Már két nap is eltelt, hogy nem találkoztam a kölyökkel, gondolta magában Manuel, miközben hazafelé tartott egyik nap. Ma csak pár órát dolgozott. Amikor hazaért, meglepve látta, hogy Olivia ott volt náluk. Lilyt vigasztalta, aki maga alatt volt és sírdogált.

-Mi történt? - kérdezte tőlük.

-Hát Tomas.

-Mi van vele?

-Hazament -  mondta Lily elcsukló hangon.

-Már azt hittem valami baj van - jegyezte meg Manuel és megsimogatta testvére fejét.

-Ez elég nagy baj neki! Teljesen kikészült, nem látod? - csattant fel Olivia.

-Majd elmúlik. Megszokja a hiányát, és minden rendben lesz.

Akkor hát elment, gondolta Manuel. A fiú ezzel kilépett az életükből. Manuel abban reménykedett, hogy végleges a dolog.

-Nem messze lakik a várostól. Majd meglátogatjuk - vigasztalta Olivia a lányt.

-Az nem olyan - szipogott Lily.

-Meglátogatni? Az anyját kellene, aki kórházban fekszik. Nem pedig egy ilyen...

Ekkor mindkét nő szúrós tekintettel nézett Manuelre.

-Anya meg se ismer engem! Mégis miért látogassam?

-Ő az anyád! Azért! Nem tehet az állapotáról. Arról csakis egy ember tehet.

Az apám, de ezt a szót lenyelte magában Manuel. Amikor erre terelődött a téma, sohasem bírt az indulataival. Az apja tette tönkre az életüket. Az övét, Lilyét, az anyjukét. A férfi ezt ismételgette magában, amivel újra és újra megsérült.

A következő hetek csendben teltek. A melléképület felől sem jöttek zajok, Manuel nyugodtan csinálhatta a dolgát a gangon. Senki nem zavarta meg. Lily bánata alig enyhült. Ahogy az övé is. Nem tudta azóta sem megérteni, hogyan történhetett meg az a dolog. Miért nem lökte el magától akkor a fiút. Csak annyit kellett volna tennie, hogy kimegy akkor a szobájából.

Lassan beletörődött a dologba. Nem tudok mást csinálni úgysem, vigasztalta magát. Oliviát még boldogabbá fogom tenni ezentúl. Mert ő megérdemli. Manuel napközben hosszú órákat vezetett. Volt hogy egyre messzebb kellett szállítania a cég főnökét, ahol dolgozott. Nem bánta, ha úton volt. Ilyenkor kikapcsolta a gondolatait a végtelen rónákon át. Egyik városból a másikba utaztak. Miután hazaért, akkor a gazdaságba segített be. Olivia egyre többször aludt náluk, de szinte csak este találkoztak. Újabban csak hétvégén tudott elutazni az anyjához, Petrához. A hétvégékből az egyik napot mindig vele töltötte. Vagy előtte, vagy utána pedig Lennarthoz ugrott be. Lily ilyenkor Oliviával és Esterrel otthon maradt. A nagymama is gyengélkedett, ezért csak ritkán ment beteglátogatóba.

Manuel ezen a napon is a kórház negyedik emeletére tartott. Az ápolónő beszállt mellé a liftbe.

-Ön nagyon rendes. Minden héten itt van a beteg édesanyjánál.

-Ha tehetném sűrűbben jönnék. Úgyhogy emiatt ne dicsérjen.

-Nem is úgy értettem. De sokan nem ilyen kitartóan jönnek a magatehetetlen szülőkhöz, nagyszülőkhöz, mint maga.

Manuel nem szólt semmit, de a nő folytatta:

-Javult is kicsit az anyja állapota. Ez annak köszönhető, hogy mindig látogatja. Most már több dolgot felismer, mint eleinte. És mindig csak a fiát hívja. Gondolom nincs másik gyereke.

A lift megállt, az ápolónő pedig mosolyogva elköszönt. Manuel nem szeretett beszélgetni, főleg nem az anyjáról. Petra most is az ablakban ült és bámult kifelé. Az udvaron lévő betegeket figyelte. Ő maga sohasem ment le, csak ha nem volt ott senki. Akkor is csak kísérettel. Hátranézett a látogatójára. Sovány arca elmosolyodott. Kitárta a karjait, úgy várta az ölelést.

Manuel csak késő este ért haza. Csak ekkor vette észre azt is, hogy Olivia többször próbálta hívni őt. Most már mindegy, majd személyesen megkérdezem mit szeretett volna, gondolta, miközben belépett a kapun. Odabent nagy világosság volt. A nappaliban Lily ült ijedten.

-Te még nem alszol? Miért vagy fent ilyen későn?

A lány ránézett, de nem válaszolt. Hamarosan megjelent Olivia is.

-Végre itt vagy!

-Történt valami? - kérdezte Manuel gyanakodva.

-Óh igen.

-Csak nem a nagyanyámmal?

-Szerencsére nem.

-Itt volt az orvos. Nemrég ment el - szólt közbe Lily.

-Miért volt itt? Talán beteg valamelyikőtök?

-Mi nem. Csak...

-Tomashoz jött - mondta csendesen a lány.

-Tomas? Hát itt van?

-Igen. Ezt akartam neked elmondani. Most alszik. Menjünk be kicsit a szobádba - indult el Olivia. A férfi követte.

Magukra zárták az ajtót. Manuel most tudta meg, hogy a fiút ismét bántotta Zakeus, aki meglátogatta valamiért Tomas nevelőanyját.

-És az beengedte? - kérdezte Manuel.

Olivia dühösen válaszolt:

-Igen! Remélem ezek után a férfit lecsukják végleg. De a nő is megérdemelné. Állítólag az a vadbarom amikor meglátta Tomast, rögtön nekiesett. Azt hajtogatta, hogy a fiú tehet róla, hogy őt feljelentették, és arról is, hogy a kapcsolata tönkrement az élettársával. Agyba-főbe verte szegényt! Az az ember nem normális.

-És hogy került ide Tomas?

-Eljött a két lábán. De elég rossz állapotban volt. Be akartuk vinni a kórházba, de tiltakozott. Ezért lefektettük, és kihívtuk az orvost.

Manuel szótlanul hallgatta menyasszonyát.

-Most a házban fog maradni. Ester néni ragaszkodott hozzá. Így én is könnyebben rá tudok nézni. Kérlek légy vele tapintatos. És holnap majd menj be hozzá. Biztos jól esne neki.

Másnap Manuel kerülte az újabb beteglátogatást. Sőt, azt a szobát is, ahol Tomast ápolták. Inkább egész nap kint tett-vett. Minek kell őneki egyáltalán benézni a fiúra, dühöngött magában. Olivia azonban nem hagyta békén. Addig ágált, míg végül Manuel megígérte, hogy estefelé bemegy hozzá. Megvárta, hogy egyedül maradjanak a házban. A menyasszonya és a húga elmentek gyógyszerért, Ester pedig odakint üldögélt a ház előtt. Manuel az ajtó elé lépett, mely nyitva volt kicsit, majd teljesen kitárta és belépett a helyiségbe. Tomas az ágyban feküdt és a telefonon játszott. Amikor meglátta Manuelt fentebb húzta magát.

-Szia. Én csak meg akarom kérdezni hogy vagy.

-Köszönöm, jól - felelte Tomas alig érthetően.

Az ágy mellett volt egy fotel, oda ült le Manuel. Megdöbbenve nézte a fiú arcát. Az ajka fel volt repedve felülről, alulról pedig be volt dagadva. A homlokán friss, véres sebhely húzódott. A szemei pirosak voltak, az egyik be is volt gyulladva.

-Ezt nézed? - mutatott a homlokára Tomas. - Beleestem az asztal sarkába. A szám is megsérült, alig tudok beszélni.

Ekkor Manuelnek eszébe jutott valami. Arról a szájról. Hogyan ért hozzá, amikor ott, a melléképületben... Nem vagyok normális, rázta meg a fejét a férfi.

-Gondolom fáj.

-Nem annyira. Nem tudtam máshová menni - erőlködött tovább a fiú a beszéddel.

-Majd elmondod. Ha könnyebben tudsz beszélni.

Manuel tekintete a fiú karján akadt meg. Tele volt zöldeskék foltokkal.

-Talán jobb lenne neked a kórházban.

-Hogy ne kelljen látnod?

-Hogy?

-Nem akartál bejönni ide - mosolyodott el halványan Tomas. - Tudom én, hogy Olivia beszélt rá.

-Most pihenj. Magadra hagylak.

A férfi fölállt és elindult az ajtó felé.

-Maradj itt kicsit - hallotta háta mögül az erőtlen hangot. Mintha nem is neki szólna, továbbment. Ezen az estén nem tudott aludni. Egyfolytában a fiú arcát látta maga előtt. És hallotta azt az utolsó mondatát.

Manuel dolgozott a gazdaságban, ahogy ideje engedte, mióta Tomas nem lakott ott. Amíg fel nem épül, addig szintén be kell segítenem, gondolta magában. Mert hogy itt marad, az most már biztos. Egyértelmű, hogy oda nem mehet vissza, állapította meg dühösen, miután megitatta az állatokat. Tomashoz nem ment be többet. Csak akkor találkoztak újból, miután a fiú lábra tudott állni. Ez pedig a mai napon történt meg. Estefelé beterelte az állatokat a helyükre, mikor meglátta az udvaron egy fa mellett Tomast. A fiú lágy mozdulatokkal táncolt, hasonlóan ahhoz, mint megismerkedésük estéjén a klubban. Tekintetét az égnek emelte, szemeit majdnem teljesen lehunyta. Finoman mozgott, szinte alig észrevehetően. Manuel miután végzett a dolgával, odament hozzá. Tomas ekkor már a fa alatt üldögélt. Az arcán még mindig ott voltak a nyomok. Az ajka is alig gyógyult valamit. A bő póló alól kilógó vékony karjaival a kutyát az ölében tartotta.

-Mit csinálsz itt?

-Lilyt várom. Lemegyünk a patakhoz - felelte Tomas. A szája újból mosolygott.

Manuel odaguggolt mellé. Fürkészni kezdte a fiú arcát.

-Mi az? Most mit bámulsz így rám?

-Olivia mondott nekem valamit arról az estéről. Ezek szerint neki elmesélted, hogy mi történt pontosan.

-Ja, mert kérdezgetett, nem hagyott békén.

-Mondd el nekem is.

-De nem szeretném.

-Tudni akarom.

-Miért? - kérdezte meglepve a fiú.

"Tényleg, miért is?" - hallotta saját kérdését a fejében Manuel.

-Mert megígérted. Azt mondtad, elmondasz nekem bármit, ha...

-Hihi, emlékszem. De annyira unalmas, hogy mindenki erről kérdez.

-Nekem még semmit nem mondtál erről. Sem most, sem régen.

"Pedig tudni akarok mindent."

-Kicsit nehezen tudok még beszélni - mutatott a fiú a szájára.

-Igen, hallom. De akkor kivárom, amíg teljesen begyógyul.

-Itt vagyok! - szaladt oda Lily. - Indulhatunk?

-Igen.

-Én is veletek megyek - felelte Manuel.

Elindultak, a férfi pedig elkísérte őket. A pataknál nem tudta levenni tekintetét Tomasról. Figyelte ahogy játszik a kutyával és testvérével. Biztos fájdalmai vannak, mégsem mutatja, tűnődött el. Semmit nem tudok róla. Magába zárhat mindent. És ez a mosoly... Mindig mosolyog, pedig oka sincs rá. Honnan jön ez vajon? Mindent tudni akarok róla.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés