- Nos, akkor akár indulhatunk is – jelentette be újdonsült főnököm, Diamond Ueda, vagy csak röviden Ueda-san.

- Igen – ültem be a pilótaszékbe két sóhajtás között.

Igazából, még sosem voltam ilyen repülőn. Közismertebb neve az űrsikló. Ahogy Ueda bekapcsolta a rendszert, a több száz színes gomb egyszerre kapcsolódott fel. A kijelzőn számomra ismeretlen adatok kezdtek megjelenni, még nem összefüggő szöveggé és képekké nem alakult. Könnyű volt megérteni. A baloldalon felül a célbolygó, alatta kisebb képekben a terület műholdi kinézete, hogy belátást nyerjünk a környezetről. Alatta szöveg található, amolyan általános tudnivaló, szokások, és minden egyéb. Jobb oldalon pedig további adat, amit nem nagyon értettem.

Felszállásunk után Ueda hangja törte meg a csendes helyet.

- Most már szabadon mozoghatsz. Sőt, kérem is, hogy mozogj. A hátsó asztalon van egy piros dosszié, ide tudnád hozni?

- Persze, máris hozom – álltam fel.

Igen, most ő a főnököm, egyáltalán nem panaszkodhatok. Hátha tekintettel lesz rám, és így nem... Nem! Bele sem fogok gondolni4 Mindaddig, még ott nem leszünk, nem is fogok arra gondolni, hogy miket kell majd csinálnunk azon a bolygón.

- Mi van a mappában? – vettem fel a piros tárgyat, miből minő véletlenül kiesett egy kép.

Egy férfi? Egy... Meztelen férfi... Egy meztelen férfi kikötözve egy ágyra.

- Ueda-san, ez – mutattam fel a kicsit sem bizarrgerjesztő képet.

- Ó, az? Végeztem egy kis kutatást. Remélem, tudod, hogy a bolygónak egy részén nem tűrik az idegeneket szívesen. Így ha nem ismernek, vagy közülük való vagy és bűnt követsz el, ezek várnak rád. Olyan, mint nálunk az S&M – válaszolta úgy, mintha csak arról beszélnénk, hogy az ég kék.

- Ezt nem tudtam. – Nem tetszik ez nekem!

- Nem kell aggódnod. Mi a bolygó máik részére megyünk. Csupán az óvatosság kedvéért kutattam utánuk is.

- É-Értem. – Egy frászt! Tuti készül valamire.

- De ne is beszéljünk most erről. Van még időnk bőven.

- Igen. Miről szeretne beszélni?

- Mi volt az nem is olyan régen? Nagyon rémültnek néztél ki.

- Csak képzelődik – suttogtam.

- Nézd. Talán az elején nem pont a legjobban indítottunk. Nekem sem volt jókedvem, így nem is csodálom, ha megijedtél tőlem. De ha van valami egyéb probléma, akkor azt most mond el, mert később nem lesz rá alkalmad.

- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó, csak nem voltam valami jól, ez minden.

- Hm... – nézett rám azokkal a komoly és hideg szemeivel. – Akkor rendben.

Az út hátralevő részében nem szóltunk egymáshoz, de rendben is van ez így. Most mégis mit mondhattam volna? Bocs, de nem is én jelentkeztem a munkára, hanem Ayame? Nem, ezzel őt is csak bajba sodortam volna. Vagy mondtam volna, hogy félek a férfiaktól? Nem értem volna el vele semmit, már vissza nem fordulhatunk. Max a legjobb is, ami történhet, hogy ezzel kínozna hátralevő életemben. nem-nem, kizárt, hogy elmondjam, inkább a halál! Majd kitalálok valamit, és nincs is semmi baj! Mondjuk... Mondjuk, maradhatnék a gépen is. Nem is rossz, nem kellek én oda, csak láb alatt lennék. Igen, ezt fogom tenni, tökéletesen megvagyok itt is.

- Hamarosan megérkezünk, vetkőzz le.

- Tessék? – fordítottam hátra a fejemet. – U-Ueda-san! – visítottam fel.

Egy pár méterre állt tőlem. Nadrágja és inge összehajtogatva volt a kanapén. Egyetlen ruhadarab, ami rajtamaradt, a szeméhez illő lilás nyakkendő. Szabad utat kaptam kilátásban az enyhén kidolgozott, de még nem kockás hasára, az erős karjaira, vékony lábaira, és... És...

- Ez most mire volt jó? – ugrottam egy hatalmasat. – Ké-kérem öltözzön fel.

- Pont ezt mondom. Öltözz le.

- D-De én nem. Tudja, nem is a legjobb alkalom rá Hamarosan ott vagyunk, és... Ráadásul ez annyira hírtelen. Sajnálom, de nem lehet!

- Te meg miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét. – Nem olvastad el, amit küldtem? Ha meglátnak minket ruhában, már azelőtt letartóztatnak, hogy levegőt vehetsz!

- Ah... igen, igaz is. Nem lehetne, hogy itt maradjak? – nyögtem ki a kérdést, még tudok egyáltalán beszélni.

Ez marha égő! Miket is gondoltam? persze, hogy nem akart semmi sem! Ha-ha, Daiki, miken nem jár az eszed? Túl sokat gondolkodtál a bolygón, és az agyadra ment a szokás, vagy mi?

- Dehogy maradsz! Gyerünk, vedd le a ruháidat! – lépett közelebb, és ő kezdte el kigombolni az ingemet.

- Én is le tudom venni! – léptem egy óriásit lányos visítás közepette.

- Furcsa vagy – állapította meg.

- Cs-csak meglepett – lepleztem zavaromat valami nevetés félével.

- Azt látom. Egy pillanatra el tudnál fordulni? Meg akarok nézni valamit.

- Micsodát?

- Azzal te csak ne törődj. Egyszerűen fordulj el.

- Üm, rendben. – Valahogy nem is rossz ötlet. Már az elején el kellett volna fordulnom! Miért is nem gondoltam erre?

Léptek zaját hallottam egyre közelebbről. Ugyan nem olyan hatalmas a járkálási terület, de azt könnyen ki tudtam venni, hogy felém közeledik. A léptek zaja egyre csak erősödött, míg végül szinte teljesen mellettem abbamaradt.

- Ueda-san, mi tervez? – kérdeztem, mikor két kar fonódott a derekam köré. Ez... – Ueda-san, ereszen el! – szaladtam volna el azon nyomban, de erős ölelésének hála még mozdulni is nehezen tudtam. – Könyörgöm, eresszen el – fogtam egyre kétségbeesettre, még nem a sok próbálkozás után csak egy krokodilkönnycsepp gördült le az arcomon. – Kérem... Eresszen el.

- Mitől félsz? – tett elegen a kérésemnek, mire én a padlóra roskadtam megkönnyebbültségemben. A sós könnycseppen halktalanul, de megállíthatatlanul lepték el az arcomat, pedig én nem adtam rá engedélyt. – Daiki – guggol le hozzám, majd tette kezeit a vállamra. Az érzéstől megremegtem. Ezt ő megérezve úgy vette el meleg tenyerét, mint akit az áram csapott volna meg. Talán nem is az áram, de a felismerés annál inkább. – Mond csak. Nincs fóbiád?

- ... – válaszoltam egy bólintással.

- Miért nem szóltál hamarabb? – állt fel cseppet sem jókedvűen. – Egyáltalán miért fogadtad el a munkát? Sosem hoztam volna magammal olyan embert, aki nem is mer majd megmozdulni ott. Mit fogunk most csinálni?

- Sajnálom.

- Nagyon sokra megyek a sajnálatoddal! Belegondoltál egyáltalán, hogy engem, sőt, az egész vállaltot mekkora bajba tudod keverni? Ez nem csak a szomszéd nénivel való csevegés, ez a bolygók közötti megállapodás! Szerinted mi fog történni ezután? Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen?

- Sajnálom, én – kezdtem bele. Miért? Én ezt nem akartam, egyáltalán nem akartam egy ilyen helyre jönni. A nővérem hibája az egész, akkor miért?

- Megint sajnálom? Ennél jobbat ne tudsz?

Ne mond ezt, tudom, hogy egy kész szerencsétlenség vagyok!

- Én, nem tudom – csuklott el a hangom, majd a maró könnycseppek akaratlanul is kibuggyantak. Miért? Én ezt nem akartam! Csupán egy normális munkára vágytam. Bármi lehetett volna, de egy ilyen...? Ez egyszerűen szemétség! Miért én vagyok az, akivel a végén veszekednek? Tehetek én erről? Hát persze, mért ne tehetnék róla?

- Ah – sóhajtott fel kínkeservesen. – Bocs, nem úgy gondoltam – lágyult el a hangja.

- Ü-üm, nem számít – ingattam a fejemet, közben a hírtelen csorduló hazugságokat töröltem le. – Mit csináljunk?

- Nos, a legegyszerűbb az lenne, ha nem félnél a férfiaktól, nem?  Ennek érdekében pedig... Mit lehet csinálni? – nézett rám csodálkozó szemekkel.

- Hát azt... Nem tudom – vallottam be. – Úgy volt, hogy már nincs semmi, de aztán most mégis, szóval nem tudom.

Hírtelen milyen aggódó lett. Remek. Örülök, hogy a mogorva főnököm aggódik, de azért az bánt, hogy csak a munka miatt. Valahogy biztos vagyok benne, hogy amint visszaértünk, az első dolga lesz engem kirúgni. Mekkora szívás.

- Nem lényeges. Most már nincs mit tenni. Próbálj meg távolságot tartani egyszerűen. Ha belehalsz, akkor is végig kell csinálnod – adta ki az utasítást. Valahogy gondoltam. – Menni fog.

- Talán. – Naná, hogy nem fog menni! Hogy is gondolja egyáltalán? Azt hisz, hogy én majd hozzá fogok nyúlni a... a micsodájához egy vad idegennek?

- Elég vörös lett a fejed, lázas vagy? – vonta fel a szemöldökét.

- Ugyan, dehogy! Mikor érkezünk meg?

- Egy pillanat – ment a vezérlőhöz, majd kattintgatott egy párat.

- Nos?

- Nem fogsz pánikba esni?

- Miért? – léptem közelebb.

- Már egy órája ott kellene lennünk – nézett rám rémülettől csillogó szemekkel. – Nem nyomtál meg valamit?

- Semmit – ráztam a fejemet. – De akkor mi... Hol vagyunk?!  Eltévedtünk a galaxisban? Az nem lehet! De, nagyon is lehet! Persze, hogy pont velem! Milyen kegyetlen ez a világ – suttogtam a végét a földre roskadva.

- Ne hisztizz már! – szól rám erélyesen. – Nem tévedtünk el, a bolygó légterében vagyunk, perceken belül landolunk. Csak azt nem tudom, hogy pontosan hol. ... Ezért lett volna jobb egy képzett. Vele már rég ott lennék, és nem egy ilyenre pazaroltam volna az időmet – mondta a második felét suttogva, de így is hallottam.

Tudom, hogy ennyire szerencsétlen vagyok, de az most komolyan az én hibám, hogy rossz hely volt betáplálva a gépbe? Nem én csináltam, hanem valami szakember! Nekem még csak közöm sincs hozzá! Persze, könnyű a kisebbet basztatni, mi?

- Figyelj. Másodperceken belül ott vagyunk. Leszállunk és keresünk valakit, aki tud segíteni. Te is jössz – tette csak úgy hozzá a végét.

- Rendben – suttogtam.

Ahogy mondta, másodperceken belül leszálltunk. A környezet nekem elég szokatlan volt. Ahova érkeztünk egy füves puszta volt, azt hiszem. Körülöttünk fák és egyéb növények voltak. Egyáltalán nem olyan, mint aminek először elképzeltem. Amilyen tájra gondoltam először, egy romhalmaz környezet, minden csupa mocsok, az épületek is csak téglából. Valamint valamiét bíbor színű égbolt. De ehhez képest semmi ilyenről szó sincsen.

- Menjünk – szólt rám, mikor percekkel később is csak a tájat csodáltam.

Percekig egyenesen haladtunk, még el nem érkeztünk egy város féleséghez. Tévedtem. Ez tényleg az a poros-romos hely. De miért?! Úgy értem... Mint az Arabok az egykori Földről. Nem is tudom. Úgy a 19. század körül?

- Jó helyre jöttünk? Ez nem egy másik bolygó?

- Biztosan. Nézz csak le az emberekre – bökött a fejével előre.

- Nos, nem olyan jó a szemem, de megpróbáltam jobban szemügyre venni pár embert. Mindenki férfi, van két kezük, két lábuk, egy fejük, ühm, stim. És...

- Nem kérdeztem semmit – fordultam el zavartan.

- Ezt a helyet úgy is hívják, mint a ’Föld ókori arabjai’.

- Értem. – Nem vagyok jó történelemből, ne mondj ilyeneket, így is már keverem!

- /Kik vagytok?/ - szólalt meg mögöttünk valaki valami érthetetlen nyelven, mire hátrafordultam.

- Ueda-san – léptem a lehető legközelebb mögé, vagy inkább a háta mögé mikor méltóztatott megfordulni.

- /Mit kerestek itt?/ - szegezett nekünk egy talán szinesüvegből készült lándzsát.

- /A gépünkbe rossz koordináta lett betáplálva, és a bolygó rossz felére érkeztünk, ide/ - válaszolt Ueda azon az érthetetlen nyelven.

- /Gép? Koordináta? Hazudsz! Fogjátok el őket!/ - intett a kezével, mire még több meztelen gyilkos tekintetű vett körbe minket.

- Ha mondom, kezd el futni a sikló felé – suttogta nekem Ueda-san.

- Miért? – kérdeztem tőle félve úgy, mintha nem tudnám, hogy mi következne. Most minket tényleg el akarnak fogni? Nem is, rosszabb, meg akarnak ölni?

Hárman felénk kezdtek el futni, és a lándzsájukkal akartak támadni, de Ueda-san mindegyik felőle kitért, és sikeresen lefogta a három másikat.

- Most! – kiáltotta, mire én habozás nélkül futni kezdtem, csak nem épp a sikló felé.

Sajnálom Ueda-san, keresek valakit, aki tud segíteni!

- /Ejnye, nem szabad elszaladni/ - suttogta valaki a fülem mögött, mire minden elsötétült számomra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés