Nowaki POV

Az eső után megmaradt harmat díszítette a környék összes növényét. A pókhálókon mintha drágakövek csillogtak volna, a virágokon a friss cseppek csordogáltak lefelé, az állatok vígan merészkedtek elő rejtekhelyeikről. Az új nap köszöntével a világ egy új fordulatot vett fel. Az elkerülhetetlen végzetes találkozás beteljesült.

- Nowaki, erre-erre! – kiáltott egy vékony hang. – Kisöcsi, csak nem eltévedtél? – nevetett a nővérem.

- Nem! – vágtam rá, pedig nagyon is igaza van.

Az utcában ahol lakunk, minden ház egyforma, csupán a házak előtti kis virágoskertek térnek el. De mindenhol fehéren rikító falak, és barnás tetők. A kerítések néhol vörösek, néhol barnásak, attól függ, melyiket mikor festették. Mielőtt erre a helyre költöztünk volna, egy albérletben laktunk, utána költöztünk ide. Sajnos én csupán két hétig élveztem az új ház tágas szobáit, mert utána megkezdődött a tanév, és soha többé nem tettem be a lábamat. Mondhatjuk úgy is, hogy most egy teljesen idegen helyre jövök, egy új családhoz.

- Ne szégyenlősködj, végül is, keveset laktál itt. Na, befele-befele – lökdösött előre.

- Nina, tudok magamtól is menni!

Nina a nővérem. Mint lehet látni, elég intenzív. Csak úgy pörög, ha valamire rábeszéli magát. Éppen ezért néha gyerekes is a viselkedése, mikor valamire rá akar beszélni. De ettől elég aranyos tud lenni. Hozzám hasonlóan szőke haja és barnás zöldes szeme van. Alacsony növésű. Kisebb korunkban gyakran kevertek össze. Egyedül úgy tudtak megkülönböztetni, hogy a nővéremnek derékig ér a haja, nekem pedig vállig. Persze ez mostanra változott, hiszen már felnőttünk.

- Persze-persze! Jól érezted magad az iskolában? Milyen lett a bizonyítványod? Van barátnőd?

- Szívem, egyszerre csak egy kérdést neki, alig tudja követni. Először is had jöjjön be. – nevetett egy idegen az ajtónkban.

- Igaz is, szólok Ryuunak, hogy jöjjön le – szaladt fel Nina.

Ryou? Mintha hallottam volna már a nevet. Lehet, hogy egyszer találkoztunk? Áh! Dehogy! – nevettem csak úgy magamban zavaromban. – Nem egy-két szereplőt hívnak Ryuunak a filmekben, vagy énekest. Lehet, hogy onnan ismerős.

Miután beléptem a lakásba, a nappali fogadott. Hatalmas ablakok, fotelek, kanapék, a kanapéval szembe egy nagyobb LCD TV a falon képek, üvegasztal. Minden úgy nézett ki, mint egy álomlakásban. Pedig ahogy emlékszem, abban a két hétben, ami itt töltöttem, nem volt más, mint pár régi bútordarab, és egy többször javított rádió. Teljesen máshogy néz ki minden, mint mikor utoljára visszapillantottam a házra.

- Szóval – kezdtem bele mondandómba, de nem tudtam, hogyan folytassam.

- Ne haragudj, kérlek, először be kellett volna mutatkoznom. Párszor már beszéltünk telefonon. Ichiro Mirokunak hívnak – hajolt meg.

Igaz is. Így hívják a nővérem férjét, Ichiro Miroku. Nem túl magas, talán akkora, mint én, vagy egy kicsit magasabb. Barnás haja kezd enyhén őszülni, pedig még csak a negyvenes évei elején járhat, vagy a harmincas végén. Csodálkoztam is, hogy az én huszonhét éves nővérem több mint tíz évvel idősebb férfibe szeretett bele. Persze, a kor nem számít. Valamint, így jobban megnézve, nem is hasonlít egy vén csoroszlyára.

- Óh, sajnálom! Nem ismertem meg a hangját, Mikoru-san!

- Ne kérj elnézést, én is bemutatkozhattam volna.

- Jól mulattok? – toppant be nővérem egy tálcával.

- Majd én hozom – álltam fel sietve, majd kivettem a nővérem kezéből a tálcát, és az asztalra raktam.

Csak természetes, hogy így viselkedem. kis korom óta a nővérem nevel, így olyan, mint egy második anyuka. Talán ezért is érzem úgy, hogy ahol lehetem, ott segítek neki?

- Óh, még mindig olyan kis aranyos vagy, mit kiskorodban is! – simogatta a fejemet kicsit sem óvatosan.

- Nina!

- Ryuu nem jön le? – kérdezte Miroku-san.

- Azt mondta, hogy mindjárt itt van, csak épp telefonon beszél.

- Egek, az a kölyök. Csak a baj van vele.

- Ki az a Ryuu? – szakítottam felbe őket.

- A fiam. Egy baleset miatt hozzám került.

- Baleset?

- Ühm, igen. Ryuu nem a vérszerinti fiam. Úgy tíz évvel ezelőtt volt egy baleset a házam előtt. A szülei azonnal meghaltak, és csak Ryuu élte túl. Mivel nem volt semmi féle rokona, így magamhoz vettem.

- Értem.

- De ne is beszéljünk róla! Milyen az iskola? – tért át más témára. – Jól megy? Hallottam, hogy kitűnő tanul vagy.

- Igen, idén is mindenből maximumot kaptam.

- Ez dicséretes! Bezzeg Ryuu, ő épp hogy csak átmegy! Teljesen haszontalan.

- Kérem, ne beszéljen így róla! – csattantam fel. – Meg lehet az oka erre.

- Még ha ezt is mondod, ilyen rossz jegyek-

- Már bocs, hogy rosszak a jegyeim – mondta valaki mögöttem.

Sötétbarna hajú, magas, kisportolt. Ahogy a lépcső alján áll, úgy néz ki, mintha csak egy plakátról lépett volna le. A hírtelen feltűnő szikrázó kinézetéből először meg sem tudtam mondani, hogy ő Ryuu, egyáltalán nem hasonlít a mostoha apjára. De...

- Te?! – kiáltottam fel a semmiből.

- Óh, Minike, te itt?

- Ismeritek egymást? – kéredzet a nővérem.

- ...

- Nem, csak összekevertem valakivel – vakargattam a tarkómat.

- De hát Ryuu is felismert.

- Hm... Hasonlít valakire, akit ki nem állhatok.

- Kire?

- Passz. Egyszer találkoztam vele, de az idegeimre ment. Úgy tett, mintha valami kiskirály lenne. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett – rántotta meg a vállát. – Legszívesebben leütöttem volna. – Tudom, hogy nekem célozza, mégsem sejt senki semmit! Azok a megvillanó szemek ugyan azt tükrözik, mint szavai.

- Khm, szóval ő Ryuu, a nevelt fiam – mutatta be Miroku kicsit sem jókedvvel. – Remélem jól ki fogtok jönni, mert az elkövetkező hetekben össze lesztek zárva. ... Persze, nem szó szerint – tette hozzá, mikor zavart arckifejezésünket észrevette.

- Valamint Ryuu, ő az öcsém, Nowaki. Eddig bentlakásos iskolába járt, de a szünetre tekintettel hazajött. Hát nem csodás? Úgy is mondtad, hogy kíváncsi vagy rá! Tényleg! Miért nem mentek el valahova?

- Hova? – kérdeztük szinte egyszerre.

Ajjajjaj! Ez nekem nem tetszik! Miért? Miért van itt? Ez az a srác, akik belém kötöttek a vont előtt!

- Hé, Minike, ez a mi helyünk – szólalt meg valaki.

 - Eh?

A Desire vezére! A vonaton utána néztem, vagyis inkább meghallottam egy beszélgetést. Ők-ők, a környék egyik legveszélyesebb bandája! Jó, ez nem igaz. De az iskolában ők valami nagymenők, és hiába van a lányok körében fanklubjuk, mindenki tart tőlük!

- Neked aztán van merszed szembeszállni a Desire tagjaival! – röhögött egy görnyedt hátú idióta.

 - Desire. Valami host klubból vagytok?

Ráadásul! Egy suliba fogunk járni a szünet végeztével! Na ne! Ez nem lehet igaz! Talán az utolsó nyugodt negyven napom ez? Már ha nyugodt lehet, hogy gyakorlatilag testvérek lettünk...

- A kisboltba amúgy is le akartam ugrani, miért nem mentek ti? Össze is írom, hogy mit vegyetek, egy pillanat! Addig pedig üljetek csak le! – tolt mindkettőnket a rekamiéra.

A nővérem nevetve szaladt be a konyhába összeírni, ami kell. Már előre látom, hogy igazából egy tejért fog elküldeni mindkettőnket. Annyira kiszámítható. Biztosan azt akarja, hogy minél gyorsabban és jobban kijöjjünk. De nővérem! Te most engem a halálba fogsz küldeni! Nem igaz, hogy nem veszed észre azokat a fenyegető szemeket! Miért különbözünk ennyire?

- Ne haragudj Nowaki. Nina egy kicsit..., túlbuzgó.

- Ühm, tudom. Már kiskorában is ilyen volt – erőltettem magamra valami mosoly félét. – Emiatt is volt, hogy bolondnak néztek az emberek, és az a furcsa szokásai miatt pedig egy idő után lánynak néztek. Ha nem lett volna elég, állandóan lányosabb ruhákban kellett járnom, és a hajamat se vágathattam le. A sima bőröm pedig nem segített rajtam. – mondtam monoton hangon, mint aki már nem is érdekli a világ.

- Ez megmagyarázza, hogy miért néztelek lánynak – kuncogott Ryuu. – Ettől függetlenül kizárt, hogy ezzel a gyerekkel legyek!

- Kérlek, Ryuu. Ha Nina valamit a fejébe vesz, nem lehet mit kezdeni vele. Csak ma este vidd magaddal!

- Cöö. Mennyi baj.

Ah, vissza is tért a ’ki-nem-állhatom-ezt-az-idiótát,-nekem-ilyen-kölyök-ne-pofázzon’ énje. Pedig milyen aranyosan mosolygott, még ha igazából gúnyolódott is. Hö, elég volt Ninából pár perc, és máris erre gondolok! Súlyosabb a fertőző hülyesége, mint gondoltam!

- Itt is vagyok! Siessetek, a bolt hamarosan bezár! Ryuu, menjetek motorral, Nowaki, te pedig ne aggódj! Jól vezet!

Ez engem nem nyugtat meg! – Persze, már is megyünk – vettem el a listát.

- Cö. Siess Minike, nem érek rá.

Ryuu már a fekete bőrdzsekiben állt az ajtóban karba tett kézzel. Én meg mehettem így sima pulóverben, mert valaki még azt sem hagyta, hogy kipakolhassak! Ez így nem ér! Amúgy is hideg van, itt fogok megfagyni.

- Nem kell sietni! – integetett a nővérem, majd bezárta az ajtót. A kulcs halk kattanása jelezte, hogy komolyan gondolja, kizárt minket.

Még visszanéztem a házra. Először hangosabb neszek hallatszódtak ki, majd egyre halkabbak. Lent lekapcsolódott a villany, fent fel. Túlságosan is látni mindent. Ab ablaknál két fekete alak karolt bele egymásba. Tisztán és kivehetően láthattuk, hogy eleinte csak megcsókolják egymást, majd a ruhadarabok lekerülnek róluk, és ő eldőlnek egymásba kapaszkodva. A lámpa kialudt, és ezután már csak sejthettem, hogy mit csinálnak.

- Nee-chan – nevetem zavaromban, vagy inkább tudatlanságomban.

- Mehetünk, vagy meg akarod őket kukkolni? – karolt belém.

- Kjá! – ugrottam tőle egy úgy jó egy métert – Megköszönném, ha nem ijesztgetnél – fújtam ki a hírtelen beszívott levegőt. – Menjünk.

- Menjünk? – vonta fel a szemöldökét. – Én elmegyek szórakozni, te pedig bevásárolsz. Aztán te hazajössz, mondasz valami hihetőt, hogy miért nem vagyok veled, és téma lezárva.

- D-De-

- Pénz kell? Egek. Nesze – dobta nekem a pénztárcáját –, ha elhagyod, kinyírlak. Vili?

- De-

- Mi van még? Nem tetszik? – kérdezte. A hangjában legalább annyi fenyegetés volt, mint egy bűnözőében.

Értem. Szóval ilyen valójában. Mit is képzeltem? Hogy majd kijövünk? Hülyeség. Tudhattam olyan, hogy max a csicskása leszek.

- Áh – sóhajtottam.

- Éjfél előtt ne várj, Minike – ült fel a motorjára.

- Várj! – kiáltottam utána.

- Kéne még valami?

- H-Hol van a bolt? – szegetem le a vörös fejemet.

- Hé! Nem úgy volt, hogy itt laktál? Egek. Arra. Csak menj egyenesen. Egy idő után majd látsz valami idétlen villódzó fényt, és ott lesz a bolt.

- De mégis milyen messze? – zavarodottam össze.

- Passz. gyalog még nem voltam – rántotta meg a vállát.

Ez volt a végszava hozzám. A motor kicsit sem halkan felbődült, és elindult saját útjára.

Ez komolyan gondolta? Mégis honnan tudja, hogy merre van a bolt? Arra? És utána? Kössz a semmit, drága bátyuskám! Itt teszi a nagy arcot, pedig ha nincs úgy öltözve, még csak nem is tűnik félelmetesnek! Fogadok, hogy valami gazdag ficsúr volt addig, még baleset nem érte! Cöö. Csak magára gondol! Bulizik egyet? Hát kösz, én meg itt kínlódok!

A nővéremnek is annyi esze lehet, mint amennyi látszik. Ki küld el egy vad idegennel egy gyereket egy ismeretlen városba? Na, jó, nem ismeretlen, de már semmire nem emlékszem belőle!

- Pukkadj meg te vágyak vezetője! Mégis milyen Desire? Tanuljatok meg angolul és utána válasszatok nevet!

- Egek! Hát te miért kiabálsz magadban? – hallottam meg magam mögött egy öreg női hangot.

- S-Sajnálom, csak...

- Nowaki? – lepődött meg. – Hát hazajöttél? Régen nem láttalak! Mi járatban vagy, fiacskám?

- Elnézést, ismer valahonnan? – lepődtem meg ezúttal én úgy, mint ma sokszor.

- Nem emlékszel rám? – nevetett. – Pedig abban a két hétben még itt laktál, sokszor áthozott a nővéred, hogy vigyázzak rád. Az is igaz, hogy mindig leültél az asztalhoz és rajzoltál valamit. Nem is nagyon beszélgettünk. Akkoriban nagyon magad alatt voltál. Azóta jóra fordult a sorsod, Nowaki-kun?

- Sajnálom, nem ismertem fel Obaa-chan. Elég rég volt már – zavargattam a fejemet.

- Ne is aggódj miatta – legyintett. – Egyébként, hova készülsz?

- A nővérem elküldött a boltba, és- Ah! Obaa-chan! Merre van a bolt? – támadtam le.

- Hé-hé, de izgága lettél. Gyere, elkísérlek. Én is épp oda tartok, hohoho! – nevetett. – Majd segítesz nekem cipekedni, rendben? Utána, ha gondolod, benézhetnél hozzám is. Nagyon hiányzol már annak a vénembernek is ám!

- Természetesen – örültem meg. – Ojii-san hogy van? És Rinrin?

- Az öreg túlságosan is kicsattanó erőben van – morogta. – Egész nap csak magazinokat néz az a perverz öregember! De emlékszel még a macskára? Bár, belegondolva elég sokat sündörgött körülötted. Mikor megjöttél, rendszerin azonnal hozzád bújt. Kíváncsi lennék, hogy mivel érted el. Nem nagyon szereti az idegeneket.

- Ki tudja – rántottam meg a vállamat. – De egy olyan bolyhos cicát sosem tudnék elfelejteni. Oh, a bolt! – örültem végre meg. – Nincs is olyan messze, mint gondoltam.

- Dehogy nincs! Már lassan fél órája sétáltunk.

- Fél órája? – esett le az állam. Tuti nem volt annyi.

- Beszéd közben gyorsan telik az idő – mosolyodott el rajtam. - Na, ideje vásárolni aztán vár téged pár meleg süti és Rinrin is.

- Máris.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés