-  Áh! Semmi kedvem menni! – nyöszörögtem.

- Ne csináld már! Jót fog tenni neked is egy kis kimozdulás!

- Ja. Egy táborba, ahol nincsenek csak idegesítő kölykök.

- Ne így állj hozzá! Nem lesz olyan rossz!

- Fogadunk?

- Kösz, nem. Áh! Gondolj arra, hogy ennél rosszabb úgy sem lehet majd!

- Cöh.

- Fire! Indulás!

- Megyek már, Ma-yács-ka!

Maya a nővérem, elég idegesítő. Azt hiszi, hogy minden olyan hű de szuper, pedig nem is! Most is mire kényszerített. A tudtom nélkül beíratott valami dedós nyári táborba. Mi a jó életért kell egy tizennyolc éves srácnak menni táborba? Valami olyasmit írtak, hogy túrázások is lesznek. Na, ne! Mindent csak azt ne! Utálom a túrát!

- Hé! Nem akarsz felszállni? Öh, Claus Fire!

- Szívem szerint nem – vágtam rá, de azért elindultam.

- Óh, látom, neked sincs ehhez semmi kedved. Egek – fogta a fejét. – Egyébként, engem Dave Jaidennek hívnak, én vagyok a csoportvezető! Ha bármi gond lenne, fordulj hozzám! – kacsintott, miközben a hüvelykujjával magyarázott.

- Ja.

Nem hallgattam tovább az öreg beszédét, inkább csak elmentem mellette, és kerestem magamnak egy ülőhelyet hátul. Uhh. Mi a szösz? Összeesküdtek a szülők és nővérek, vagy mi a fene? Szinte mindenki egykorú velem. És ahogy látom, hihi! Nekik sem nagyon tetszik az ötlet.

- Jól van, gyerekek! Már mindenki megvan, úgyhogy akár indulhatunk is a célhoz, a Rainbow Butterfly táborhoz!

- Na nhee! – nyögtem.

De hát ennek még a neve is szörnyű! Mi ez? Valami póni tábor? He... Ha belegondolok, hogy a húgom, aki csak két évvel fiatalabb nálam, most egy póni táborban van. De nekem akkor is rosszabb a helyzetem!

- Hm. Fire, talán neked nem tetszik?

- Kinek tetszene egy ilyen elfuserált nevű tábor? Ráadásul TÁ-BOR! – hangsúlyoztam ki a végét.

- Milyen merész vagy! Bár nekem ez teszik. Ha gondolod, talán ma este lehetsz velem – kacsintott.

Okééé, ez most furcsa volt... Remélem, hogy nem úgy értette, ahogy gondolom.

- Látom, te máris a sensei lettél – hallottam meg valaki hangját a hátam mögül, mire hátranéztem.

- Ezt meg hogy érted?

- Hogy-hogy? Azért vagy itt, mert...

- Cool! Fire szerintem nem önszántából van itt! – kiáltott hátra a Sensei.

- Értem – vágott be egy fancsali képet.

Ez meg ki volt? Barna haj, barna szem, elég átlagosan nézett ki.

- Üljetek vissza a helyetekre, mert rázós egy út lesz!

Várj! Rázós! Na, ne! Azt hiszem, rosszul leszek.

Az út valóban rázós volt, amitől úgy érzem magam, mintha egy mosógépben lennék. Nem mondtam volna? Nem bírok semmi rázós dolgot, ezért a buszokat is nagy ívben kerülöm. Valamint tengeri beteg vagyok.

- Sen... sei... – motyogtam.

- Sensei! A vörös hajú rosszul van!

- Egek-egek! Már te is?

A busz nagy szerencsémre megállt, majd egy huszonöt év körüli férfi szállt ki a vezető ülésből. Lassan sétált felém fejét csóválva.

- Csak tudnám, hogy miért nem vettél be valamilyen gyógyszert. Tudtad, hogy rosszul leszel? – kérdezte szelíden.

- Indulás előtt nem sokkal tudtam meg, hogy jövök. Pakolni is alig volt időm, a gyógyszertár meg zárva volt.

- Ez elég nagy pech lehet. Főleg, ha nem is önszántadból jössz. Na, gyere előre – segített álló helyzetbe.

Szerencsém volt, hogy ott van, mert hamar találkoztam volna a drága, és kemény padlóval.

- Hó-hó! Csak óvatosan! Ma már egy szerencsétlent össze kellett kaparnom. Majd én viszlek – vett ölbe.

- Hehh. Normális esetben laposra verném ezért.

- Érdekes vagy. Más már rég olvadozna emiatt! – kuncogott. – Nos, remélem, jól érzed majd magad a másik beteg mellett. Sajnos úgy látszik, hogy a gyógyszer elfogyott, azért bírd ki az utat. Maga meg Sensei, szedje már össze magát! Milyen csoportvezető mégis?!

Lám-lám! A Sensei sem bírja az utat. Az előbb még, hogy fel volt tüzelve. De, ami most jobban érdekel, az az, hogy mi van itt mindenkivel. Úgy értem, ez a különös légkör, és a viselkedések is. Visszataszítóan viselkednek! Olyanok, mintha... Uh. Inkább bele sem gondolok.

***

- Hé! Vöröske! Ideje lenne felkelned – éreztem meg valaki nagy és meleg kezét a vállamon.

- Mmm... Mi van máh? – ásítottam.

- Csak megérkeztünk. Nem vagy kíváncsi arra a táborra, ahol két hétig leszel?

- Tényleg! – ültem egyből fel, mire éles fájdalom nyilallt a fejembe.

- Haha! Amilyen nagy a szád, olyan törékeny vagy? Segítsek? – nyújtotta felém a kezét a Sensei.

- Kösz, nem kell. Mellesleg te is rosszul voltál, nem? Először magadról kéne gondosodnod! – vigyorogtam ördögien, majd leszálltam a buszról

A bőröndömért mentem, ami... Ami egy nagy mosolygós fiú mellett állt.

- Áh! Te vagy... Te... Teri? – kérdezte halkan

- Fire.

- Hopsz! Bocsi, én csak... Ne haragudj. Csak... Egyébként, Misakinak hívnak! Tessék, a bőröndjeid, és a szobakulcsod.

- Kösz.

- Én megyek is! Pá!

Ez meg ki volt? Szinte ugyan olyan szőke, mint az az idegesítő Sensei. Csak ő zöld szemű. Miért van olyan érzésem, hogy őt is látni fogom még? Hö... Még szép, hogy látni fogom, ráadásul két héten keresztül!

Na, jó. Melyik szoba? Pfujj. Komolyan rózsaszín a kulcson ez a dísz? Hát, ezek nem normálisak. Öcsém, ez a tábor valami rémálom lesz. Remélem, legalább a szobatársam normális.

- Óh, pont jókor jössz – szólalt meg valaki.

- Jaiden?

- A-a! A helyes megszólítás Dave Sensei!

- Mintha érdekelne! Miért veled vagyok egy szobában?

- Ez gonosz volt! – rágta szinte a paplant, akár egy gyerek. – De érdekel, hogy miért egy szobában vagyunk?

„Látom, te máris a Sensei lettél” – visszhangzott Cool hangja a fejemben.

- Ehh. Inkább nem.

- Kár, pedig lehet, tetszene – ingatta a fejlét és a két mutató ujját egyszerre.

- Kötve hiszem. Mellesleg, nem vagy túl laza tanárnak? – vontam fel a szemöldökömet. – És, egy külön tanári szobát kellett volna kapnod.

- Nos, ez igaz. De ez az első évem tanári pályán! – nevetett. – Akarom mondani, szeptembertől kezdődően ez lesz. Most amolyan próbaidőn vagyok. Ha mind épségben visszatértek, akkor átmentem – kacsintott. – De a módszereim sajátok.

- Hátborzongató. Melyik az én ágyam?

- Válassz te. Felső, vagy az alsó.

- Legyen az alsó – forgattam meg a szemeimet.

A magas helyeket sem szeretem.

- Tehát a magasban is félsz. Pedig a Fire tűz, nem? Pont, hogy bátornak és erősnek képzelnének téged. Egyedül a szád túl nagy – állapította meg.

- Nem tartozik rád!

- Ha te mondod... Nem érdekes. Jössz ebédelni?

- Inkább kihagyom – dőltem le az ágyra.

- Ne mond, hogy még mindig rosszul vagy.

- Csak attól, hogy egy ilyen helyen kell maradnom, két hétig! Ki az az elvetemült, aki egyáltalán idejön?

- Miért? Mitől olyan furcsa?

- Lássuk csak. Alap, tábor. De a neve! Rainbow Butterfly? Mi a szent szar? És miért csak fiúk vannak itt? Főleg, ahogy viselkednek. Tsz!

- Várj. Neked fogalmad sincs, hogy milyen táborban vagy?

- Gondolom, olyan ez a hely, hogy „Jajj, itt mindenki együtt van, akár csak egy boldog család! Gyere és él te is át ezt a szeretettel teli kalandot!” – mondtam fel egy tábortoborzó szövegét.

- Nem egészen... Van túra is, de... Te nem olvastad a programfüzetet?

- Nem nagyon... Azon voltam kiakadva, hogy hogyan küldhettek táborba. Cseppet sem az érdekelt, hogy mi lesz itt!

- Hát, most már itt maradsz két hétre. Végül is, ha ide írattak, akkor olyan lehetsz.

- Milyen... Várj! Ne mond, hogy itt mindenki azért ilyen, mert... Ugye nem?

Ha csak eszembe jutnak azok a szemek, az a viselkedés, az a megjelenés, és az a légkör... Bárki megmondaná első pillantásra, hogy ez nem egy átlagos tábor. Sőt! Ha valaki nem jön rá elsőre, elég csak beszélnie valakivel, és biztosan leesik neki!

- Jóra gondolsz – mosolyodott el. – Várj ez a reakció; talán te ellene vagy mi?  Majd rászoktatlak – vette fel a bájos mosolyát, aminél szinte már láttam is, hogy a kacsintó szeméről egy szív repül felém, ami elől kétségbeesetten kerülök ki.

- Eszednél vagy?! Az még oké, hogy kínkeservvel megpróbálom kibírni az erdő közepén két hétig ezt, de, hogy olyan legyek?! Kizárt! Na, én megyek egy másik szobát kérni!

- Héka-héka! – rántott az ölébe a csuklómnál fogva.

- Most meg mi van? – fészkelődtem.

Megijedtem, de ez csak természetes, nem? Mindenki megijedne egy ilyen közelébe.

- Szerinted, miért csak négy ház van az egész táborban? Házanként két ágy. Öt diák, egy tanár, egy szakács, és egy mindenes? Hm? Szerintem elég okos vagy, hogy kitaláld.

- Te perverz tanárutánzat – sziszegtem.

- A házakba úgy vannak beosztva a diákok, ahogy azt látjuk a buszon. Vagyis. Két pár, ami összejövőben van, és egy, aki nekem tetszik. A szakács és a mindenes pedig, amúgy is együtt van – legyintett.

- Ilyen táborok tényleg léteznek egyáltalán? – tettem fel a költői kérdést.

- Hát, ez az első és egyetlen. Még valami. Ezt nevezhetjük akár nyári iskolának is.

- Iskola? – lepődtem meg.

- Pontosan. Ahol a diákok azt tanulják – harapott rá gyengéden a fülemre.

- Maradj távol tőlem! Mégis miféle agyalágyult egy hely ez?!

- Haha! Csak vicceltem!

- Ha...

- Igazából három tanár van itt, és három diák, plusz a két kísérő! Bár ebből a másik két tanár szintén diák, csupán csak itt új oktatója az olyan dolgoknak.

- Mi-micsoda?! Nem gondolhatod komolyan? Ki venné szerinted ezt be?

- Miért? Vannak olyan fiatalok, akik bárokban dolgoznak éjszakai munkában nem? Miért ne lehetne kettő közülük itt?

- Talán... De csak talán! És te? Nem egy tanárnak készülsz? Miért egy ilyen helyre jelentkeztél?

- Hm... Mondjuk úgy, hogy véletlen szerencse. Tudod, rossz helyre adtam le a jelentkezésemet! – nevetett. – Lehetett választani tábort, és véletlen idekerültem. De nem is baj, hisz régebben pont olyan voltam, mint az a két oktató. Pont ebben a táborban.

- Hát ez kész.

Valaki csípjen meg! Fel akarok ébredni! Tudom, hogy ez az egész, csak egy álom! Tudom! Most szépen felébredek, és a szobámban találom magamat egy lánnyal az oldalamon, és az idegesítő nővéremmel a földszinten. Tuti, hogy perceken belül ez a látvány fogad majd!

- Ha-ha-ha! – tört ki hangos nevetésbe.

- Most-most mi az?

- Te ezt komolyan elhitted?

- Ha?

- Istenem! Ezt nem mondod komolyan? Ne aggódj, semmi ilyesmiről szó sincs! Az igaz, hogy itt mindenki olyan, és a párok új kapcsolat miatt vannak, de nincs semmi féle oktatás!  Kivéve, ha önszántukból akarják – gondolkozott. – Elég gyakori az „oktatás”.

- Cseszd meg! Én meg már kezdtem hinni!

- Khm. Sensei! – nyitott valaki be hozzánk nagy mérgesen.

- Lau... Hello – szállt el a jó kedve.

- Ahelyett, hogy ijesztgeti szegény srácot, inkább jöjjenek ebédelni! Nem elég neki, hogy hála az egyik ismerősének, idekerült, még maga is rátesz?

- Ez csak azért volt, mert mikor bemutatkoztam semmibe vett! – pattogott.

Most hogy mondja... Mikor szálltam fel, csak úgy átnéztem rajta... Az az átkozott! Csak amiatt így rám ijeszt?! Tuti bosszú!

- Mellesleg te ki vagy? – kérdeztem a jövevénytől.

- Áh, ne haragudj. Én vagyok az itteni szakács, Lau. Ráadásul ennek a féleszű tanárjelöltnek a rokona, pontosabban a bátyja. Kérlek ne is törődj vele, sokszor félrebeszél. A többiek már befejezték az ebédet. Készítsek neked valamit?

- Nem, nem szükséges – mondtam, mire a hasam az ellenkezőjét állította.

- Ha-ha! Na, gyere! Nem lenne valami jó, ha üres gyomorral kezdődne az esti program!

- Öh...- álltam meg.

- A bátorságpróba! Párokban kell átmenni az erdőn – javította ki magát.

- Értem – könnyebbültem meg.

- Tényleg nem kéne aggódnod! Lehet, hogy Jaiden furcsa, és meglehetősen perverz, de attól még nem fog hozzád nyúlni, ha te nem akarod. Ebben az egyben megbízható.

- Jó tudni – sóhajtottam.

Mitől is könnyebbültem meg? Ez egyáltalán nem jó hír! Szörnyű! Azért megnyugtató, ha tényleg nem nyúl hozzám. Mégis... Egy perverz tanárutánzattal együtt?!

- Még készítek valamit, te foglalj helyet – mondta az ebédlőben.

- Rendben. Egy fél perc, és jövök.

Kimentem az ebédlő elé, majd hívni kezdtem az okos nővéremet.

- Szia Fire! Na, mizu?

- Te kis... Hogy írathattál egy ilyen helyre?

- Most miért? Talán nem tetszik? Hisz nem vagy ellene!

- Nem, nem vagyok, de én nem vagyok buzi! Ráadásul a tanár, aki velünk van, a legfurcsább mindközül!

- Annyira nem lehet vészes a helyzet!

- Ch. Kicsit sem.

- Nyugi! Jót fog tenni, hidd el! Főleg azok után...

- Ne is hozd fel – forgattam a szemeimet.

- Kitartás! Már csak tizenhárom nap! Leteszem!

- Vá- várj...

Miért kell mindig olyan gyorsan letennie. Egek. Ki érti a lányokat...

- Áh... Szóval nem is vagy ellene.

- Látom, lehiggadt.

- Csupán csak megéheztem – fújta ki a cigije füstjét. – Nos, történt valami régen?

- Nem, miért?

- Én úgy vettem ki abból a pár mondatból, hogy régen a fiúkkal voltál.

- Ha maga mondja. Menjünk ebédelni – fordultam be az ebédlőbe, ahol már a gőzölgő ebédem várt. – Itadakimasu!

- Áh. Itadakimasu – kezdett ő is bele az ebédébe. – Mellesleg, azt még nem mondtad, hogy mihez akarsz kezdeni?

- Hogy érted?

- Végtére is, a nővéred 2 hétre ideküldött a tudtod nélkül.

- Tudok jobbat, mint hogy kibírom? Talán a szobámba maradok. Vaaagy...

- Akár csatlakozhatnál is! – vetette fel. – Nézd, fogalmam sincs, hogy mi van nálad, de azon kívül, hogy mi mit érzünk, semmiben sem tér el egy igazi tábortól. Még jó is, hogy nincsenek idegesítő lányok! – hadonászott a villájával.

- Az előbb mintha mást mondtál volna – néztem rá úgy, mint aki most jött rá a nagy titokra.

- Tudod, az... Az csak azért volt, mert a buszon úgy átnéztél rajtam! A felnőtteket tisztelni kell, és ha mond valamit, akkor odafigyelni rá! – okoskodott.

- Ha te mondod! – ásítottam. – Mellesleg milyen felnőtt vagy te húsz évesen? – mutattam a tényre.

- Huszonhárom!

- Öregítsd magad, attól ugyanaz maradsz – feleltem.

- Lau! Mégis mit tettem ez ellen a fiú ellen? – miközben láttam azt tipikus anime jelenetet, mikor a hős gyerekké változik, és hisztiz. – Olyan furcsa! Nem, nem?

- Aki furcsa itt, az egyedül te vagy! Viselkedj már normálisan! Egek, és nekem ki kell bírnom! – fogta a fejét.

Hát ezek nagyon elvannak. Asszem’, én lépek is.

- Köszönöm az ebédet – álltam fel, majd távoztam a helységből.

- Áh, Sensei! Mikor indulunk az erdőbe? Wáó, itt van a híres Fire! Gratulálok!

- Te meg ki vagy? – lepődtem meg.

Öhm... Azt hiszem, láttam már valahol. Pedig biztosan nem ismerek ilyen fura fazont. Elég átlagos kinézete van, lehet, hogy csak összetévesztettem valakivel.

- Na! Tudod! A buszon beszéltünk! A hátad mögött ültem!

- Óh, tényleg! Te voltál az, aki elkezdte azt a, azt a – pirultam még a gondolatába is bele.

- Aha! Elég híres lettél! Gratulaa! – énekelte az utolsó szót.

- Nem csináltam én semmit – sóhajtottam.

Mi baja ennek a srácnak? Komolyan mondom, azt hittem simán kibírom, de furcsábbnál furcsábbak jönnek. Nem, nem is furcsa. Már hátborzongató!

- De hogy is nem! Hisz a Sensei szerelmes beléd! Tutira!

- Jajj, menj már! Csak egy nagyra nőtt gyerek, és nem szerelmes férfi!

- Ha te mondod...

- Amúgy ő ki? – mutattam a háta mögött álló csupa kötéses srácra. – Nem kéne a sebeiddel villogni – gondoltam itt arra, hogy valaki jól helybenhagyta.

- Te kis...

- Elég volt, Kira – fogta vissza a másik.

- Szerencséd kölyök.

- Hogy hallgatsz rá – jegyeztem meg gúnyolódva.

- Még nem mutatkoztunk be, nem igaz? Én Cool vagyok, ő pedig Kira! – mutogatott vigyorogva. – A látszat ne csaljon meg, egyáltalán nem veszélyes! – csapta hátha, mitől Kira majdnem előreesett.

- Fire – bólintottam.

- Szi-sziasztok – hallottunk meg egy halk és vékony hangot.

Lám-lám. A tábor utolsó két tagja is megérkezett. Öhm, mi is volt a neve? Azt hiszem... De-

Aki mögötte van... Az nem lehet! Mit keres ő itt? Lehetetlen!

- Övendek. Misaki vagyok, ő mögöttem Yuki – hajolt meg félénken.

- Óh, szóval ti vagytok a másik páros? Örvendek én is! Én Cool vagyok, ő pedig Kira! A morcos Fire!

- Gyerekek, ha már összeismerkedtetek, lassan indulhatunk is! – jelent meg a Sensei.

- Hova? – fordultam Jaiden felé.

- Természetesen az erdőbe! Mondtam nem, ma bátorságpróba van – kacsintott felém.

- Hogy az a... – tántorodtam meg.

- Ahogy a Sensei is mondja, csomagoljatok össze, és menjetek a főbejárathoz. Félóra múlva találkozunk! – tapsolt kettőt a szakács, Lau.

Ne már! Miért kell bátorságpróbára menni? Bár most hogy belegondolok, hiszen még csak úgy három óra lehet nem? A bátorságpróba meg sötétben szokott lenni. Olyan messze mennénk? Áh, nekem nagyon rossz érzésem van! Nem akarom!

***

- Áh, egek – sóhajtottam hangosabban, mint kellett volna.

- Na, mi az, félsz talán?

- Mégis mitől kéne élnem, perverz tanárutánzat? – néztem fel a „férfira”.

- Nem vagyok tanárutánzat!

- Áh, a perverzet nem tagadja – jegyeztem meg ördögi vigyorral.

- Wáá, mit tettem ez ellen a gyerek ellen? – hüppögött a mennyekhez szólva.

- Talán azt, hogy megszülettél? Egek, mennyi baj van egyesekkel – sóhajtottam.

- Ugyan-ugyan! Már mindenki elkészülve vár titeket! Indulnunk kéne! A csoportvezető is készen áll már! – jött be Lau.

- Csoportvezető?

- Igen, aki a buszon is veletek volt.

Buszon, buszon... Nem nagyon rémlik, pedig... Kjá! De gáz! Szinte a karjaiba ájultam! Ezt a szívást, remélem, hogy nem emlékszik.

- Már Nagase is elkészült? – lepődött meg Jaiden. – Azt hittem, hogy vagy fél órát fog minimum késni.

- Ugyan, arról gondoskodtam! – mosolygott.

Mi a... Látom, hogy mosolyog, de mi az az ördögi vigyor, amit a háttérben látok! Tuti a másik énje! Tutira! Micsoda egy nő... Akarom mondani férfi. Olyan, mint egy alattomos démon!

- Fire-kun! Min gondolkozol ennyire? – kérdezte ugyan úgy, ahogy arról a Nagaséről beszélt.

- Na, mehetünk! Majd én és Fire előremegyünk! – karolt nyakon a Sensei, majd szinte kirohant velem a házból.

- Most meg mi van? – kérdeztem.

- Cssii! Csendesebben! - nézett hátra gyanúsabban. – Figyelj! Lehet, hogy Lau kedvesnek néz ki, de igazából egy házisárkány! Whá, olyan ijesztő! Tuti, hogy sárkányok nevelték!

- Mondtatok valamit?

- Semmit! – kiáltottuk egyszerre.

- Tényleg... – Be kellett látnom, de tényleg olyan! Ijesztő!  - Ha már az ijesztőnél tartunk. Miért indulunk ilyen korán?

- Te tényleg nem figyeltél? Pedig a buszon is el lett mondva. Lau részletezett mindent. Elvileg – tette hozzá suttogva.

- Ano, olyan volt, mintha azt mondta volna, elvileg. Nocsak, a Sensei csak nem rosszul volt az úton? – néztem rá ravaszul.

- Nocsak, a szobatársam csak nem fél mindentől? – nézett rám ugyan úgy, ahogy én rám.

- Én ugyan nem! – kaptam fel hírtelen a vizet.

Gyenge pont az gyenge pont, és Dave Jaiden megtalálta!

- Fogadjunk, hogy úgy fogsz sikítani, mint egy lány!

- Te hamarabb fogsz!

- Ki van zárva!

- Jól van! Menj egyedül! – kiáltottuk egyszerre, majd ki-ki a maga irányába ment.

Átkozott Jaiden! Mintha olyan nagyszám lenne! Semmit sem ér! Semmit az égvilágon! Tudnám, hogy miért játssza nagymenőt! Átkozott, átkozott, átkozott! Ezért még fizetni fog!

- Fire, állj meg! – hallottam meg egy ismerős hangot magam mögül. – Ne rohanj a saját fejed után! – húzott hátra vállamnál fogva. – Rég találkoztunk.

- Mit keresel itt, Yuki? – kérdeztem ridegen.

- Áh... Látom, még mindig haragszol – nézett félre.

- Én ugyan nem! – rántottam vállam. – Nos?

- Ne érts félre, nem azért vagyok itt, mert üldözni akarlak. Misakival jöttem ide.

- Értem. Más valami?

Egek. Minek is jött ide? Lehetne ennél rosszabb egy tábor? Melegek, idegesítő tanár, és még Yuki is?

- Akárhogy is. Meg kell keresnünk a többieket. Eléggé szétváltunk?

- Hogy-hogy?

- Hát, miután te és Dave-sensei is berohant az erdőbe, utánatok indultunk. Mivel nem találtunk titeket, ezért egyesével indultunk tovább. És... Egy kicsit szétváltunk – vakarta meg a fejét.

- Aha. Hol vagyunk? – tértem egy fontosabb kérdésre.

- Hm... Fogalmam sincs – ásított. – Álmos vagyok.

Hülye Yuki és a hülye szokásai. Ha valami baj van, rögtön elálmosodik. Ehh... Mint egy macska!

- Körülnézek – sóhajtottam.

- Hé. Már nem félsz az erdőkben?

- Mi-mi-mi... Menj már! Sose féltem!

Tényleg! Hisz egy erdőben vagyunk! Egy nagy-nagy, hatalmas erdőben, ahol nincs semmi! Ja, van. Az átkozott fák, amik tele vannak bogarakkal, és még több pókkal!

Így igaz! Nem csak a túrázást utálom, hanem magát az erdőt is. Talán kiskoromban elveszhetem, nem tudom, de mindig is irtóztam mindentől, ahol sok fa van!

Valahogy a nagy felindulásban meg is feledkeztem róla.

- Miért jöttél egy táborba, ha még mindig tartanak ezek a fóbiák? – karolt át hátulról. – Nem félsz?

- Engedj el! Nem vagyok már gyerek! Amúgy is. Most nem Misakival jársz? - vontam kérdőre.

- Egy ölelésbe nem halt még bele senki.

- Szegény srác. Már előre sajnálom. Csak egy újabb áldozat – néztem rá ölni képes szemekkel.

- Tévedsz! Ő... Ő más – pirult el.

- Aha. Körülnézek – indultam el annak ellenére, hogy meg se akartam moccanni.

Hosszas séta után már meguntam. Lassan kezd besötétedni is, és az idő is jócskán lehűlt. Talán vissza kéne fordulnom? Vagy... Először jobb lenne tudni, hogy merre van a vissza. Yuki nem követett, így őt nem kérdezhetem. Áh! Átkozott telefon! Persze, hogy nincs térerő!

- Idióta tanárutánzat! Merre vagy? – kiáltottam bele a már sötét erdőbe. – Na, nehogy már! Ez egyáltalán nem vicces! – guggoltam le. – Valaki igazán jöhetne már! Utálom az erdőt! Legyen már vége!

A földön ücsörögve, térdemet felhúzva és átkarolva próbáltam nyugtatgatni magamat olyanokkal, hogy ez egy tábor. Biztosan nem hoznak be minket, ha van itt fenevad is! Fene abba a büdös életbe! Ha nem megyek el Yuki mellől, lehet, hogy már a táborban vacsoráznánk! Mégis hogy jutottam el idáig? Haza akarok menni!

- Hé! Jól vagy? – éreztem meg valaki kezét a vállamon, mire a hideg is végigfutkosott rajta, hirtelen szólni sem mertem. – Fire?

- Se-sensei?! – ugrottam szinte a nyakába.

Hála... Vagyis...

- Mégis mit keresel itt? – álltam egy méterrel arrébb, majd kihúzott testtartással kérdeztem.

- Téged. Jól vagy? Hiszen reszketsz.

- Természetes! Hideg van!

Persze... Igaz, hideg is van. De azt nem kell tudnia! Így is elég, hogy Yuki olyan sokat tud rólam! Gáz lesz, ha valakinek is elmondja. Nem árt, ha szólok neki.

- Persze-persze. Ha nem emlékeznél, tanár leszek. Észreveszem, ha egy tanítványnak van valami baja. Gyere, menjünk vissza – fogta meg a kezemet, majd vezetni kezdett.

- E-engedj el!

Mi van ma mindenkivel? Álladóan csak taperolnak!

- Én csak kedves akartam lenni! Mi baj van azzal?

- Attól még nem kell fogdosni!

- Csak a kezedet fogtam meg!

- Az épp elég!

- WHÁ! Milyen egy utálatos kölyök! – hisztizett.

- Ekkora idióta felnőttet se láttam még, mint te!

És én még hittem benne! Mitől is könnyebbültem meg az előbb? U-TÁ-LOM!

- Fire! Dave-sensei! - szaladt felénk Cool.

- Két ekkora idiótát – állt meg Kira, Cool mögött.

- Ez igaz – mosolyodott el Misaki.

- Egek – sóhajtott egyet Yuki.

Igaz! Még eszemben van, addig kéne szólni neki.

- Yuki, egy pe- – mondtam volna, de félbeszakítottak.

- Fire, Jaiden! Hogy lehettek ennyire felelőtlenek? Csak úgy berohantok az erdőbe?! Egek! Firet még megértem, de te Dave Jaiden! Több eszed is lehetne!

- Miért én kapok? – kiáltott a Sensei.

- Azért, mert a te hibád! Ha nem- – szakították most őt félbe.

- Jól van, Lau. Megvannak, ez a fő! Menjünk vissza – mondta Nagase, miközben átkarolta Lau derekát.

- De...

- Ne aggódj, Drágám. Láthatod, hogy mindenki épségben.

- Még szerencse – vette tudomásul.

Egy kis beszélgetés, vagy mondjam inkább, hogy lecseszés után elindult vissza a táborba, ami sokkal messze van, mint azt gondoltam! Áh, de fárasztó... A lábamat nem erre találták fel!

- Yuki, gyere egy kicsit! – húztam magammal hátulra, majd hagytuk, hogy a többiek kicsit előremenjenek.

- Yuki? – nézett hátra Misaki.

- Csak egy fél perc az egész – mosolygott a srác felé. – Elfáradtál? – szögezte nekem a kérdést.

- Ne beszélj ezekről senkinek sem - tértem a lényegre.

- Mármint?

- Az egészről. Se a fóbiákról, se arról, hogy együtt voltunk.

- Mintha bárkinek is elmondanám, hogy mi van mással.

- Csak ennyi! – intettem, majd csatlakozta újra a többiekhez.

A táborban végre pihenhettünk. Amiért ilyen szépen elrontottuk a mai napot, pedig nem is az én hibám, egyikünk sem kap vacsorát. Na, nem, mintha lenne erőm ahhoz, hogy akár felülni is felbírjak. A Sensei csak nyafogott végig. Rosszabb, mint egy gyerek.

- Fejezd már be! – szóltam rá. – Aludj, és hamar ehetsz!

- Ne legyél már ilyen szívtelen a saját tanároddal szemben!

- Nem vagy a tanárom – fordultam felé.

- Részlet kérdése. Amúgy, lenne egy kérdésem.

- Essünk túl rajta.

- Az erdőben, mi történt? Nagyon rémültnek néztél ki.

- Semmi.

Utolsó szavam volt hozzá a mai napon. Ugyan próbált kérdezgetni, de semmire sem válaszoltam. Úgy tettem, mint aki alszik.

Na, nehogy már kitálaljak egy ilyen embernek! Azt lesheti!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés