok, és kétségbeesetten verem Kiyoshi ajtaját. Ki tudja hány óra lehet már, remélem, azért senkit nem verek fel. Bár most ez egy cseppet sem izgat.

- Akiya. Mi történt? – nyitotta ki.

Válasz helyett zokogva ugrottam a senpai nyakába.

- Hé! Akiya. Mi történt...?

- K... Kiyoshi!! Elment mindenki! Itt hagytak! Ezt nem akartam!

- Akiya nyugodj meg.

- De hát! Miért? – sírtam egyre csak.

- Senpai! Csinálj már valamit Akiyaval! – kiáltott valaki ki a másik szobából.

- Gyere Akiya. Felkelted a többieket.

- Bocs... – nyögtem ki.

- Mondtam, hogy bármikor jöhetsz. Kérsz egy teát?

- Ühm – bólintottam.

Percekig vártam, hogy Kiyoshi visszatérjen a teával. Az idő alatt már valahogy megnyugodtam. Elég csak Kiyoshi közelében lennem talán?

- Látom megnyugodtál. Tessék – nyújtott át egy gőzölgő finomságot.

- Köszönöm...

Egy darabig nem szólalt meg egyikünk sem. Szemeztem a teával, iszogattam, de beszélni nem beszéltem. Igazából, nem is tudom, hogy miért akadtam ki ennyire. Sokszor eljátszottam már a gondolatokkal. De mostanában... Akár annyi is elég volt egy ilyen „rohamhoz”, ha mondjuk kiöntöttem a vizet.

- És, mi történt? Nagyon kiborultál – kérdezett rá.

- Tudod... Nos... – próbáltam találni a szavakat. – Az előbb hívtak a kórházból. Anyáméknak balesete volt. Papó vezetett, mama mellette, anya pedig hátul. A déd mamámtól jöttek. Csak hát... Valami kamion ittasan vezetett, és beléjük rohant. Próbáltak segíteni rajtuk, de... Én... Nem tudom elhinni! – tört rám újból a hisztizés

- Akiya...

Kiyoshi felállt a szemben lévő fotelból, majd hozzám lépett. Nem mondott felvidító szavakat, nem ígérgetett, nem kergetett álmokba. Csupán csak két erős karja mutatta, hogy itt van velem. Mindig ez van. Hiszen ilyenkor szavakkal nem lehetett rám hatni. De az, hogy itt van, és a karjaiban tart, sokkal megnyugtatóbb, mint a világon bármi más.

- Akiya... Ne sírj. Nem maradtál egyedül – szólalt meg mégis.

Egyik kezével megfogta az államat, majd felemelte, hogy a szemébe tudjak nézni. Másikkal még mindig ölelt.

- Kiyoshi?

- Hisz hónapok óta ezt mondom nem? Bármikor, bármeddig velem maradhatsz. Ha gondolod hozzám is költözhetsz.

- De...

- Akiya. Gondolj most magadra is. Jobb lenne neked, ha pont most nem maradnál egyedül. Költözz hozzám. Az ágy is kétszemélyes.

- Senpai... Gond lenne?

- Ugyan – mosolyodott el. – Ha valaki, akkor te biztosan nem vagy gond.

Hosszúnak tűnő másodpercekig néztük egymást. Igazat mond? Persze. Mi más is lehetne, mint igaz? Hiszen már négy hónapja szinte a gondomat viseli, csak nem alszok nála. Már mikor nem borulok ki. De örökre ideköltözni? Álmodom talán? Azóta várom ezt a pillanatot, mióta rájöttem, hogy szerelmes vagyok Kiyoshiba.

A gyönyör pillanatában vad csókolózásba kezdtünk. Az elején még csak kóstolgattuk a másikat, majd egyre mohóbban kapkodtunk a másikért. Ruháinktól könnyen megszabadultunk. Nagyon nem is volt ruha rajtunk.

- Buta. Ne sírj.

- Csak... Csak boldog vagyok – nevettem zavaromban.

- Ahogy én is – hajolt le hozzám egy újabb csókcsatára. – Biztos, hogy szeretnéd? Még megállhatunk.

- Ne hagyd abba. Neked bármit megengedek.

- Kicsit fájni fog.

- Nem baj.

Lent bekent síkosítóval, és még egy óvszert is varázsolt elő magának. Nagy gyakorlata lehet benne, mert fél perc alatt egy kézzel kicsomagolta, és el is helyezte magán. Utána már csak a gyönyör maradt meg bennem, amit az éjjel, hajnalban számtalanszor nyújtott.

- Akiya. Szeretlek.

- Én is... – suttogtam félálomban.

Azon az éjjelen sok minden megváltozott. Elvesztettem a családomat, de egy örökké tartó szerelmet kaptam cserébe. Megtudtam, hogy milyen az, ha valakit szeretsz, és ő tényleg viszont szeret. Remélem, ezt az estét sose fogom elfelejteni. Kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha nem találkozok Kiyoshival. Mi történt volna, ha négy hónapja nem akarok öngyilkos lenni, nem ment meg, és így nem történt volna meg a rögtönzött vallomás. De ezekre a kérdésekre nem akarok választ kapni. Jobb úgy, ha nem tudom, és csak az van előttem, mi a valóság.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.