A fiú a lassú, kövér cseppeket figyelte. Vézna karjait alig tudta mozdítani, úgy el voltak gyengülve. Az infúzió mellett a gyámügyes munkatárs ült egy széken és jegyzetelt.

-Van egy jó hírem! - kiáltott fel hirtelen a nő.

-Kiengednek innen?

-Még nem. Viszont nem kell otthonba költöznöd!

A fiú ráemelte tekintetét a párnák közül.

-Hogyhogy?

-Egy idős házaspár jelezte, hogy magukhoz vesznek. Távoli rokonaid. Ester néni és a férje.

-Áh, ők.

-Igen. Örülsz neki?

-Nekem aztán mindegy. Innen szeretnék már kimenni. Nagyon unalmas itt feküdni hetek óta.

A nő ekkor elkomolyodott.

-Igen, tudom. Nemsokára, ha az orvos is úgy látja kiengednek. Meg kell erősödnöd, ugye tudod?

A fiú bólintott.

-Hoztam neked valamit - kotorászott a nő a táskájában, majd elővett néhány mandarint és narancsot.

-Nem kell ilyeneket hoznia.

-Úgy illik. Ha beteglátogatóba megy az ember.

-De maga nem látogató, csak a munkáját végzi.

A nő letette a gyümölcsöket a fiú mellé az éjjeli szekrényre. Majd egy névjegyet is odarakott.

-Engem bármikor felhívhatsz. Megígéred, hogy ha történik valami baj, akkor szólsz nekem?

A fiú nem válaszolt semmit. A nő sóhajtott egyet, majd összeszedte a holmiját és elindult az ajtó felé.

-Nemsokára vizit, úgyhogy nekem mennem kell. Vigyázz magadra!

A fehér ajtó becsukódott. A fiú a szabadon lévő karját kezdte el nézegetni. Minden nap halványodik rajta a folt. Először sötétlila színű volt. Most már csak halványpiros. Ha eltűnik, akkor biztos kiengednek innen, gondolta magában.

A vonatból az elsuhanó tájakat figyelte Manuel, miközben hallotta, amint a fülkében a három idegen nő nevetgélt valamin. Valójában teljesen máshol járt. Visszatért a gyerekkorába. Amikor ugyanígy figyelte a szaladó tájat maga mellett, miközben a nagyszülőkhöz utazott. A lakóhelyüktől két órányi utazásra laktak az anyja szülei. Ahogy közeledett a kisváros felé, azon tűnődött, hogy mi volt más régen. Az utak, a házak. Több, mint húsz év eltelt, persze hogy megváltoztak azóta. Ahogy ő maga is. Az elmúlt években is elutazott ide, de már ritkábban mint gyerekkorában. Nemcsak a nagyszülőket látogatta. A menyasszonyával is a kisvárosban ismerkedett meg. Akkor mégis miért pont a gyerekkora jutott most eszébe? Húsz éve még hitt valamiben. Akkor még boldog volt. Akkor még volt családja. Más volt ez a kisvárosi táj. Örömmel jött ide. Most azonban nem érzett egyebet, csak ürességet.

Minden akkor kezdődött, mikor az apja elhagyta az anyját, Petrát. A nő nem volt képes feldolgozni a szakítást, és hamarosan idegileg kikészült. Később olyan súlyos lett az állapota, hogy kórházba került. Jelenleg is szanatóriumban ápolják, ahol Manuel hetente meglátogatja. A szanatórium pont félúton volt Manuel lakóhelye és a nagyszülők kisvárosa között. A férfi leszállt a vonatról, maga után vonszolva két bőröndjét. A menyasszonya, Olivia az állomás előtt várt rá.

-Végre megérkeztél!

-Igen. Meleg van. Aludni akartam a vonaton, de pár nő állandóan viháncolt mellettem.

-Csinosak voltak? - kérdezte Olivia.

-Nem tudom. Nem figyeltem meg őket közelebbről.

-Ugyan már! Tudom, hogy megfigyelted. Minden férfi ezt csinálja.

Manuel ekkor ledobta a bőröndöket és ingerülten a nőre szólt:

-Én nem! Én nem vagyok ilyen!

-Jól van, csak vicceltem...

-Ne hasonlítgass engem hozzá!

-Semmi ilyet nem mondtam.

-Csupán a gondolat is kikészít, hogy egy kalap alá veszel az apámmal.

-Eszembe se jutott. Gyere, hívtam taxit - indult meg Olivia a kocsi irányába.

Manuel dühös volt magára, amiért úgy rárivallt Oliviára. A nő semmiről nem tehetett. Az apja. Ő tehet mindenről, gondolta magában a férfi.

-Szerettél régen ide utazni a nagyszüleidhez, igaz?

-Igen.

-És most újra jöhetsz, mert itt találtál menyasszonyt - mondta mosolyogva Olivia.

-Nincs ellenemre a kisvárosi élet.

-Nem olyan kicsi ám ez a város. Csak a lakóhelyedhez esetleg.

-Persze, tudom.

Miközben Olivia tovább beszélt, Manuel már újból belemerült a gondolataiba. Az anyja szülei, Ester és Lennart a hetvenes évükben jártak, és ők nevelték Lilyt, Manuel húgát. Segíteni szeretett volna nekik, ezért is gondolta úgy, hogy ide költözik. A nagyszülők gazdaságot vezettek, ez már megterhelő volt számukra ebben a korban. Manuel éppen ezért beszélte rá őket arra, hogy alkalmazzanak valakit, aki segít nekik. Eleinte nem akartak belemenni, de végül üzentek az unokájuknak, hogy találtak egy fiatal munkaerőt. Egy távoli rokonuknak és annak élettársának, Zakeusnak a fiáról volt szó. A fiúról csak annyit tudott Manuel, hogy Tomasnak hívják. Olyan súlyosan bántalmazták a nevelőszülei, hogy kórházba került. Ezután jelentették az ügyet a gyámhatóságnak, akik a fiút otthonban akarták elhelyezni. Éppen kapóra jött Manuel nagyszüleinek, hogy magukhoz vegyék. Így legalább segítőjük is akadt.

A taxi megállt a ház előtt, melyet annyira szeretett régen Manuel. Egy menedék volt neki ez a hely.

-Nekem most van egy kis dolgom - mondta Olivia.

-Akkor nem tartalak fel, menj csak.

-Úgyis régen találkoztál Ester néniékkel. Este viszont beülhetnénk valahová. Mit szólsz?

-Rendben, addig legalább kipihenem magamat.

Oliviát tovább vitte a taxi, Manuel pedig bement a házba. Nagy örömmel fogadták. Lily is hazaért már az iskolából, és izgatottan mutatta meg bátyjának a szobáját. Körbementek az udvaron. A kert végéből nyílott a kapu a legelőre. A ház melletti melléképület felé mutatott Manuel.

-Nekem jó lesz ott. Majd berendezkedem oda.

-Á, oda nem tudsz - felelte Ester néni.

-Tudom, hogy régen is oda vittétek be a lomokat, felesleges dolgokat. De én elpakolok majd, és kipofozom.

-Nem erről van szó. Tudod ott lakik az a fiú, aki nemrég jött ide - mondta erre Lily.

-Miféle fiú?

-Hát aki segít nagymamáéknak.

-Ja igen, tudom.

-De most nincs itthon, majd csak holnap tudod megismerni.

Manuel ekkor kapcsolt, hogy elfelejtkezett a jövevényről. A délután folyamán több szó nem esett a távoli rokonról, mert sok más megbeszélnivalójuk akadt. Manuel majdnem el is késett az Oliviával megbeszélt találkáról.

A kisváros egyik éttermében volt a találkozó, ami estefelé már kocsmaként üzemelt. Manuel belépett és körbenézett, de sehol nem látta Oliviát. Azonban megpillantott egy ismerős arcot. Hektor volt az. Gyerekkoruk óta barátok voltak, ami később sem szakadt meg. Hektor az asztalához hívta Manuelt, majd beszámolt róla, hogy Olivia késni fog. A férfi volt az egyetlen ember, akivel Manuel igazán jól érezte magát. Jobban ismerte őt mindenkinél. Ismerte az apjához való viszonyát, a belső vívódásait, majdnem mindent tudott róla. Nem is bánta volna, ha Olivia minél később érkezik meg, hogy jól kibeszélhessék magukat. A nő azonban félbeszakította ezt a társalgást, viszont a két barát megegyezett, hogy másnap beülnek a Biliárd Klubba, ahol nyugodtan folytathatják amit elkezdtek. Manuel egykedvűen figyelte, ahogy Olivia barátnői felbukkantak, majd számára teljesen közömbös dolgokról pletykáltak.

-Nem valami beszédes a vőlegényed!

-Csak fáradt. Két órát vonatozott, mire megérkezett.

-Jó neked, hogy ilyen lovagias férfi lesz a férjed - rikkantott fel az egyik lány. Manuel nem szerette a hangját, éles volt és hangos.

-És mikor lesz az esküvő? - kérdezte egy másik.

-Még nem tűztük ki az időpontot, jelenleg sok dolgunk van.

-Mondj valamit te is - fordult oda a rikkantós Manuelhez.

-Én akkor szeretek beszélni, ha kedvem van hozzá. Nem akkor, ha kikényszerítik belőlem.

-Csak viccel - mosolyodott el kényszeredetten Olivia.

Manuel nem sokkal később hazaindult, majd fáradtan beesett az ágyba. Reggel Olivia telefonja ébresztette. A nő kicsit meg volt sértődve, amiért vőlegénye olyan nyersen viselkedett a barátnőivel. Manuel nem szabadkozott, sosem volt társasági ember. Tudta, hogy Olivia így is elfogadja őt. A komor énjével. A nap leginkább a berendezkedéssel telt, valamint a nagyszülőkkel együtt megbeszélték a továbbiakat.

Este pedig végre kettesben tudott maradni Hektorral. Ha ők ketten beszélgettek, mindig elrepült az idő. Neki sokkal jobban meg tudott nyílni, mint másnak. Még Oliviánál is jobban.

-Emlékszel arra a srácra? - kérdezte hirtelen Hektor, majd fejével a bárpult felé bökött.

-Ismerős, igen.

Hektor közelebb húzta székét barátjához.

-Tudod, ő az aki meleg.

-Aha. Valami rémlik.

-Emlékszel mekkora híre volt, mert nyíltan bevallotta?

-Most hogy így mondod... Gyerekkoromban találkoztam vele utoljára. Évek alatt, amíg látogatóban jártam itt a nagyszüleimnél, őt sosem láttam.

-Mert elment egyetemre, meg dolgozott is. Pár hónapja költözött haza.

-Értem.

-Már nincs egyedül - súgta Hektor.

-Úgy érted van valakije?

-Nem! Hanem van itt még egy srác. Az is ferde hajlamú. Legalábbis amiket hallottam róla.

Manuelt hidegen hagyta az ilyesmi, sosem foglalkozott más emberek magánéletével. Próbálta másfelé terelni a beszélgetést, de Hektor csak visszatért a témához.

-Képzeld, a minap le is akart szopni engem.

-És engedted?

-Dehogy! Nem vonzódom a fiúkhoz. Viszont jól esett, mert nyilván akkor jóképűnek tart. Ezek szerint bejövök a saját nememnek.

Közben a klub egyre jobban megtelt, többen táncolni is kezdtek. Manuel menni készült, de barátja nem engedte. Rábeszélte, hogy biliárdozzanak egyet, majd elindult zsetonokért. Manuel az asztalnál maradt, és a maradék sört kortyolgatta. Tekintete ekkor hirtelen megakadt egy lányon. Neki háttal állva táncolt egyedül. A táncparkett fényei kiemelték őt a tömegből, legalábbis Manuelnek úgy tűnt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés