Hideg van. Ijesztő hely… De egy szavam sem lehet. Ez a létezésem értelme, mint neko. Itt az emberek uralkodnak. A nekokat mindig is csak rabszolgának, ágyasnak, vagy még rosszabbnak használták. Igaz, ezt is nemrég tudtam meg… Azóta… Félek itt. Azt hittem, csak valami árva macskafiú vagyok! Erre… Igazából csak eladtak, hogy én… Én… Ezt nem akarom!

- Ayase! Valaki meg akar nézni! – jött be a szobámba egy őr.

Kevesen maradtunk, ezért a megmaradt nekokat nagyon őrzik. Mindig be vagyunk zárva egy hideg szobába. Az ablakon rácsok vannak, az ajtó vasból van. Rosszabb a börtönnél.

- Igenis – válaszoltam, majd felálltam.

Fájdalommal teli arccal lépkedtem előre, míg elértem az irodát. Az iroda nagyon különbözik a többi helységtől. Itt meleg van, puha szőnyegek, tágas ablakok. Akár csak egy békés helyen. Ez amolyan szemtévesztés…

- Elnézést a zavarásért. Hívatott? – kopogtam.

- Igen. Gyere be Ayase! – szólt ki egy harmincas éveiben járó férfi, az igazgató.

Beléptem a szobába. Gyors körbepillantottam, majd újra a földet tanulmányoztam. Az igazgatón kívül még bent van egy öregember, és egy egészen fiatal. Az én 16 évemhez képest csak pár évvel lehet idősebb. Nem tudom. Ők akarnak… Megvenni?

- Ayase. Az úr Tsugemoto-san. A fia Rian. Az ő ajándéka leszel.

Micsoda? Komolyan eladnak? ~ lesokkoltan álltam ott ~ Én ezt nem akarom! Nem akarok rabszolga lenni!

- Örülök a találkozásnak. Tsugemotonak hívnak. Mostantól nálunk fogsz lakni. Az unokám, Rian nekoja leszel. Remélem, nem fogunk benned csalódni.

- Értettem. Ayasénak hívnak – hajoltam meg.

- Igen. Engedelmes vagy. Ez tetszik. Megegyeztünk. Megveszem – nevetett az öreg.

Nem tetszett az öreg nevetése. Volt benne valami gonosz és ördögi. Félek tőle…

Akaratlanul is, de füleim lelapultak, farkamat magam mögé rejtettem. Fejemet leszegve tartottam, és olyanokra gondoltam, hogy mik fognak velem történni.

- A papírok ezzel el vannak intézve. Ayase. Itt aláírnád? – szólított meg percekkel később az igazgató.

- Természetesen… - válaszoltam halkan, majd aláírtam az említett lapot.

Ezután a szobámba mentem. Ott egy kis táska összepakoltam pár dolgomat. Ruháimat nem hozhattam, igaz csak az az egyenruha van, a mit itt kell hordani. Nem nagy szám. Egy fehér hosszított póló. Nem is értem, mi benne az egyenruha. Igaz. A pólóhoz még jár egy névre szabott nyakörv.

Talán örülve, talán nem, megálltam az épület alján, ahol már új gazdáim vártak. Az igazgató és az öregebb vígan nevetett, még Rian, a fiatalabb a kocsinak támaszkodva állt, és hallgatta zenéjét.

Szomorúan lépkedtem feléjük. Az igazgatónak utolsónak bólintottam, majd egy köszönetet mondtam, amiért itt lehettem. Megjegyzem, semmi jó nem volt belőle, de az illem az illem. Nagyon utálom! Szerintem… Ez akkora marhaság, mint egy ház! Neko vagy ember? Nem mindegy, hogy mi? Akkor miért használnak minket arra… Jajj! Add istenem, ha már tényleg az leszek, legalább ne az öregé! Benne, valami sátáni van! Míg Rainban nem látom. Mintha ez az egész nem is érdekelné.

Az autójuk nagyon drága volt. Tényleg nem hazudtak, mikor azt mondták, nagyon tehetősek. Nagyjából fél órát mehettünk, mikor megálltunk egy nagy vaskapunál. Ott egy inas… Komornyik állt, és engedett be. Tovább hajtottunk, de hatalmas meglepetésemre nem egy-két percig mentünk. Végig csak fákat láttam.

- Öhm… Hova megyünk? – kérdeztem suttogva.

- Rain. Te fogsz vele foglalkozni, tudod jól – szólt hátra Tsugemoto-san kicsit sem olyan kedvesen, mint ott.

Tudtam! Én tudtam! Az, hogy jó ember, csak egy látszat volt! Igazából egy rideg és szívtelen alak!

De… Megkönnyebbültem. Rian gondjaira leszek bízva… Ezek szerint… Inkább vele leszek, mint az öreggel. Hálelúja! Mondjuk, még mindig nem tudom, miért örülök ennek. A végeredmény ugyan az lesz…

Nem válaszolt nekem senki. Inkább csöndben maradtam. Rian egyáltalán nem tűnik gonosznak. Bár… Jó vicc. Sokat látok, mikor fekete bőrruha van egész testén, hosszú nadrág, hosszú dzseki. Hogy nem sül meg? Ki érti a gazdagokat.

Lassan végre megálltunk. Egy hatalmas már-már kastélynál álltunk meg. Kiszálltunk, így jobban szemügyre vehettem mindent. Ösvény, gyönyörű zöld pázsit. Rózsák? Áh! Kedvencem! Olyan szép vörösek, és rengeteg van belőle! Talán nem is olyan rossz itt lenni.

- Hé! Ha kigyönyörködted magadat bemehetnénk – hallottam meg egy hangot.

Nem volt mély, de vékony sem. Olyan… Pontosan egy mesebeli hercegé! Hátrafordultam megtudni, hogy ki az, majd nagyot döbbentem meg. Rian volt az, tőlem pár centire. Fiú vagyok. Ő is. Nem mondtam? Olyan vagyok, akárcsak a legtöbb neko. Nagyon közel volt, és én meg jól elpirultam. Kicsit oldalra fordítottam a fejemet, csak hogy ne kelljen a szemeibe, vagyis napszemüvegébe néznem. Láthatólag egyáltalán nem érdekelte, hogy mit gondolok, mert ugyan olyan nyugodtan állt előttem, mintha ott sem lennék. Ebben nincs semmilyen érzés? Vagy csak mert nincs hatalmas rangom, már… Áh!

- Menjünk. Itt nem lenne jó, ha egyedül mászkálnál.

- Miért? Talán megesz valaki? – néztem a hátát gúnyosan.

Tudtam, nagy ostobaságot tettem. Egyik legfontosabb szabály, ne beszélj, csak ha kérdeznek, akkor is szerényen! Van ha nem így teszünk, hatalmas büntetés lesz. Remek. Jól kezdem…

- Mi a szösz… Ennyire fel van vágva a nyelved? – fordult hátra egy gonosz vigyorral, ami következtében farkam megint csak hátam mögé került. – Vagy az a baj… Hogy nem én vagyok itt a nagyfőnök. Szívás, mert akit láttál ma a nagyapám, és hamarosan én öröklök mindent. Na, nem mintha annyira akarnám…

- Nem… De ezért vagyok itt nem? Hogy ne mindenkivel feküdj le, hanem… - halkultam el, mert belegondoltam ebbe az egészbe.

- És még okos is. De igen – jelentett ki. – Amiért mondtam, mert… Egy vámpír családban egy félős kiscica hatalmas préda.

Vámpír? Ezt most nem mondod komolyan?! Ok… Ahogy a nekok - ők is léteznek, de már nagyon kevés. De… Ugye nem mond igazat?! Én nem akarok vámpírokkal lenni! Egy nap után megölnének!

- Ne nézz ilyen riadtan. Ezért kell mellettem maradnod. Vili?

- Igen… - szeppentem meg.

Á-ááh…! Tényleg csendben kell maradnom! Ez… Vagyis Rian és mindenki más is itt, egy pillanat alatt széttéphet! Ne már… Azt hiszem, kezdek félni…

Már hamar beértem. Nézelődni nem volt időm. Ami feltűnt, hogy bárki volt is a kastélyban dolgozó, az fejet hajtva köszöntötték „Őnagyságát”. Gondolom… A szobájába mentünk. Egy hatalmas háló volt. Óriási szekrény, óriási ágy, amin 3an is bőven elférnének. Maga a szoba nem olyan túlzsúfolt, épp ami kell, de látszik, hogy méregdrága itt minden. A mai korhoz híven fel van szerelve laptoppal, plazmatévével, és egyéb dolgokkal is.

- Ez a szobám. Te is itt fogsz velem aludni, stb. Engedély nélkül nem hagyhatod le a helyet. Ha kell valami, hívj egy cselédet, vagy engem. Számom a… Tessék. Mobil – dobott nekem oda egy doboz valamit. – Benne van a számom. Elég nagy a kastély, így ne maradj egyedül, igazából ki se mozdulj. Most megyek, este jövök. Ha meg csak apróság, csengess. Amíg ebben a szobában vagy, tudják, hogy senki sem nyúlhat hozzád. Még egyszer elmondom. Ki-ne-moz-dulj! – szótagolta.

Jó vicc. Akkor se tenném ki a lábamat, ha kötelező lenne! Ha itt maradok, kevesebb az esély hogy észrevegyenek.

Mondandója után kiment. Na, most… Mi van…? Meg akar védeni, vagy csak ki fog sajátítani? Nem értem ezt az alakot… De mint jó neko, engedelmeskedni fogok az új gazdámnak. Milyen fárasztó is egy ügy…

Lassan az ágyUNKHOZ sétáltam, majd leültem rá. Kényelmes. Sokkal puhább, mint amit eddig megszoktam. Hamar előjött a macskás énem, és mindenről elfeledkezve bemásztam a puhaság közepére, majd kacarászva ugrálni kezdtem rajta.

Istenem! Ez nagyon kényelmes! Rian te mázlista! Olyan jó érzés itt ugrándozni! Nyhaaa!

- Ööö… Te mit csinálsz? – hallottam meg Rian hangját.

- Gazdám? Én… Csak… - kuporodtam összes.

- Majd igazítsd meg, ha végeztél. Csak a kulcsomért jöttem – mutatta fel az említett tárgyat, majd amilyen hirtelen jött, úgy is tűnt el.

Már nem is volt kedvem tovább játszani. Újra a dobozra néztem. Azt tudom, hogy leengedő telefonom lapul benne… De tudni akarom, hogy milyen! Kinyitottam, majd…

- Ennek aztán van pénze! – kiáltottam fel.

Egy Xperia az! Wá! Ilyet akartam! Hamar bekapcsoltam, és tanulmányozni kezdetem. Hálát adok Riannak, hogy van benne memokártya. Gondolatolvasó? Azok a számok sokasága van raja, amik a kedvenceim! Mázli!

Hála Rian ajándékának, gyorsan telt az idő. Nagy zenehallgatásomból egy kopogó hang zökkentett ki.

- Haa-liii! – köszönt valaki.

Neko? Ő is itt él? Talán Riannak több „házi kedvence” is van? Hasonlít hozzám, hogy ellentétben az én kékségemmel, ő inkább zöldes. He… Furcsa, de a nekok olyan színesek.

- Szia… - köszöntem vissza halkan.

- Rian mondta, hogy nézzek be hozzád. Áh! Jibrad vagyok, Rian bátyjának a nekoja.

Van egy bátyja is? Nem is tudtam róla… Igaz még csak most jöttem szinte, kellene tudnod?

- Ayase.

- Na! Ne vágj már ilyen fancsali képet! Nem eszlek meg!

Olyan ismerős… De vajon honnan… Biztos láttam már valahol. Talán ő is velünk volt? Hm… Nem emlékszem… Pedig tuti láttam már…

- Megvan! – kiáltottam hirtelen fel. – Te vagy az a srác, aki állandóan bohóckodott az intézetben! Masashi Jibrad! Egy évvel jártál felettem.

- Látom, emlékszel! – nevetett. – Te meg a mindig szótlan, elég emos Ayase. Folyton leghátul ültél, és olyan voltál, mint valami zombi… Na! Mindegy is! Jó, hogy itt vagy! Elég unalmas, ha nincs valaki körülötted. Ismered már a kastélyt?

- Nem nagyon… - vallottam be. – Rian megtiltotta, hogy elmenjek innen. Amúgy… Szóval… Itt tényleg mindenki…

- Vámpír? – kérdezte, mintha csak annyi lenne, hogy az fű zöld.

- Ühüm… - bólintottam.

- Igen, igaz. De ne aggódj. Ha megismertek, majd megkedvelnek. Amúgy ha hagyod, hogy Rian néha megharapjon, semmi sem fog történni.

- Megharapjon?! – ijedtem meg.

- Aha. Nyugi, nem fog vérben ázni, mint a filmekben! Nem leszel vámpír sem, és meg sem fogsz halni! – hessegetett a kezével

- Ehe. Inkább nem. – fintorodtam el.

Mi vagyok én? Valami rágcsálnivaló? Nem nem és nem!

- Tudom már! Körbevezesselek? – támadt a nagy ötlete.

- De Rian – ellenkeztem volna.

- Ne félj! Ha velem vagy, biztos nem fog semmi sem történni!

- Menjünk – egyeztem bele.

Hisz igaza van! Csak nem ugranak nekem, ha látják, hogy vele vagyok! Egek. Miken nem gondolkodom. Persze, hogy nem lesz semmi bajom. Jibrad is rendben van. Gondolom. Bár az a vérszívós dolog… Add, hogy Rian, ne akarjon lakmározni belőlem! Könyörgöm!

Elhagytuk Rian szobáját. Először fület-farkat bevonva lépkedtem utána, minden egyes zörejre forgolódva, de rá kellett jönnöm, itt nagyon nincs is senki! Úgy értem. Találkoztunk egy vagy két szobalánnyal, akik meghajoltak Jibradot látva, de nagyon semmi. Nem mondták, hogy új vagyok, nem volt ott a ragadozó szem, meg ilyenek. Szóval… Mire már megtudtam mi merre van, egyáltalán nem féltem! Kifejezettem élveztem például a festményeket! Mint kiderült, minden vér szerinti családtagnak volt vagy van egy nekoja. Úgy, mint én Riannak. Rian bátyja, Ron, neki ott van Jibrad. Vele nem találkoztam, de biztosan fogok a vacsoránál. Vagy valamikor máskor. Mint kiderült, Riannak még egy bátyja van, de ő nem itt lakik. Csak ritkán jár haza. Neki is van nekoja, valami Koneka…

- Jibrad úrfi, a vacsora tálalva! Várjuk magát, és Rian nekoját is – jött felénk egy inas.

- Máris megyünk.

Miután az inas elment, megjegyzem, nem sokkal lehet idősebb nálunk, észrevettem valamit. Neko, mint egy tiszteletre méltó valaki? Hát nem nagyon! A nekok inkább csak szolgák! De miért ilyen illedelmes mindenki Jibraddal?

- Te Jibrad! Miért viselkedik mindenki így veled? – néztem rá.

- Hogy?

- Hát mindenki meghajol neked, meg ilyenek.

- Á! Hogy az! – nevetett. – Mivel Ron nekoja vagyok. És már nem csak a nekoja - pirult el. – Szóval… Érted! – vágta rá.

- Nem kell részletezni – forgattam szemeimet.

Ezután mindketten csendben maradtunk, és mentünk le az ebédlőbe. Olyan sokan nem voltak itt. Egy kislány, egy… Azt hiszem ő lesz Ron, annyira hasonlít Rianra. A kislány mellett, talán Rian húga? Asszem valami ilyet is mondott… Mellette meg egy… plüssmaci? Ne már! Na jó… Gyerekek. De rajtuk kívül nincs itt senki.

- A többiek? – csodálkoztam.

- Nincsenek. A családfő – mondta gúnyosan. - Sose velünk eszik. Azt mondja, ő nem fog egy rakás „buzival” együtt enni. Tsz. Az a vénember egy bolond.

- Te ki vagy? – lepődött meg Ron, bár hangjában nem volt semmi szigorúság.

- Ó! Ron, ő itt Ayase. Rian nekoja. Ayase. Ő Ron – mutogatott.

- Örülök! – mosolygott Ron. – Riannak tényleg jó ízlése van, csak sajnálom, hogy fekete felső van rajtad – kuncogott. – Ha már mind itt vagyunk, felhívom Riant – vette elő a mobilját.

Felhívni? Minek? Ezek a gazdagok… Egy házon, kastélyon belül is telefonálnak? Komoly? Még viccnek is rossz. Bár vicces a maga módján!

- Mindjárt itt lesz! – fordult újra felénk Ron. – Még jó, hogy szóltunk, mert már keresett téged.

- Ah… - nyögtem ki .

Leültünk az asztalhoz, majd vártuk Riant, aki hamar meg is jött, majd leült mellém. Tényleg! Az asztalnál érthető, de a kislány mellett a macija, Ron mellett Jibrad, mellettem pedig Rian ül. Hogy máshogy is lehetne…

- Bocs a késésért – hadarta. – Nem kellett volna elcsászkálnod – sandított rám.

- Á! Rian-Rian! – kapkodott Jibrad. – Velem volt. Egy intézetben voltunk, és régóta ismerjük egymást! Csak megmutattam neki a kastélyt…

- Értem. Ehetünk? Megéheztem – jelentette ki, amitől akaratlanul is felállt a szőr a hátamon, és minden egyéb, ami egy nekonak van.  Persze mindenki nevetett is rajtam.

- Ne félj már! – kuncogott Rian is. – Nem rád gondoltam az evésnél.

- Tudom! – morogtam.

- Na, most már tényleg ehetnénk! – szólt közbe Ron.

- Itadakimasu! – kiáltottuk egyszerre, majd az evéshez láttunk.

Pincérek hada jött ki hirtelen. Mindenkinek más, és mindenki mást kapott. Talán egy ilyen ki mit szeret kifőzde? Talán. Én töltött csirkecombot kaptam, krumplipürével és uborkasalátával. Nyami!

Egy másik felszolgáló meg talán bort hozott… Vagy nem tudom. De ezt csak Riannak, Ronnak és a kislánynak töltöttek. Uh… Asszem az a vörös lé biztosan nem bor.

Hirtelen éreztem, ahogyan elfehéredem. Pfujj…

- Hé! Ne legyél már ilyen nyúlszívű! Téged nem fognak megenni… - suttogta Rian, hogy csak én halljam.

- Attól még furcsa ilyet látni… Sose bírtam a vért…

- Onee-chan! Nem illik sugdolózni! – szólt ránk egy vékony kis hang, az a kislány.

- Bocsi-bocsi! Ha megbocsátotok. Mi most megyünk fel! – mosolygott mindent tudóan Rian, amitől kirázott a hideg.

Csendben felálltam utána, majd felmentünk a szobájába.

Vajon mi történt hirtelen Riannal? Úgy borult be az ágyba, mintha egy kiképzésről jött volna.

- Gyere ide Ayase… - suttogta.

Mi… Mi a…  Most olyan lágy a hangja… Áh! Lassan nem tudom már követni ezeket az érzelmi változásokat.

- Jól vagy… Gazdám…? – tipegtem hozzá félénken.

- Csak Rian.

Mikor oda értem hozzá, hirtelen magához rántott, és alatta kötöttem ki. Jól el is pirulhattam, mint már egyszer érkezésemkor. Ugye nem vért akar… De ahogy néz… Talán még azt is megengedném neki…

- Ri… Rian?

- Kérlek… Az a vérutánzat semmit sem ért… - lihegett.

- He..? U… Ugyan már! Emlékszel! Nem vagyok táplálék! Ri-an! – kiáltottam kétségbeesetten utána

Talán magához tért, mert hirtelen a szemszíne nyugodt, fáradt íriszeiről átváltott riadtba és kétségbeesettbe.

- Én… Ö… Ma másnál alszok! – kelt fel hirtelen, majd kiviharzott a szobából.

Most… Mi van? Azt hiszem, megmenekültem. De akkor is. Mit csinálhatott Rian, amitől így kimerült. Tanultunk a vámpírokról, meg minden. És csak akkor van szükségük igazi vérre, mikor valami kimerítőt csinálnak. De amúgy hetente egyszer elég lenne, addig meg a sima mesterséges is megteszi. Akkor meg miért? És ahogy sietett. Vagyis… Inkább lihegett mikor leért. Mintha edzett volna. Na, majd rákérdezek. Alszok egyet, kitisztul a fejem, és addigra Rian is lehet, visszajön majd.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés