Egyszer azt álmodtam, hogy az út közepén állok, éjjel a sötétben és farkasszemet nézek egy elképesztő teremtménnyel. Egy nagy, fehér farkas volt, de ugyanakkor mégsem. Majd kétszer akkora volt, mint én, a végtagjai mintha megnyúltak volna, egyenest a szemembe nézett, aztán eltűnt. Mintha ott se lett volna. Nem álom volt. Tudom, érzem. Ott álltam a belváros szívében az éj közepén és megláttam ezt a valamit. Csak egy pillanatra, de sose felejtem el. Tudom mit láttam tudom, hogy láttam. Ott voltam és ez a valami is ott volt; ebben biztos vagyok. Csak az emlékek megfakulnak. Idővel elhomályosultak, s ennyi idő után már magam sem vagyok biztos benne nem-e csak álmodtam.

A rögeszmémmé vált. Lehetetlen! - folyton ezt mondogatom magamnak, mégis egy kis hang bennem makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy el ne felejtsem: Megtörtént, ez nem egy álom. Hosszú ideje keresem a magyarázatot, magam sem tudom mióta. Az életem fenekestül felfordult, már nem is emlékszem, hogy éltem ezelőtt. Csak azt tudom, most a mindennapjaim könyvekkel körülvéve telnek. Görög és egyiptomi mitológia, boszorkányperek, európai babonákról szóló könyvek. Néha már el is felejtem hogyan kezdődött. Megesik, hogy azon kapom magam már nem is a farkasemberperekről szóló cikkeket bújom, hanem démonokról, incubusokról és vámpírokról olvasok. Ez nem mehet így tovább! Véget kell vetnem neki egyszer s mindenkorra. Csak egyszer láthatnám még, csak egyetlen egyszer, hogy tudjam nem őrültem meg. Csak megérinteni, érezni bundáját a kezem alatt, hogy tudjam valódi, és végre megnyugodhatnék. Véget érne ez a rémálom.

Utóbbi időben rászoktam, hogy éjjelente az utcákat rójam. Keresem mindenhol, minden utat bejárok újra és újra azt remélve, hogy a következő sarkon befordulva ismét szembe találom magam vele. De hiába várom ezt a pillanatot. Egy szellemet üldözök. És a reménytelenség lassan felemészt. Egy ideje minden éjjel egy barna szemű férfival álmodom. Talán ez is az őrület jele. Néha eszembe jut, mi van, ha csak képzeltem, ha megőrültem. De ilyenkor mindig eszembe jutnak annak a férfinak a szavai álmomból. Nyugodt lehetek, hogy nem őrültem meg mindaddig, míg felteszem magamnak a kérdést: megőrültem? Mert egy őrült szentül biztos abban, hogy amit ő gondol az az igaz, s a világ téved. Ebbe az egybe kapaszkodok, ez hajt tovább, ez visz ki minden éjjel újra és újra.

Ez hozott ki ma éjjel is, gondolataimba merülve, meg is feledkezve célomról. Ez megrémít, mi van, ha elsétáltam mellette? Mi van, ha csak egy pillanatra nem figyeltem, ő észrevett, és elillant. Újra kell járnom az utat, kezdhetem elölről. Elfáradtam és átfáztam. Már szomjas is vagyok, de tudom, képtelen lennék elaludni arra gondolva, hogy talán pont ma véget érhetett volna ez az egész. Szóval elindulok visszafele, ma már nem megyek végig, ez már biztos. Már a lábamon is alig állok. Visszamegyek, majd a kimerültség leterít, nem lesz gond az alvással. De...

Úgy tűnik, nem vagyok egyedül. Cipők kopogását hallom, talán eddig is hallottam csak túl fáradt voltam, hogy felfogjam? Lehet. Ez természetes, elvégre nem az enyém ez a város. Nem csak én lehetek, aki ilyen későn kint jár. Talán egy bárból hazafelé bandukoló részeg. Ám a hang követ. Nem távolodik el, nem szűnik meg, csak jön mögöttem kitartóan. Úgy érzem magam, mint egy gumiszobaszökevény, hogy itt forgolódok a kereszteződés közepén. Nem látok senkit. Ha valaki most látna, biztos azt gondolná szegény, szerencsétlen bolond. Ez a bolond teljesen átfázott. Holnapra biztos belázasodok. De ma már ahhoz is fáradt vagyok, hogy ezen morgolódjak. Az aluljáróba érve ismét hallom azt a hangot. Lassú, komótos lépteket. Talán ideje lenne sietősre fogni...

Fájdalom. Csak ezt érzem. Éles fájdalom az oldalamban és valami forró. Valaki van itt. Egy alak gubbaszt a sötétben. Összegörnyedve a falnál valamit csinál. Ír. Valamit a falra ír. Nem látom tisztán a betűket. Nagy, vörös betűket. Az én vérem.

Talán ez is csak egy álom, egy furcsa, ijesztő álom, mint a farkas. A barna szemű férfi hajol fölém. Érzem a hideg földet magam alatt. Vékony, hosszú ujjait, ahogy gyengéden megfognak és felemelnek. A parfümjét. Teste melegét. Ingje gallérját, ahogy az arcom simogatja. Visz, valahova visz, és ahogy a fejem lecsúszik karjáról ismét látom a nagy vörös, alvadt betűket.

„Ő már az enyém.”

-Nari! Ébredj! Nyisd ki a szemed! - Ismerős ez a hang. Hát persze, ő az. Egy újabb kellemes álom. Ismét eljött hozzám. Egy újabb átbeszélgetett éjszaka vár rám, milyen szerencsés vagyok. Csak a fény vakít.

-Nari! Én vagyok az, Gabriel. - Mélyen belenéztem ebbe az ismerős barna szempárba. A jó öreg Gabriel. Hogyan is felejthettem el a nevét? De most minden olyan valóságos. Bár a szoba idegen. Ez ezúttal nem az én szobám. Sokkal szebb annál.

Fölöttem vérvörös baldachin, és egy tükör. Tükör az ágy felett. És benne én. De mintha valami megváltozott volna. Nem tudom mi, de valami nem stimmel. Felültem Gabriel ölében és körbelestem. Ez valóban nem az én szobám volt. A falakat könyvek borították padlótól a plafonig, egy nagy, díszes kandalló áll tőlem jobbra, vele szemben pedig egy súlyos, tömör tölgyfaíróasztal. Azon papírhalmok szanaszét, mögötte egy nagy, kétszárnyú ajtó. Mögöttünk pedig az ágy támlájában ugyancsak egy tükör. Ez nem álom, ez a valóság. Itt ülök Gabriel ölében. Érzem őt, látom őt. Gabriel valódi. Elmosolyodott.

-Tudom, mire gondolsz most. Valódi vagyok.- Habozott, mintha a szavakat keresné.- Tudom, most még minden olyan zavaros, de ígérem, mindent megmagyarázok.

-Hol vagyok?

-Az én házamban. Ide hoztalak.- A tekintete szomorkássá vált. Nem tudtam gondolkozni. Mi folyik itt?- Nari, történt valami. Ezt, nem is tudom, hogy mondjam el. Túl sok kérdést kell megválaszolnom. De a legfontosabb, hogy most itt vagy velem és jól vagy. Most már biztonságban vagy.

-Miről beszélsz? - Gabriel finoman letett maga mellé az ágy szélére, majd felállt. - Bocsásd meg kérlek, hogy ilyen közhelyesen fogalmazok... Volt egy ember, egy fiatal emberfiú, aki egy éjjel látott valamit, amit nem kellett volna. Egy olyan teremtményt, aminek létezése jobb, ha megmarad a tündérmeséknek és babonáknak. Nem mert nekünk ez a jó. Kérlek, meg kell értened!-olyan bánatos tekintettel nézett rám, de nem tudtam mit mondani.-Az ember fél, de ez ellen nincs mit tenni. Mindenki nyugodtabb, ha e két világ közti fátyol nem libben fel. De te átláttál rajta... és majdnem bele is őrültél. Hallottalak, a gondolataid. És megszerettelek. Nari, te okos fiú vagy, és erős, nagyon erős. Nem lehettem melletted igazán. Minden éjjel ott ültem az ágyad szélén és órák hosszat beszélgettünk, pirkadatkor pedig fájó szívvel váltam el tőled, de így is minden nappalt végig imádkoztam, hogy ne rántson magával téged az őrület. Ha egy vámpír toppant volna be ajtódon éjfélkor... Az olyan, mintha magam ítéltelek volna az őrületre. Vártam, hátha megnyugszol majd egy nap, egy esélyre, hogy talán igazán veled lehessek végre, de a sors megelőzött.

-Miről beszélsz?

-Nari, te meghaltál. Valaki, egy ember bántott téged. Rettenetesen sajnálom, de nem lehettem mindig melletted, hogy vigyázzak rád.- Gabriel szemében egy könnycsepp csillant meg.-Túl sokat jártál ki éjjel. Valaki megtámadott. Egy valódi őrült. Megszúrt. Nagyon mély volt a seb. Mire odaértem ő már nem volt ott. Te pedig haldokoltál. Nem így akartam, de nem tehettem mást. Erősnek kell lenned, ígérd meg, hogy az leszel.

-Mit tettél Gabriel?-a hangom remegett.

-Új életet adtam neked. A véremet. Olyanná tettelek, ami én vagyok.

-Úgy érted...?

Gabriel bólintott.

De ez... ez nem lehet!

-De nem érzek semmit. Ez... ez most valami vicc?

-Nem Nari. Mondtam, mindent meg fogsz érteni, csak hagyj magadnak némi időt. Sok ez így egyszerre. Ne gondolj most erre. Szeretlek Nari és vigyázni fogok rád, ígérem. Most már velem vagy és többé senki se árthat neked. Csak ez a lényeg.

-De nem érzek semmit.

-Nem is kell, ne félj, most még minden zavaros, de meg fogod szokni. Ne gondolj most erre. A lényeg, hogy végre itt ülhetek melletted. Megérinthetlek.-gyengéden megfogta a kezemet. Olyan emberi volt. Meleg, selymes bőr. Amiket mondott... még mindig vártam mikor ébredek fel.

-Nari, én szeretlek. És boldog vagyok, hogy végre velem vagy. Fájt távol maradnom tőled, de többé nem kell. Megölelhetlek, megcsókolhatlak...

-Megcs... Mi?

Ez egy kicsit kicsapta a biztosítékot. Mondhatni olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna hidegvízzel.

Felálltam és sétálgatni kezdtem a szobában. Amit láttam, az a farkas valódi volt. Tudtam! Egész végig tudtam. Szóval léteznek. És ez a férfi, aki most itt ül előttem, a férfi álmaimból, valódi. Létezik. Hisz most is őt nézem. Vámpír. És azok nem csak álmok voltak. Azok nem álmok voltak. Megtörtént. Egy vámpír járt el hozzám éjjelente.

-Te... szerelmes vagy belém?- Bukott ki a számon.

-Igen.-válaszolta halál nyugodtan.-Ahogy megismertelek beléd szerettem. A tanítványommá akartalak tenni, nem tudtam volna végignézni a halálod. Még akkor sem, ha te nem szeretsz viszont. De az élet megelőzött. Nem így terveztem. De megtettem. Most már te is vámpír vagy. Egy halhatatlan lény. És megesküdtem, hogy örökké vigyázok rád.

-Várj!... Hogyan tettél vámpírrá? Megharaptál?

-Nem Nari, az emberek téveszmékben élnek velünk kapcsolatban, ez nem így működik. Ígérem, mindent megmagyarázok majd, de ne akard megismerni az egész világunk egyetlen este alatt, a születésed éjjelén. Adj magadnak és nekem is egy kis időt, kérlek.

-Várj, az nem zavar, hogy férfi vagyok? Vagy te...

-Nari az isten szerelmére szakadj már le arról a témáról, hogy szeretlek! Ma éjjel megpróbált megölni téged egy pszichopata! Én mondom elképesztő vagy! Na ezért is szerettem beléd látod. Még egy ilyen édes bolondot nem hordott hátán a föld. Megpróbálnak kinyírni, te meg azon vagy felháborodva, hogy beléd szeretett egy vámpír. Aki történetesen férfi.

Ez sokkolt. Most jól megmondta. Emlékeztem Gabrielre álmaimból. Nyugodt hanghordozására, lágy hangjára, a szemére, hajára, mozdulataira. De nem rémlik, hogy valaha is ilyen indulatosnak láttam volna.

-Ne rám haragudj, nem én késeltem meg magam.

Elmosolyodott.

-Fiú, te mindig meg tudsz lepni. Majd beleőrültél, hogy láttál egy vérfarkast, de az meg se kottyan, hogy a beleegyezésed nélkül vámpírrá tettek.

-Még azt se tudom mit jelent vámpírnak lenni.-fakadtam ki végre.

-Ha ennyire mindent rögtön tudni akarsz, válaszolok minden kérdésedre.- Enyhült meg Gabriel.- Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt állsz a szobám közepén és vitatkozol velem. Pofátlan egy újszülött vagy.

-Te ezt nagyon élvezed, nekem úgy tűnik.

-Csak boldog vagyok, hogy végre az enyém vagy. Ez olyan nagy bűn?

-Oké, üljünk le gondolkodni.

Ez azt jelentette, hogy én leültem ő meg csöndben nézett.

Kezdjük az elején. Lássuk csak! Anno éjjel ott az utcán, amit láttam, az az is volt, aminek láttam. Ez eddig oké. Láttam egy vérfarkast. Végre tudom, de ennek most nem örülhetek, mert épp tömegestül szakadnak rám a dolgok. Gabriel meghallotta a gondolataim. Azt mondta. Egy kérdés. Kell egy toll meg egy papír. Az íróasztalhoz mentem, megragadtam egy üres papírt meg egy tollat és gyorsan leírtam mielőtt elfelejtem. Tovább! Szóval eljárt hozzám éjjelente amíg én aludtam. Két kérdés. Felírtam. Álmomban beszélgettünk, így megismert és belém szeretett. Vámpírrá akart tenni, hogy velem lehessen. Három, nem négy kérdés! De nem mert amíg attól félt megőrülök. Ez végül is érthető. Várni akart, de... Jesszusom, engem megöltek!

Gabrielre néztem.

-Felfogtad?- Kérdezte szomorú tekintettel.

-Fel.

Azután... Mi történt azután?

-Honnan tudtad, hogy mi történt?

-Nem hallottalak többé.- Felelte halkan.

-Mármint... A gondolataim?

-Igen. Mikor álmodsz is látom, amit te, ha rád figyelek. Ez a mi fajtánk képessége. Halljuk az emberek gondolatait. De ma éjjel mikor kerestelek nem hallottalak.  Elmentem a házadhoz, de nem voltál ott. Tudtam, hogy baj van. Sokszor figyeltelek már, mikor odakint kószáltál. Mindig ugyan azokat a köröket róttad. Végignéztem minden utcát és végül megtaláltalak.

-És azt, aki ezt tette velem nem hallottad?

-Narinne rengeteg ember él New Orleansban. Mikor megismertelek, téged véletlenül hallottalak meg. De nem hallhatok egyszerre mindenkit, abba beleőrülnék. Rengeteg kép és hang... Keresem, és meg fogom találni.

Pár perc síri csönd állt be. A kis papírt gyűrögettem az ujjaim közt. Aztán eszembe jutottak a kérdések.

-Az első kérdés az lett volna, hogy olvasol a gondolataimban, de ezt már megválaszoltad.- Motyogtam.

-Már nem.- Vágott közbe. Rámeredtem.- Most, hogy már vámpír vagy nem hallak.

-Értem.- A papírra néztem.- Hogy jöttél be a szobámba?

-Több képességünk van. Az első, amivel már az újszülöttek is bírnak a gondolatolvasás. A második a telekinézis, ahogy manapság hívják. Képes leszel az akaratoddal mozgatni tárgyakat. Mint például kinyitni egy zárat. Én már elég idős vagyok, így nekem már megvan ez a képességem.

-Mennyi idős vagy?

-Az ezerhétszázas években születtem.

Erre nem tudtam mit mondani. Belém szeretett egy háromszáz éves vámpír.

-Hogyan csináltál belőlem vámpírt?

-Megcsókoltalak.

-Mi?! A beleegyezésem nélkül?

-Bocsánat, épp haldokoltál.

Most eléggé úgy tűnt, mint aki duzzog.

-Szóval... ha megcsókolok valakit, vámpírrá változik?

-Nem, csak ha csók közben megharapod a nyelved és megitatod vele a véred.

Azt hiszem, szédülök.

-Mit kell tudom... mint újdonsült vámpír?

Nagyot sóhajtott.

-A fokhagyma jó ízt ad az ételnek, a keresztek mutatósak, a karó fáj, a napszemüveg jól áll, de ne etesd meg magad egy vérfarkassal.

-Ezt lehetne még egyszer elölről?

-A lényeg, hogy egyetlen dolog van ezen a világon, ami árthat neked. Egy vérfarkas. Mert amit megemésztettek az már nem tud feltámadni.

-Értem... Ez végül is logikus.

-Nari rengeteg dolog van, amit meg kell tanulnod új létedről, de ne akarj mindent egy nap alatt. Az újszülöttem vagy, az első hónapokban veled leszek minden percben, nincs mitől félned. Amit most tudnod kell, hogy nem vagy egyedül és biztonságban vagy.

-Vannak más vámpírok is?

-Igen, lent a hallban. Már alig várják, hogy megismerjenek.

-...Oké.

Gabriel a kezét nyújtotta felém.

-Mi az, mit szeretnél?

-A papírt. Az... nem egy üres lap volt, hanem egy szerződés. Volt.

Megfordítottam a lapot és tényleg. Visszaadtam Gabrielnek.

-És most hogyan tovább?

Gabriel a térdére könyökölt, állát megtámasztotta öklével, majd rám nézett.

-Ha engem kérdezel, én amondó vagyok dobjuk le a ruhánk és bújjunk be az ágyba.

Ez végképp kisütötte megmaradt agysejtjeim.

-Ne félj, csak ugrattalak.-mosolyodott el.-Nekem nem megy olyan jól, mint Blaisnek.

-Ki az a Blais?

Gabriel elgondolkodott.

-Tudod mit? Szerintem várassuk meg még egy picit a többieket. Maradjunk itt és beszélgessünk. Úgy is olyan sok dolgot kell elmondanom neked. De... igazából csak arról van szó, hogy olyan kellemes most itt ülni veled a szobám csöndjében és beszélgetni. Hosszú éjszaka áll mögöttünk, ránk fér egy kis meghittség. Ma éjjel had sajátítsalak ki még egyszer, utoljára magamnak. Ha kilépünk azon az ajtón úgyse nagyon lesz időnk többé az ilyen meghitt beszélgetésekre.

-Miért nem?

-Mert azok a fenevadak odakint csak arra várnak, hogy megostromoljanak. Ami érthető, kíváncsiak rád, elvégre mától össze lesztek kötve, örökre.

Nagy szó volt ez az „örökre”. Próbáltam elképzelni, ahogy minden nap ezen a helyen ébredek, minden napom Gabriellel töltöm, és a világ változik, mert változni fog, mi viszont ugyanígy fogunk itt ülni és beszélgetni. Elképesztő volt. Volt benne valami ijesztő, de eltörpült egy másik érzés mellett, amit most még nem ismertem fel. Talán valami új. És életemben először, mintha csak most látnék igazán. Lehetőségeket. A végtelen. Szemtanúja leszek mindannak, ami történik a világban. Gabrielre néztem, ismét mosolygott.

-Ez az egyik, amit szeretek benned. Hogy mindenben megtalálod a szépet.

-Azt mondtad már nem tudsz olvasni a gondolataimban.- Háborogtam.

-Így van, de nem is kell. Ismerlek. Látom a szemedben.

Ez volt az a Gabriel, akit pedig én ismerek. Akikkel éjjeleken át beszélgettem. Azt hiszem nem is lesz olyan rossz ez az öröklét. Vele.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés