Tomas sebei sokára gyógyultak be. Már besegített odakint, de még akkor is látszódtak. Manuelt egyre jobban zavarták. Ahogy a véraláfutásos arc mosolygott rá, az különösen. Mindenesetre kivárta türelmesen, hogy a fiú ne foghassa a sérülésére a beszélgetést. Kettesben, zavartalanul akarta megismerni. Távol mindenkitől. Erre pedig nem adódott rögtön módja. Akkor került rá sor, mikor egyszer egy estére Olivia elvitte hozzájuk Lilyt, Ester néni pedig lefeküdt. Tomas ekkorra már újból kiköltözött a melléképületbe. Manuel kifigyelte, mikor megy be a szobájába és utána indult. A fiú megörült a látogatónak.

-Nem is emlékszem mikor jártál nálam utoljára. Vagyis... Dehogynem! Akkor... Azon az estén.

Manuel leült a fotelbe, ami azóta is zavarta. Stefannal együtt.

-Lehet veled komolyan is beszélni?

-Persze - bólogatott a fiú.

-Várom, hogy betartsd amit ígértél. Már rendbejött a szád.

-Azért jöttél ide? Azért vártad, hogy rendbe jöjjön, igaz? - kérdezte Tomas, miközben az ágy mellé huppant a földre.

-Miről beszélsz?

-Jaj, tudod te!

Manuel megrázta a fejét.

-Hihetetlen vagy. Mondd el nekem, hogy miért bántott Zakeus.

-Te ismered őt?

-Csak látásból.

-Nem tudom egyébként - vonta meg a vállát a fiú.

-Összevesztetek valamin?

-Nem. Én nem vagyok veszekedős.

-Mondd csak, molesztált téged?

Manuel rettegett attól amit hallani fog. Rettegett a választól.

-Nem.

-Nem kényszerített semmire?

-Mondom, hogy nem. Olyan unalmas vagy.

Manuel összefonta karjait maga előtt. Nézni kezdte Tomast, ahogy az ráhajtotta a fejét az ágyra és játszott az arcába hulló tincsekkel.

-Még mindig nem teljesítetted amit ígértél. Mondj el nekem mindent, hogy mit csinált veled. Részletesen.

A fiú végül nehezen, de elmesélte, hogy nevelőapja gyerekkora óta bántalmazta őt. Eleinte csak néhány pofon volt amit kapott. A legdurvább az volt, amikor kórházba került. Mielőtt Ester néniékhez jött volna. Akkor nagyon elverte őt a nadrágszíjjal.

-Egyszer sem látogattad meg a nagyapámat, mióta kórházban van - jegyezte meg Manuel.

-Nem igaz. Egyszer elmentem Oliviával. Miért kötsz belém állandóan?

-Mert nem foglalkozol senkivel. Azokkal sem, akik segítettek rajtad.

-Én nem kértem a segítséget.

Manuel erre dühös lett.

-Éppen ez az! Miért nem kérsz segítséget? Miért éled úgy az életed, hogy minden mindegy?!

-És kitől kérjek? A nagyszüleid betegek meg idősek. Árvaházból való vagyok, nincs rokonom. Talán a húgodtól kérjek?

-Nem. Hanem tőlem. Tőlem! - mutatott magára ingerülten Manuel. Majd kissé nyugodtabban folytatta:

-Tőlem bármikor kérhetsz. Szólhatsz, ha valami baj van. Én megvédelek.

Tomas ekkor abbahagyta a haja birizgálását. Bizonytalanul és hitetlenkedve nézett a férfira.

-Úgyse mondod komolyan.

-De igen. Különben nem ajánlanám fel. Meg akarlak védeni. Ha azon az estén ott lettem volna, biztos hogy nem hagyom, hogy ezt tegye veled.

-Tényleg?

Manuel ekkor letérdelt a fiú mellé. A szemébe nézett. Percekig nézték így egymást.

-Megint úgy bámulsz - szólt végül zavartan Tomas.

-Hogy?

-Nem tudom.

-Azt néztem, hogy már nem látszik semmi az arcodon. Meg a szádon.

Azzal kezével megérintette a fiú csodálkozó arcát. Ujjaival végigsimította a nemrég még feldagadt ajkakat. A keze közé fogta ezt a mosolygós, de sápadt fejecskét. Így nézte tovább azokat a szemeket, amelyek az elejétől kezdve őt kutatták. Tomas most komoly volt. Döbbent és komoly.

-Ugye nem akarsz megcsókolni...? - kérdezte bizonytalan hangon.

Válasz helyett azonban egy férfi ajka tapadt az övére. Hűvös, nyugtató ajak, mely végig csókolgatta az arcát, a száját, a fejét, a nyakát. A fiú belekapaszkodott Manuelbe és teljesen hozzá simult. Vékony karjaival átölelte a férfitestet, mely egyre hevesebb lett. Mely egyre jobban és jobban akarta az ő fájdalommal teli fiatal, vézna testét. Tomas úgy érezte, hogy nem bírja tovább és vetkőzni kezdett, majd megpróbálta megszabadítani partnerét is a nadrágjától. A két kéz, az erős meg a gyenge a másik nemiszervét kezdte el szorongatni. A fiú végül ráhajolt Manuelére és a szájába vette. Miközben ő maga elélvezett, azon igyekezett, hogy a másik is ezt tegye. Nem volt most türelme játszani úgy, mint a múltkor. Most valami tüzet érzett, ami akkor még csak halványan pislákolt benne. Ütemtelenül jártak az ajkai Manuel péniszén. Teljesen le a tövéig, majd föl vissza. Egészen addig, míg az arca újból tele nem lett a férfi spermájával. Tomas az ujjaival szétkente magán, miközben feje Manuel ölében pihent. Az pihegve nézett le rá. Kezével elsöpörte a fiú haját, majd megsimogatta az arcát.

-Mikor fogod berakni? - kérdezte kicsivel később Tomas.

-Nem fogom.

-Mi? Miért nem? Neked ennyi elég?

Manuel ekkor felkelt és öltözködni kezdett.

-Azt kérdeztem, hogy neked ennyi elég?

-Nem elég - felelte halkan Manuel. - Hogy is lehetne, miközben szerelmes vagyok beléd?

Tomas erre elnevette magát.

-Nevess csak. Gyerek vagy, nem értesz te ebből semmit.

A fiú vihogva így szólt:

-És amit ott mondtál nekem? A klubban, miután rajtakaptál? Azt mondtad, hogy te biztos nem úgy tettél volna magadévá.

-Úgy is van.

-Akkor mutasd meg hogyan.

-Nem. Nem fogok odáig elmenni.

-Hmm. Azt is mondtad, hogy majd akkor szóljak, ha erotikus lesz az amit művelek. Ha eljössz hétvégén, akkor megláthatod, hogy már sokkal erotikusabb vagyok - kacsintott rá a férfira.

-Nem megyek el. Soha többé nem akarok ilyesmit látni tőled.

Azzal kiment. Tomas elgondolkozva nézett utána. Miket beszélt itt ez az ember? Miféle szerelemről? És miért nem akar vele közösülni? Végül kinyúlt az ágyon és mosolyogva elaludt.

Manuel az anyja reszkető kezét figyelte a kórházi szobában. A szekrényre gyümölcs volt felpakolva bőségesen. Petra azonban alig evett ezekből. Egyébként is keveset evett, csak pár falatot. A fia mindig hozott neki valamit, hogy ne csak kórházi koszton éljen. Manuel most kivételesen nem az apjára gondolt, mint máskor, ha ide jött. Most nem jutottak eszébe a múlt dolgai. Egészen máshol járt az agya. Arca egykedvű volt, mint máskor. Belülről azonban valami olyan kínozta, ami ezidáig még nem. A bűntudat. Napokig nem hívta Olviát, az arca pedig ha az eszébe jutott, rögtön ráhúzott egy fekete fátylat. Nem bírta nézni. Egyértelmű, hogy el kell mondania a nőnek, hogy mit tett.

-Ezek az illatok... ibolya és margaréta... - sétált oda az ablakhoz Petra és kitárta teljesen.

El kell mondania ma a menyasszonyának, hogy megcsalta.

-Érzed te is, Manuel? Érzed a virágok illatát?

El kell mondania mindent. Ez becsület kérdése. Olivia talán nem szakít vele. De az esküvőt biztos hogy el fogja tolni. Az is lehet, hogy lemondja végleg.

Petra halkan dúdolni kezdett egy dallamot. Manuel ekkor ránézett. A szél gyengéden libbentette meg a nő hálóingjét.

Estére ért haza. Megbeszélte Oliviával, hogy átmegy hozzájuk. Lefürdött és épp indult volna, mikor a kapuban összetalálkozott Tomassal. És Stefannal. A férfi zavartan köszönt:

-Szia Manuel... Mi ú-újság?

-Semmi.

-Hová indulsz? Oliviához? - kérdezte vidáman Tomas.

Manuel válasz nélkül hagyta ott őket.

-Szerintem tudja, hogy miért járok hozzád... - súgta Stefan a fiúnak.

-Manuel nem foglalkozik ilyesmivel. Gyere! - ragadta karon Tomas a partnerét, majd bementek a melléképületbe.

Közben Manuel odaért a menyasszonyáékhoz. Nagy levegőt vett, majd becsengetett. Már nem akarta elhessegetni Olivia arcát az elméjéből. Most Tomasén volt a sor. A nő szülei nem voltak otthon, így nyugodtan tudtak beszélgetni. Manuel sejtette, hogy ez mégsem lesz nyugodt este. Két órán át hallgatta, amit a menyasszonya mesélt. Munka, családi gondok, hasonlók. Végül Manuel már nem bírta tovább.

-Mondani szeretnék valamit.

-Jó, de előbb befejezem amit elkezdtem.

-De ez fontos.

-Hát jó - mondta Olivia, majd átült a vőlegénye ölébe a kanapéra.

Manuel átölelte a derekát és szorítani kezdte.

-Mégsem mondod?

-De igen. Csak nehéz - sóhajtott a férfi. Ekkor Olivia felnézett.

-Baj van?

-Igen...

-Egész héten furcsa voltál. Tudtam, hogy történt valami.

Manuel magához húzta a nőt, aki a mellkasára hajtotta a fejét.

-Kérlek ne szólj közbe amíg beszélek. Utána majd. A dühödet is hagyd későbbre.

-Miért lennék dühös?

-Mert olyat tettem, amit nem lett volna szabad.

-Miről beszélsz?

-Arról, hogy elárultalak.

Olivia erre föl akart kelni, de a férfi nem engedte.

-Kérlek maradj így. Amíg elmondom mi történt.

-Csak nem megcsaltál? - jött bizonytalan hangon a kérdés.

-De igen.

-Azt akarod mondani, hogy van valakid? - kérdezte ledöbbenve Olivia.

-Nem, nincs nekem senkim.

-Akkor lefeküdtél valakivel?

-Nem.

-Óh hálistennek! Teljesen rám hoztad a frászt! Akkor mégis milyen árulásról beszélsz?

-Volt egy kalandom valakivel.

-Milyen kaland? Mikor?

-Nemrég.

-Mit csináltatok?

-Csókolóztunk.

-Ennyi volt?

-Meg flörtöltünk.

-És mást?

-Mást nem.

Olivia ekkor felkelt a kanapéról. Mintha csak most vette volna komolyan, amiket hallott. Csípőre tette kezét és feldúltan figyelte vőlegényét.

-Te csak hülyéskedsz velem! Féltékennyé akarsz tenni!

-Nem...

-Te meg a flört... Hisz velem sem flörtölsz! - mondta a nő egyre emelkedettebb hangon.

-Tudom.

-Akkor ez hogy történt meg?

-Én sem értem.

-És hol? Itt a városban?

-Igen.

-És ki volt az? - kiáltott fel. Most már jól kivehető volt rajta, hogy nagyon ideges.

Manuel azonban nem felelt. Szomorúan nézte menyasszonyát.

-Ki volt az a nő? Melyik helybéli szajhával akadtál össze?!

-Kérlek ne ordibálj.

-Méghogy ne ordibáljak! Úgy ordítok ahogy akarok!

Olivia ingerülten kezdett el fel-alá járkálni a szobában. Ez nem lehet, hajtogatta kétségbeesetten.

-Kérlek higgadj le.

-És hányszor találkoztál vele?

-Egyszer.

-És eddig hallgattál róla! Mikor akartad elmondani?

-Hiszen elmondtam! Most mondtam!

-Rögtön kellett volna! Mikor megtörtént! - kiabálta a nő, majd lerogyott az ágyra és zokogni kezdett.

-Ezt nem hiszem el... - ismételgette, miközben szemeit törölgette.

-Annyira sajnálom.

-Hogy tehetted ezt? Mi a fene ütött beléd?

-Nem tudom...

Manuel átült a nő mellé és vigasztalni próbálta.

-Ne érj hozzám! Azt akarom, hogy mondd el ki volt az!

-Az teljesen mindegy.

-Nem mindegy! Bizonyára nagyon tetszik neked, ha így kifordultál magadból.

Olivia sírva húzta le gyűrűjét az ujjáról.

-Nesze! Itt a gyűrűd! És most menj innen! Látni sem bírlak!

Manuel felállt és elindult kifelé. Az udvarról még hallotta Olivia keserves zokogását. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés