Augusztus 26. A nyári szünet utolsó napjai. Ezeken a napok általában készülődni szoktak, hogy minden meglegyen sulira. Én ezzel nem igazán foglalkozom. Nem értem azokat, akik naphosszat vásárolnak ilyen-olyan holmik után. Nekem valahogy megy egyik pillanatról a másikra. Mindig beszerzem röpke egy-két óra alatt a felszerelést.

Ma pont emiatt tettem ki a lábamat a házból, pedig egyáltalán nem akartam. Túl meleg van hozzá. A hőmérő magasan veri a 32 fokot, mai elég magas azért, legalábbis nekem. Jobban szeretem a hideget. Sajnos annyira rosszul vagyok a melegtől, hogy sokszor még kórházba is kerültem röpke 30 foktól. Talán cikinek mondhatnám, de ilyen vagyok.

17 éves tanuló vagyok. Szőke haj, kék szemek, hófehér bőr. Látszik rajtam, hogy mennyire utálok kimozdulni. Fekete ruháim, amiket állandóan hordok, még ki is emelik ezt a tulajdonságomat.

Sejtelmem sincs, hogy fogom ezt a mai napot kibírni idekint… Még csak fél órája vagyok úton, de már be kellett ülnöm valahova, mert elkapott a rosszullét.

Egy csendes kis kávézóban vagyok. Sokszor megfordulok itt, ha mennem kell valahová. Nem túl nagy helység, csak vagy hat asztal van benne. Napi forgalom sem nagy, épp hogy fent tudják tartani a helyet. De pont ezért szeretem. Az emberek közelében lenni… Huhh…

- Elnézést! Hozhatok valamit? Elég sápadtnak tűnik – jött hozzám egy pár évvel idősebb férfi.

- Igen. Nest Cafét tejben, cukor nélkül.

- Más valamit még?

- Nem, köszönöm – mondtam halkan rosszullétem miatt.

A férfi kis idő után kihozta nekem a kávémat. Ez a kedvencem. Sokan azt mondják, hogy alapból tejben inni undorító, de én csak így iszok meg bármilyen porkávét, vagy cappuchinot.

- Tessék, a rendelése. Öhm… Ne vegye tolakodásnak… de… Nem kellene orvoshoz mennie?

- Hagyjuk a magázódást. Fiatalabb vagyok. És nem, hozzászoktam.

- Rendben – mosolygott. – Charluisnak hívnak. Téged? – ült le velem szembe.

- Matt.

- Hó! A kedvenc filmem főszereplőjét is Mattnek hívják! – vigyorgott, mire én csak félszemmel felé néztem.

A rosszullét egyre nagyobb hatalommal lett úrrá rajtam. Nem kellett volna kijönnöm… Ez az én formám… Már nem sokáig bírom.

- Hé! Jól vagy? – állt fel és sietett mellém Charluis. – Hé! Szedd össze magad! Matt! – hallottam kétségbeesett hangját.

Próbáltam felállni, de lábaimat nem éreztem. Összeestem volna, ha Matt erős kezei nem kapnak el. Láttam, ahogy mozog a szája, biztosan beszélt hozzám, de hangokat nem hallottam. Testemen már nem éreztem azt a szörnyű kínt. Látásom elhomályosult, míg végül ájultam omlottam a férfi karjai közé.

Charluis:

Újra itt van, Matt. Sokszor néz be a kávézónkba. Tudom, mert mindig figyelem. Az első nap óta, mióta először jár nálunk, három éve. Akkor is meleg nyári nap volt. De a meleg ellenére, akár csak most is, hosszú farmert és kapucnis pulóvert viselt. Unalommal teli arccal fogyasztotta a kávéját. De ma valahogy másnak tűnt. Próbáltam rábeszélni, hogy el kéne menni egy orvoshoz, de nem akart. Most meg…

Nagyon rosszul van. Fel akart állni, de szerencséjére megfogtam, hogy ne essen el. Nem tudom, hogy mi történt vele, de nagyon rosszul néz ki. Egyszer csak minden ereje elhagyta, és könnyedén a kezeim közé esett.

Nagyon megijedtem. Szólongattam, hátha feleszmél, de semmi sem használt. Kétségbeesetten rázogattam, de semmi. A kávézóban mindenki minket nézett, mire egy 30 év körüli nő, aki itt törzsvendég, észbekapott és hívta a mentőket.

Percek teltek el. Én csak ordítottam Mattel, hogy térjen már magához. Nemsokára szirénák hangjára lettem figyelmes. Két mentős azonnal hozzánk szaladt, majd Mattet egy hordágyra rakva elvitték.

~ A francba már! - káromkodtam magamban egy hatalmasat.

Berohantam az öltözőbe, majd amilyen gyorsan csak tudtam ledobáltam magamról a munkaruhámat, és felvettem a sajátomat. A főnök meg persze csak egy elnéző pillantást küldött felém, tekintve, hogy tudja, mit érzem Matt iránt. Kár, hogy viszonzatlan.

A vörös sportkocsimba beülve száguldoztam a város közepére, hogy odaérjek am kórházba. Nem tartott sokáig, mire a recepcióhoz érve sürgettem a cicababát.

- Nem rég behoztak egy 17 éves fiút. Mattnek hívják! Melyik szobában van?

- Teljes neve? – kérdezte nyávogós hangon.

- Nem tudom.

- Egy pillanat – fordult a laptop felé, majd valamit pötyögtetett.

- 3. emelet, 52-es kórterem.

Amint kimondta, hogy hova menjek, rohantam fel az emeletre. Nem voltam képes kivárni a liftet. Több kíváncsi szempár is felém nézett. Nem egy nővér pedig leszidott, hogy ne rohangáljak, de ez most egy cseppet sem tudott érdekelni. Csak kérlek… Neki ne legyen semmi baja! Pont mikor először beszéltem vele rendelésen kívül…

Mikor felértem a teremhez, pont onnan jött ki egy 30-40-es éveiben járó férfi.

- Elnézést! Matt hogy van?

- A barátja vagy?

- Ühm. Olyasmi – feleltem kicsit bátortalanul.

- Most pihen. Ha gondolod, gyere be az irodámba. Szeretnék kérdezni pár dolgot.

Követtem a férfit, míg be nem értünk az irodájába. Helyet kínált nekem, majd egymással szembe elkezdődött a kikérdezésem.

- Mióta ismered Mattet?

- Annyira nem vagyunk barátok. Ma beszéltünk először. Egy kávézóban dolgozom, ahova mindig elmegy.

- A LaFluer igaz?

- Igen… - lepődtem meg, hogy tudja. – És miután láttam rajta, hogy rosszul van, gondoltam beszélek vele egy kicsit. Mondtam neki, hogy el kéne menni orvoshoz… - meséltem neki pontosan mindent, hogy hogyan történt. Mondandóm végén egy ismerős kérdést tettem fel. – Rendbe fog jönni? És mi baja egyáltalán?

- Elég személyes dolog vannak benne, így azt nem mondhatom el. Annyi elég hogy Matt rendszeresen vendég már nálunk. A szoba is külön neki van kialakítva.

- De… mitől? – hűlt meg bennem a vér is.

- A betegsége nem éppen gyógyítható. Akkor jön rendbe, ha feldolgozza magában a történteket. Arról a napról. Addig pedig szenvedni fog minden egyes meleg napokon.

- Hogy érti ezt? Mi történt vele?

- Ezt nem mondhatom el. Neked kell megkérdezni tőle.

- Kérem - fogtam könyörgésre.

- Nem lehet, sajnálom. Azért kérhetnék valamit?

- Persze.

- Mattnek nincs senkije. Most már. Szeretném, ha néha beszélgetnél vele, meg ilyenek. Bemehetsz hozzá, ha akarod!

Sokat nem tudtam meg, hogy mi történhetett vele. De… Vele fogok maradni. Legalább arra a kis időre, még itt vagyunk. Most önzőnek, vagy bárminek is nézhettek, de… Ha úgy vesszük, örülök, hogy Matt kórházban van, így együtt lehetek vele. Egek… Micsoda egy borzalmas alak vagyok. Ilyenkor kihasználni valakit.

Bementem a szobájába. Tényleg kicsit más, mint a többi terem. Kíváncsi vagyok, hogy igazából ki ez a fiú. Halványzöldfalak, virágok, kellemes szellő. De még így is érezni a kórház minden jellemzőjét. Eddig utáltam a helyet, de így talán még meg is szeretem.

Matthez közelebb lépve jobban kirajzolódott a paplan alatt az alakja. Olyan, mintha csak aludna. Bár sápadtabb, mint amilyennek nem rég láttam, de ez csak természetes. Odasétáltam hozzá, majd lassan az egyik kezemmel félrehúztam egy hajtincset a szeméből, de ijedten húztam vissza. Ébredezni kezdett.

Matt:

Fertőtlenítő szag van. Biztos megint itt vagyok. Nem meglepő. Hírtelen meghallottam, hogy az ajtó csukódik. De még nincs erőm kinyitni a szememet… Nem sokkal később egy meleg, gyengéd kezet éreztem meg, ahogy hozzámért. Annyira jól esik. Bárcsak örökké velem maradna. Vajon ki lehet?

Lassan elkezdtem kinyitni a szememet. A látásom homályos volt, de egyre tisztábban láttam. Először a fehér plafont pillantottam meg, majd a halványzöld falakat mellettem. Jobb kézre az infúzió, ami már olyan megszokott. Balra pedig… Azt hiszem…

- Charluis? – kérdeztem rekedtes hangon.

- Örülök, hogy emlékszel – mosolygott. – Hogy vagy?

- Mmm… Jól - megpróbálkoztam a felüléssel, sikerrel jártam. – Ssz – szisszentem fel a hírtelen belém törő fájdalommal.

Nem volt olyan nagy, de éreztem, ahogy a fejem sajog.

- Nem kéne erőltetned. Összeestél, és… szóval…

- Elájultam, valaki hívta a mentőt, most meg itt vagyok.

- Honnan? – nézett rám meglepetten.

- Nem először fordul el velem. Hát kösz, hogy itt voltál, de nekem mennem kell.

- De hisz épp hogy csak magadhoz tértél! – mondta. – Látod?

Megrázta a fejét lemondóan. Ismét el kellett kapnia, mert kezei közé estem. Komolyan… Engedjen már el! De ne is… Nem értem! Olyan jó érzés, ahogy a nagy kezei tartanak, de nem akarom! Megint nem!

- Engedj el! – löktem el magamtól kétségbeesetten.

- Bocs… Csak… Én… Pihenned kell még egy kicsit. Visszamegyek a kávézóba dolgozni. Ha bármire is szükséged lenne, hívj fel – hadarta, majd elsietett.

Újra egyedül voltam. Fáj, hogy megint csak a magány ölel körbe, de jobb is ez így. Nem fogom még egyszer ugyan azt a hibát elkövetni, mint akkor. Még egyszer nem. Biztos, hogy nem! Mert akkor… Három éve…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés