Nowaki vagyok, egy bentlakásos iskola tanulója. Rokonaim nincsenek, csak egy nővérem. Nos, a nővérem elég érdekes. Egy hónapja házasodott meg, bár azt nem tudom, hogy kivel. Az iskola tiltja a látogatást, vagy, hogy kimenjek. Azonban végre itt a nyári szünet, és hazamehetek. Kíváncsi vagyok, hogy ki vehette el az én gyerekes nővéremet. Telefonon ugyan beszéltünk párszor, de abból nem sokat tudtam meg.

- Hé, Minike, ez a mi helyünk – szólalt meg valaki.

- Eh?

Az első találkozás.

- Minike? Nowaki vagyok, nem Minike – feleltem értetlenül.

Az a csilingelő, mégis fölényes nevetés.

- Minike, nincs benned semmi félelem?

- Kellene? – fürkésztem szemeit.

Gesztenyebarna szemei a lelkemig hatoltak. Egyáltalán nem voltak ijesztőek.

- Háháhá! – tört fel az öttagú banda.

- Neked aztán van merszed szembeszállni a Desire tagjaival! – röhögött egy görnyedt hátú idióta.

- Desire. Valami host klubból vagytok?

- Host?

- Ryuu, lehetséges, hogy ő nem hallott rólunk? – szólalt meg az egyetlen, aki nem nevetett, hanem unalmas ábrázattal, a nyalókájával volt elfoglalva.

- Behalok, ha tényleg nem hallott még rólunk – vonta fel a szemöldökét a hátsó, zöldes hajú.

- Sajnálom, de most nem tudnék temetésre menni. Van egy kis dolgom – válaszoltam az igazat mondva.

- Mi a... – döbbent le, miközben a nyalókáson és a döbbenten kívül mindenki röhögésbe tört ki. – Meg akarsz halni, mitugrász?

A gesztenyebarna szemű csak halványan elmosolyodott, és szórakozott magában. Mosolya a lelkemig hatolt.

- Hagyd, Minikének fogalma sincs, hogy mivel áll szembe – szólalt meg a kis mosolygós.

- Örülnék, ha nem hívnál Minikének. Lányos.

- Akárcsak az aranyos kis arcod – sétált hozzám.

Bal kezével a padot támasztotta, jobbal az államat. Szemeiben felismerhető, tüzes láng éget. Száraz ajkait megnyalta, úgy folytatta.

- Még jó kedvemben vagyok, addig sétálj el. Nem szokásom gyerekekkel kikezdeni.

- Nekem meg nem szokásom ingyen dolgozni. Ha megbocsátasz, itt a vonatom – löktem el a kezét, majd hagytam ott a ledöbbent társaságot.

- Szöszke, ha még egyszer elénk kerülsz, halott vagy! – kiáltotta nekem a zöldes hajú.

Talán utoljára láttam a szépszeműt? A végzet kereke talán rásegít?

- Hú! Ez hát ez kész! Minek van ekkora pofám? - kiabáltam a vonaton csak magamnak. – Azt hittem, hogy ott helyben péppé vernek! Én és a nagy szám – rogytam le a földre.

A vonat hangos zakatolással indult el új lakóhelyem felé. Én remegő térdekkel álltam fel és kerestem egy szabad fülkét. Nagymamát is megszégyenítő lassúsággal indultam el célom felé, mire valóban tudatosult bennem, hogy az életemmel játszottam.

De azok a szemek. Az a tekintet. Valahonnan nagyon ismerős.

Vajon láthatom még?

- Egek! Totál elment az eszem! Örüljek, hogy élek még, nem vertek meg azok öten!

- Bocsánat a zavarásért! – rohant ki egy kisfiú.

- He? Ez meg ki volt?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés